Az utolsó próbavizsgát mondjuk másfeles betűmérettel sikerült kinyomtatnom, és a végére kis híján kifolyt a szemem, szóval erős fejfájással és korgó gyomorral indultam neki a kedd estének. Menet közben szereztem egy szelet olcsó, de pocsék pizzát, majdnem visszamentem még egyért, de végül csak megérkeztem a célállomásra. A. kivételesen nem piszkált, hogy miért nem sütöttem muffint (mégis van benne életösztön???), kiöntöttem a boromat (....! Az a drága jó cabernet sauvignon...!), vicces feladatokat csináltunk és történeteket meséltünk, könyvekről beszélgettünk és filmekről, és valahogy megint nagyon hamar eltelt az idő. Amikor félálomban letámolyogtam az éjszaki buszról, arra gondoltam, az én koromban ezt már igazán nem kéne (rendszeresen), de tulajdonképp jól éreztem magam, szóval lehet, hogy mégis igen.
Szerdán aztán közösen tanultunk. Kinn tombolt a vihar, benn tomboltunk mi, hogy ez a kérdés rossz, ez a válasz hülyeség; ha nem lett volna közben az a pizza és utána egy-egy pohár rozé levezetőnek, még elnyűttebbek lettünk volna a végére. Oké, ez nem túl drámai, de az igazság szerint túl fáradtak voltunk már az igazi drámához.
És a bő nyolc óra alvás sem javított a helyzeten.
A törülközőt valamikor csütörtök délelőtt dobtam be, szerintem a kettősfront tehet róla, de egészen biztos vagyok benne, hogy az agyam soha többé nem fogja tudni értelmezni a test comparator kifejezést (eddig sem tudta, és ez többnyire nem aggasztott). A tegnapi kérdésáradat végén vannak még hibák, amiket át kéne néznem, és el kéne mennem emberekkel borozni, és be kéne pakolnom a hétvégére, és rá kéne jönnöm, melyik táskába, és egyáltalán mit, és nem kéne a töltőn felejtenem a telefonomat, és el kéne mennem virágot locsolni, és ebédet is kéne vennem, és nem kéne megbuknom a vizsgán, és nem kéne lekésnem a vonatot, és akkor azt hiszem, utána már rendben is leszek.
Az elolvasandó könyvet már tegnap letöltöttem, a helyszínen pedig lesz pálinka (és vaddisznópörkölt és juhtúrós sztrapacska), szóval utána már tényleg rendben leszek.
inkább nem alkotok szavakat
Most volt pár nap igen erős fenn, ami után szinte törvényszerű, hogy pocsékul érzem magam, és sajnos a tény, hogy valaha mostanában fényképek készültek rólam, valamint léteznek tükrök is, erősen rásegít a dologra. Eh. Szerintem mondjuk inkább megyek, és próbavizsgákat oldok meg,
egy
két
három
és fél
órával későbbaz a durva, hogy tényleg inkább próbavizsgákat oldottam meg, ha nem bukom meg pénteken, azt részint annak köszönhetem majd, hogy rám tört a szokásos öreg-vagyok-hülye-és-csúnya (ezentúl majd csak annyit írok, övhécs).
pihenős
Eljöttünk Velembe, elfelejtettem, hogy itt nincs internet, egy nap után már elvonási tüneteim vannak. Tegnap épphogy megérkeztünk, leszakadt az ég, vacsora után jött a következő vihar, igazi párás hőség van. A többiek alszanak ebéd után, én kiültem a ház elé a gépemmel, hogy előválogassam a mai fényképeket (fehér kutya a patakban; másik fehér kutya a patakban; két fehér kutya a patakban; két fehér kutya az avarban). Kirándulás közben sikerült belelépnem a patakba, erőteljesen vaddisznónak érzem magam, és nem tudom, hogy a cipőm megszárad-e, mire holnap hazaindulok. A fülhallgatóm egyik szárát ebben a pillanatban sikerült belelódítanom egy pohár fantába, lehet, hogy mégis inkább házimalac vagyok.
Próbálok tanulni a jövő pénteki vizsgára, egyelőre addig jutottam, hogy két próbavizsgát is megcsináltam, és mind a kettőn átmentem. Nem valami fölényesen, szóval ennél azért többet kell beletenni a dologba, de elég nehéz a tesztelési alapelveken gondolkoznom, miközben süt a nap és susog a szél a fák között. (Rendben, megcsináltam még egy próbavizsgát, ez is meglett volna, de rosszabb pontszámmal: a tendencia tehát nem jó. Vagy csak a vizsga volt nehezebb.)
Próbálok tanulni a jövő pénteki vizsgára, egyelőre addig jutottam, hogy két próbavizsgát is megcsináltam, és mind a kettőn átmentem. Nem valami fölényesen, szóval ennél azért többet kell beletenni a dologba, de elég nehéz a tesztelési alapelveken gondolkoznom, miközben süt a nap és susog a szél a fák között. (Rendben, megcsináltam még egy próbavizsgát, ez is meglett volna, de rosszabb pontszámmal: a tendencia tehát nem jó. Vagy csak a vizsga volt nehezebb.)
egyébként
Kaptam tortát és csokit és fagyit és köszöntéseket a születésnapomra, mert a kollégáim a legjobbak és a legaranyosabbak és a legkedvesebbek, és csak azért nem teljesen tökéletesek, mert az nyomasztó lenne.
idióta rocksztárok
Kamasz voltam, kockás inget hordtam, a fülem hegyéig ki volt borotválva a hajam, és számított még, hogy az ember a grunge melyik árnyalatát hallgatja. Tavasz volt, én a magam részéről életemben először (nagyjából) viszonzottan szerelmes, emlékeim szerint mindig sütött a nap, és még ebből az éktelenül komor zenei irányzatból is nehéz volt a depressziót kihallani, nem az erőt. Aztán Kurt Cobain kómába esett, majd szétlőtte a fejét, Layne Staley-ről tudni lehetett, hogy vécére sem engedik ki egyedül, nehogy felkösse magát a láncra, a Pearl Jam tagjai pedig annyira nem akartak becsavarodni, hogy ebbe csavarodtak be; a grunge magába roskadt, mi pedig elkezdtünk New Model Army-t hallgatni, mert az mégis jobban bejött, mint a Green Day. És különben is, akkor épp túlságosan öregek voltunk ahhoz, hogy egyáltalán megpróbáljuk elfogadni, még jöhetnek új divathullámok.
Később aztán rengeteg minden történt, és tulajdonképp már nagyon benne voltunk a nu metal fénykorában, amikor jött a Linkin Park, és pláne, amikor elkezdtem hallgatni. Velejéig borzalmas időszak volt, életemben másodszorra voltam viszonzottan (nagyjából) szerelmes, minden megszokott zene fájt, mert a kudarcaimra emlékeztetett, ez új volt, és csak azért fájt, mert ijesztően sok mindennel egyet tudtam benne érteni. Így utólag azért néha elgondolkozom azon, hogy mivel és mikor és miért tudtam azonosulni, és ezek nagyon nem jó dolgok. Azt hiszem, teljesen megértem, hogy valaki, aki ilyeneket írt, bármelyik pillanatban széttörhet, de azért na. Hát mégis, ennyire nem kellett volna.
Aztán persze további rengeteg minden történt, és nem követtem sem őket, sem a megszokott zenéket, mert minden mindig a kudarcaimra emlékeztetett, Verdi csak azért nem, mert egy átlagos opera szereplőgárdájához képest még én is tudom kezelni az élet kihívásait. Idővel lemondtam arról, hogy legyen definiálható zenei ízlésem, és a Linkin Park is csak akkor jött vissza, amikor február végén rettenetesen nagyot ugráltunk a nu metal buliban, és még az ő számaikat ismertem a legjobban. (Annak idején valamiért kaptam egy piros baseball sapkát, arra hivatkozva, hogy Fred Durst is olyat hord; az indoklás további részére nem emlékszem, de érdekelne, mert összesen két Limp Bizkit számot szeretek. Talán mintha zsarnoki főnök lettem volna a második fanzinunkban?)
És aztán Chris Cornell váratlanul felakasztotta magát, és ezt azóta sem igazán tudom hová tenni, időnként látom a családtagok és zenésztársak visszaemlékezéseit, időnként megnézek mindenféle zenéket, és aztán tegnap este, amikor kellemesen becsípve épp leülök a villamoson, és ránézek a telefonomra, két dolgot látok. Chris Cornell születésnapja lenne. És Chester Bennington felakasztotta magát.
Annyira végtelenül, nagyon, nagyon sajnálom.
És valahol annyira értem.
Nyugodjanak békében mind a ketten.
Később aztán rengeteg minden történt, és tulajdonképp már nagyon benne voltunk a nu metal fénykorában, amikor jött a Linkin Park, és pláne, amikor elkezdtem hallgatni. Velejéig borzalmas időszak volt, életemben másodszorra voltam viszonzottan (nagyjából) szerelmes, minden megszokott zene fájt, mert a kudarcaimra emlékeztetett, ez új volt, és csak azért fájt, mert ijesztően sok mindennel egyet tudtam benne érteni. Így utólag azért néha elgondolkozom azon, hogy mivel és mikor és miért tudtam azonosulni, és ezek nagyon nem jó dolgok. Azt hiszem, teljesen megértem, hogy valaki, aki ilyeneket írt, bármelyik pillanatban széttörhet, de azért na. Hát mégis, ennyire nem kellett volna.
Aztán persze további rengeteg minden történt, és nem követtem sem őket, sem a megszokott zenéket, mert minden mindig a kudarcaimra emlékeztetett, Verdi csak azért nem, mert egy átlagos opera szereplőgárdájához képest még én is tudom kezelni az élet kihívásait. Idővel lemondtam arról, hogy legyen definiálható zenei ízlésem, és a Linkin Park is csak akkor jött vissza, amikor február végén rettenetesen nagyot ugráltunk a nu metal buliban, és még az ő számaikat ismertem a legjobban. (Annak idején valamiért kaptam egy piros baseball sapkát, arra hivatkozva, hogy Fred Durst is olyat hord; az indoklás további részére nem emlékszem, de érdekelne, mert összesen két Limp Bizkit számot szeretek. Talán mintha zsarnoki főnök lettem volna a második fanzinunkban?)
És aztán Chris Cornell váratlanul felakasztotta magát, és ezt azóta sem igazán tudom hová tenni, időnként látom a családtagok és zenésztársak visszaemlékezéseit, időnként megnézek mindenféle zenéket, és aztán tegnap este, amikor kellemesen becsípve épp leülök a villamoson, és ránézek a telefonomra, két dolgot látok. Chris Cornell születésnapja lenne. És Chester Bennington felakasztotta magát.
Annyira végtelenül, nagyon, nagyon sajnálom.
És valahol annyira értem.
Nyugodjanak békében mind a ketten.
majdnem csak a szokásos, de mégsem egészen
Hétfő reggel óta szédülök, kedd óta tart a háromnapos kötelező tanfolyam, ideális kombináció. Mondjuk kapunk reggelit, ebédet, kávét és jégkrémet, szóval igazán nem panaszkodom, csak mennyivel jobb lenne, ha közben nem akarnék nekifejelni minden ajtófélfának és szimpatikus falfelületnek (illetve ha nem lenne az az érzésem, hogy én ezen a vizsgán nagyon meg fogok bukni).
Megvolt az éves céges hétvége, nagyon kellemesre sikerült. Azt előre tudtuk, hogy olyan kirobbanóan és meglepően és döbbenetesen, már-már tűzijátékszerűen kiváló nem lehet, mint a tavalyi, de ehhez az alaphoz képest kiemelkedően teljesített. Jó, hát a Minták néha elkaptak, és befordítottak mindenféle sötét sarkokba, de azért sokkal-sokkal civilizáltabban tudom már ezt is kezelni, mint régen. Oké, azon a részén van még mit csiszolnom, hogy ha nyűgös vagyok, borzalmasan fáradt, és irtózatosan részeg, akkor nem azzal fogok elkezdeni sírósan kiabálni, aki idegesít, hanem az első emberrel, aki hülye témát hoz fel (például nehéz lenne saját magammal kiabálnom. Továbbá idétlen. A múlt csütörtöki deployt pedig senki soha többé ne is említse előttem). Másnap reggel az első dolgom volt bocsánatot kérni, de azóta is borzalmasan érzem magam, különösen, mert szegény puszta jóindulatból hozta fel az egészet, én meg leordítottam. Jaj.
Na, de igazából tényleg jó volt az egész. Ittunk és táncoltunk és fürödtünk és a jacuzziból néztük, ahogy odakinn leszakad az ég; az élménybirtokon ismét megcsodálhattuk Pedrót, a lámát, és idén többet lógtunk Orsie-ékkal is, és szépek voltak a fények és a színek, és finom volt a kaja, és megbeszéltük, hogy milyen lehet a magyaros gumimaci-pörkölt (piros-fehér-zöld, paprikás-tejfölös-spenótos, vagy csak simán málnás-kivis, nagyon ragacsos) és utána megint táncoltunk hajnalig. És úsztunk a kinti medencében és napoztunk, és hazafelé kipróbáltam a kókuszos Magnumot, és nagyon finom. Rettentően szeretem ezeket az embereket, komolyan, hát annyira kedvesek és lelkesek és vidámak, hogy az hihetetlen.
Megvolt az éves céges hétvége, nagyon kellemesre sikerült. Azt előre tudtuk, hogy olyan kirobbanóan és meglepően és döbbenetesen, már-már tűzijátékszerűen kiváló nem lehet, mint a tavalyi, de ehhez az alaphoz képest kiemelkedően teljesített. Jó, hát a Minták néha elkaptak, és befordítottak mindenféle sötét sarkokba, de azért sokkal-sokkal civilizáltabban tudom már ezt is kezelni, mint régen. Oké, azon a részén van még mit csiszolnom, hogy ha nyűgös vagyok, borzalmasan fáradt, és irtózatosan részeg, akkor nem azzal fogok elkezdeni sírósan kiabálni, aki idegesít, hanem az első emberrel, aki hülye témát hoz fel (például nehéz lenne saját magammal kiabálnom. Továbbá idétlen. A múlt csütörtöki deployt pedig senki soha többé ne is említse előttem). Másnap reggel az első dolgom volt bocsánatot kérni, de azóta is borzalmasan érzem magam, különösen, mert szegény puszta jóindulatból hozta fel az egészet, én meg leordítottam. Jaj.
Na, de igazából tényleg jó volt az egész. Ittunk és táncoltunk és fürödtünk és a jacuzziból néztük, ahogy odakinn leszakad az ég; az élménybirtokon ismét megcsodálhattuk Pedrót, a lámát, és idén többet lógtunk Orsie-ékkal is, és szépek voltak a fények és a színek, és finom volt a kaja, és megbeszéltük, hogy milyen lehet a magyaros gumimaci-pörkölt (piros-fehér-zöld, paprikás-tejfölös-spenótos, vagy csak simán málnás-kivis, nagyon ragacsos) és utána megint táncoltunk hajnalig. És úsztunk a kinti medencében és napoztunk, és hazafelé kipróbáltam a kókuszos Magnumot, és nagyon finom. Rettentően szeretem ezeket az embereket, komolyan, hát annyira kedvesek és lelkesek és vidámak, hogy az hihetetlen.
legit
Éjjel negyed kettő van, állunk a kerthelység előtt az úttesten, én kis híján sírok a nevetéstől, két kolléga a vádliját hasonlíttatja össze, a kolléganő még meg is tapogatja a lábukat, hogy kellően izmos-e.
Így teljesüljön minden kívánságom. Esetleg kevésbé bizarrul.
Így teljesüljön minden kívánságom. Esetleg kevésbé bizarrul.
májusi adósság: tatai hétvége, 2. rész
Tatai kirándulásom második napján sikerült egész korán felkelnem. Olyan korán azért nem, mint előző este terveztem, még félálomban sikerült megmagyaráznom magamnak, hogy számos okból nem lenne jó ötlet reggel kipróbálni a mini-wellnesst: 1) annyival korábban kéne kelni 2) de sokkal-sokkal-sokkal korábban, ha még reggelizni is akarok 3) utána mit csinálok egész nap a vizes fürdőruhámmal? Ennek megfelelően a helyi szauna kimaradt, de legalább nem volt hányingerem a fáradtságtól, csak szédelegtem, amikor kitántorogtam reggelizni. A reggeli pompás volt, rettentően be is laktam, bár ezúttal nem feküdtem még vissza egy órára aludni, mint Egerben. Alaposan bekentem magam naptejjel (én már csak ilyen előrelátó turista vagyok, tudom, hogy a napsütésnek városhatáron belül is van UV-tartalma), és nekivágtam a városnak.
Az óváros felé mentem, ha már számomra az Tata "új" része, az a környék, ahová nem fűznek gyerekkori emlékek. Rövid téblábolás után sikerült megtalálnom a református templomot, aztán a Kálvária-dombot is, természetesen pont nem arról, amerről fel lehetett menni rá. Kerültem egyet a bodzásban, találtam egy zsidó temetőt, holott azt nem is kerestem, és ismét szembesültem vele, hogy napszemüvegben nem látok. Konkrétan cseresznyefának néztem egy zöld-piros levelű díszcserjét, és egyfolytában neki akartam menni mindennek. Minden napszemüvegben ez van. Felteszem, és azonnal elvesztem azt a kevés kis térlátásomat, ami van, ráadásul a dolgok körvonalai is elég határozatlanok lesznek. De napszemüveg nélkül meg kiégette a nap a szemem, szörnyű, szörnyű, nyár és meleg és a többi. Feljutottam valahogy a Kálvária-domb tetejére, szanaszét vertem a térdemet egy kőfalon, megnéztem kívülről az egykori söréttoronyból kialakított kilátót, időben emlékeztettem magam, hogy klausztrofóbiám van és tériszonyom, fényképeztem az orgonabokrokba organikusan beépült padokat. Visszaértem az Öreg-tó partjára.
Ott leültem, hogy én most rajzolok, hát ezt még gyakorolnom kell. Nem lett annyira szánalmas, mint amikor két nappal később a Parlamentet próbáltam megörökíteni, de azért ez még messze van az igazitól, vagy bármitől... Viszont legalább tényleg motivál, ha képeslap méretű és állagú papíron garázdálkodom, mindenkinek bele kell törődnie, hogy egy ideig nagyon béna lapokat kapnak tőlem - aztán vagy megtanulok rajzolni, vagy feladom a próbálkozást.
A tópartról beballagtam a várba, rendesen körbefényképeztem, és bementem a múzeumba is. Az élmény már ott helyben teljesen összemosódott az egri kirándulással, bár sokban különbözik a két vár: az egri például háromszor akkora és egy dombon van, a tatai pedig sokkal szebb, és a fülesbástyái is felismerhetőbbek. Miután a mézeskalács ütőfákat is megnéztem, kiültem a teraszra egy pohár fehérborral és hosszasan ejtőztem a ragyogó későtavaszi fényben. Ekkor már bőven elmúlt az ebédidő, de reménykedtem benne, hogy valahol találok rendes éttermet, és nem jégkrémmel kell majd csillapítanom az éhségemet - igazam is lett, végül tölcséres fagylaltot ebédeltem, mert mindenhol máshol őrületes tömeg volt.
Ezen a ponton már erősen benne jártunk a délutánban, és kezdett fájni a lábam is. Időszerűnek láttam, hogy meginduljak a Fényes felé. Gyermekkoromban pompás, hatalmas strandkomplexum volt a Fényes-források körül, a várostól talán tíz-húsz percnyi sétára, és vannak róla halvány emlékeim, hogy kirándultunk is arrafelé, sáros rétek derengenek és göcsörtös, öreg fák. És persze olvastam arról is, hogy nyitottak ott mostanában valami tanösvényt, gondoltam, azt mindenképp érdemes lesz megnéznem.
Nos.
A strand nem volt nyitva, bár már jócskán benne jártunk a májusban, de titokban azért remélem, hogy nem szűnt meg (megnyugodtam, júniusban kinyit), a tanösvényhez viszont így is könnyedén el lehetett találni. És hát szembesültem vele, hogy ez a tanösvény nem azért nem volt, mert a kommunizmusban nem volt szükség ilyen úri huncutságokra... és nem azért lett, mert végre el tudtak valahova gyömöszölni egy kisebb halom EU-s pénzt, és legeslegfőképp: a forrásokra nem azért nem emlékszem, mert olyan kicsi voltam, netán olyan ostoba... hanem mert nem voltak! Amíg én rendszeresen Tatára jártam, nem voltak!
És most visszatértek.
A források a hetvenes évek elején apadtak el a Tatabánya környéki szénbányászatnak köszönhetően, és idővel mindenki beletörődött, hogy ez már csak így marad. Aztán a rendszerváltás után bezártak a bányák, és elkezdett újra összegyűlni a víz, és a kétezres években újra feltörtek a források a Fényes körül (és sajnos a város újonnan beépített részein is). Alig tizenpár év alatt elkezdett helyreállni a láp. Lenyűgöző látni, ahogy bugyog fel a víz a fák között, vagy egészen türkizkéken gomolyog a kis tavacskában. Az egyik részen, ahol már az égerfák sem bírták a víz sodrását, és egymás után dőltek be a sekély, langyos vízbe, egy kócsag pár méterre tőlünk szállt le vadászni. Mindenhol virított a vízililiom és a nőszirom. Varázslatos volt az egész: egészen biztos vagyok benne, hogy vissza akarok menni egyszer télen is, akkor még izgalmasabb lehet, mert a források sosem fagynak be és rengeteg állat húzódik oda a hidegben.
Ezek után már csak ki kellett vánszorognom az állomásra, útközben találtam egy éttermet, de be volt zárva, éhes voltam, minden lépés fájt. A vonat tömött volt és büdös (tündériek ezek az új Flirt-ök, de néha ki kéne takarítani a vécéjüket), ha nem lett volna olvasnivalóm, szerintem hazáig vinnyogok. Így hazáig olvastam, a főhős végre meghódította szíve szerelmét, szíve szerelme meghódította a Perzsa Birodalmat, de történelmi ismereteim azóta sem hagynak nyugodni, szomorú vége lesz ennek a történetnek.
A kirándulásnak ellenben jó vége lett, alig csíptek össze a szúnyogok, nem égtem le, és még a cipőm sem törte fel a lábamat - jól van, tudom, alacsonyra tettem ezt a happy end lécet, de legalább még vasárnap este és négykézlán is sikerült átmásznom fölötte.
Az óváros felé mentem, ha már számomra az Tata "új" része, az a környék, ahová nem fűznek gyerekkori emlékek. Rövid téblábolás után sikerült megtalálnom a református templomot, aztán a Kálvária-dombot is, természetesen pont nem arról, amerről fel lehetett menni rá. Kerültem egyet a bodzásban, találtam egy zsidó temetőt, holott azt nem is kerestem, és ismét szembesültem vele, hogy napszemüvegben nem látok. Konkrétan cseresznyefának néztem egy zöld-piros levelű díszcserjét, és egyfolytában neki akartam menni mindennek. Minden napszemüvegben ez van. Felteszem, és azonnal elvesztem azt a kevés kis térlátásomat, ami van, ráadásul a dolgok körvonalai is elég határozatlanok lesznek. De napszemüveg nélkül meg kiégette a nap a szemem, szörnyű, szörnyű, nyár és meleg és a többi. Feljutottam valahogy a Kálvária-domb tetejére, szanaszét vertem a térdemet egy kőfalon, megnéztem kívülről az egykori söréttoronyból kialakított kilátót, időben emlékeztettem magam, hogy klausztrofóbiám van és tériszonyom, fényképeztem az orgonabokrokba organikusan beépült padokat. Visszaértem az Öreg-tó partjára.
Ott leültem, hogy én most rajzolok, hát ezt még gyakorolnom kell. Nem lett annyira szánalmas, mint amikor két nappal később a Parlamentet próbáltam megörökíteni, de azért ez még messze van az igazitól, vagy bármitől... Viszont legalább tényleg motivál, ha képeslap méretű és állagú papíron garázdálkodom, mindenkinek bele kell törődnie, hogy egy ideig nagyon béna lapokat kapnak tőlem - aztán vagy megtanulok rajzolni, vagy feladom a próbálkozást.
A tópartról beballagtam a várba, rendesen körbefényképeztem, és bementem a múzeumba is. Az élmény már ott helyben teljesen összemosódott az egri kirándulással, bár sokban különbözik a két vár: az egri például háromszor akkora és egy dombon van, a tatai pedig sokkal szebb, és a fülesbástyái is felismerhetőbbek. Miután a mézeskalács ütőfákat is megnéztem, kiültem a teraszra egy pohár fehérborral és hosszasan ejtőztem a ragyogó későtavaszi fényben. Ekkor már bőven elmúlt az ebédidő, de reménykedtem benne, hogy valahol találok rendes éttermet, és nem jégkrémmel kell majd csillapítanom az éhségemet - igazam is lett, végül tölcséres fagylaltot ebédeltem, mert mindenhol máshol őrületes tömeg volt.
Ezen a ponton már erősen benne jártunk a délutánban, és kezdett fájni a lábam is. Időszerűnek láttam, hogy meginduljak a Fényes felé. Gyermekkoromban pompás, hatalmas strandkomplexum volt a Fényes-források körül, a várostól talán tíz-húsz percnyi sétára, és vannak róla halvány emlékeim, hogy kirándultunk is arrafelé, sáros rétek derengenek és göcsörtös, öreg fák. És persze olvastam arról is, hogy nyitottak ott mostanában valami tanösvényt, gondoltam, azt mindenképp érdemes lesz megnéznem.
Nos.
A strand nem volt nyitva, bár már jócskán benne jártunk a májusban, de titokban azért remélem, hogy nem szűnt meg (megnyugodtam, júniusban kinyit), a tanösvényhez viszont így is könnyedén el lehetett találni. És hát szembesültem vele, hogy ez a tanösvény nem azért nem volt, mert a kommunizmusban nem volt szükség ilyen úri huncutságokra... és nem azért lett, mert végre el tudtak valahova gyömöszölni egy kisebb halom EU-s pénzt, és legeslegfőképp: a forrásokra nem azért nem emlékszem, mert olyan kicsi voltam, netán olyan ostoba... hanem mert nem voltak! Amíg én rendszeresen Tatára jártam, nem voltak!
És most visszatértek.
A források a hetvenes évek elején apadtak el a Tatabánya környéki szénbányászatnak köszönhetően, és idővel mindenki beletörődött, hogy ez már csak így marad. Aztán a rendszerváltás után bezártak a bányák, és elkezdett újra összegyűlni a víz, és a kétezres években újra feltörtek a források a Fényes körül (és sajnos a város újonnan beépített részein is). Alig tizenpár év alatt elkezdett helyreállni a láp. Lenyűgöző látni, ahogy bugyog fel a víz a fák között, vagy egészen türkizkéken gomolyog a kis tavacskában. Az egyik részen, ahol már az égerfák sem bírták a víz sodrását, és egymás után dőltek be a sekély, langyos vízbe, egy kócsag pár méterre tőlünk szállt le vadászni. Mindenhol virított a vízililiom és a nőszirom. Varázslatos volt az egész: egészen biztos vagyok benne, hogy vissza akarok menni egyszer télen is, akkor még izgalmasabb lehet, mert a források sosem fagynak be és rengeteg állat húzódik oda a hidegben.
Ezek után már csak ki kellett vánszorognom az állomásra, útközben találtam egy éttermet, de be volt zárva, éhes voltam, minden lépés fájt. A vonat tömött volt és büdös (tündériek ezek az új Flirt-ök, de néha ki kéne takarítani a vécéjüket), ha nem lett volna olvasnivalóm, szerintem hazáig vinnyogok. Így hazáig olvastam, a főhős végre meghódította szíve szerelmét, szíve szerelme meghódította a Perzsa Birodalmat, de történelmi ismereteim azóta sem hagynak nyugodni, szomorú vége lesz ennek a történetnek.
A kirándulásnak ellenben jó vége lett, alig csíptek össze a szúnyogok, nem égtem le, és még a cipőm sem törte fel a lábamat - jól van, tudom, alacsonyra tettem ezt a happy end lécet, de legalább még vasárnap este és négykézlán is sikerült átmásznom fölötte.
májusi adósság: tatai hétvége, 1. rész
Ülök a tóparton, a lábamat elegánsan felteszem a vaskorlátra, miközben a kendőmbe burkolódzva hátradőlök a karosszékben, és lassan kortyolgatom a második pohár cabernet sauvignont. A reflektor fénye egyre szélesebb kévében terül szét a vízen, ahogy erősödik a szél; gyémánthíd, gondolom, aztán szomorkásan elmélázom rajta, hogy a hagyományos ezüsthíd mégis szebb - de az már eszembe sem jut, hogy odaképzeljem az estébe a teliholdat, így is a giccshatárt súrolja az élmény. A hátam mögött már csak sötét sziluett a "hattyúpihenő" mesterséges sziklácskáján Keresztelő Szent János szobra, és valahol a tó túlpartján aprócska fénypettyek aranylanak. Étteremnek gondolnám, szórakozóhelynek, de a szél nem hoz zenefoszlányokat. Egyszer majd el kell mennem oda is, hogy megnézzem, mi az. Nem ma, és nem is holnap - ma már csak az ágyig botorkálok el innen, az pedig kicsit meg is rémít, mennyi néznivalót hagytam holnapra - de majd egyszer. Úgyis vissza akarok még jönni.
Tata nagyon szép város, mindig meglepődöm rajta, ha emberek nem tudják, mennyire. Persze tisztességtelen előny, hogy gyermekkoromban rengeteget voltam itt a nagyszüleimnél (arra már nem emlékszem, amikor itt is laktunk, mire óvodás lettem, átköltöztünk Tatabányára), és vasárnap délutánonként a templom és a családi ebéd után gyakran átballagtunk a Várhoz, hogy fenn, a teraszon megigyunk egy üdítőt, mielőtt hazabuszozunk. Nyaranta egész napokat átpancsoltunk a Fényesen. és itt tanultam meg biciklizni egy tavaszi szünetben. Aztán nagyszüleim kénytelenek voltak elköltözni, és húsz-huszonöt évig én sem mentem vissza. Tavaly nyáron leruccantam egy délutánra, és azóta is vissza akarok menni legalább egy hétvégére... de most úgy gondolom, inkább többre is.
A robotpilóta gond nélkül elvitt a felismerhetetlenségig átépített régi házhoz: a kis, földszintes épületekre az utcában mindenhol ráhúztak még egy emeletet, kitoldották jobbra-balra, kert szinte már nem is maradt a legtöbbjük körül. Nem nagy kitérő errefelé menni a vasútállomásról az Öreg-tóhoz, a házak előtt mindenhol virág (ilyenkor, május végén pünkösdi rózsa és nőszirom) a koranyári délután álmosan hever az üres utcákon. Valami végtelen béke üli meg az egész várost: a tóparton és a várban visonganak a gyerekek, de senki sem kapkod, senki sem rohan.
A szállásra érve nagy a kísértés, hogy eldőljek aludni, de végül fél óra pakolgatás után rendbe szedem a terveimet, és nekivágok a városnézésnek. Veszek egy fagyit, elballagok a vízi vágóhíd felé, és ha már útba esik, lefényképezem azt a vízimalmot is, amiről csak egy napja tudom, hogy ott van. Rendes turista vagyok, alaposabban utánaolvastam a látnivalóknak a neten, nyomtattam térképet is, bár remélem, a Cseke-tavat anélkül is megtaláltam volna.
A Cseke-tó és az Angolpark egyáltalán semmiben nem hasonlít arra, amilyenre emlékszem a legutolsó látogatásom alapján, pedig húsz év alatt nem változhatott meg ennyire alapvetően. Nem tudok mit kezdeni a dologgal, minden más viszonyítási pont a helyén volt abból a kirándulásból, azok is, amikről meg mertem volna esküdni, hogy csak álmodtam, és erre bumm, egy egész tó és egy egész tópart nem stimmel, nem úgy van, nem olyanok a színek, hol az a gyep, én nem ezeket a műromokat láttam.
Persze aztán beérem ezzel a változattal is, a műromoknál annyira Dragon Age: Origins utánérzésem van, hogy keresni kezdem a ködfalat, amin nyilvánvalóan átestem, illetve a lejáratot az ősi ööö... nem vagyok hajlandó leírni a magyar változatot. Dalish. Igenis Dalish kazamatákba. Kicsit aggódom, hogy nincs nálam elég gyógyital, továbbá erősen esteledik, és még vacsorázni is akarok, bele fog férni előtte egy ilyen hosszú pálya? Inkább visszabandukolok az Öreg-tóhoz, szerzek egy hipster sajtburgert, leülök vele a vízre eresztett kis fateraszra, és nézem a naplementét. Szép. Vadkacsák úszkálnak előttem, a vár sötét tömbje tükröződik a rezzenéstelen vízen, az ég lángol, a sajtburgerrel mindent összekenek. A felső teraszon három fiú ordítva szkájpol egyikük reménybeli barátnőjével, az Demjén Rózsi slágereket énekelget nekik a telefonjába, egy ponton inkább hagyom a naplementét, és elmenekülök. Átballagok a váron, kimegyek az egyik bástyára, és látom, hogy a várárkon túl kanyargó utcában nyitva van még a kisbolt. Elgondolkozom rajta, hogy veszek két sört, és elvonulok szobám csendes magányába, aztán a kispénzű bölcsészt legyőzi bennem a borsznob, és inkább a tóparti terasz és a cabernet sauvignon mellett döntök. Lassan besötétedik. Feltámad a szél. Felteszem a lábam a vaskorlátra, és hátradőlök a karosszéken. Élvezem a békét. Holnap még rengeteg mindent meg kell néznem, de mára már nincs más hátra, csak a pihenés.
Tata nagyon szép város, mindig meglepődöm rajta, ha emberek nem tudják, mennyire. Persze tisztességtelen előny, hogy gyermekkoromban rengeteget voltam itt a nagyszüleimnél (arra már nem emlékszem, amikor itt is laktunk, mire óvodás lettem, átköltöztünk Tatabányára), és vasárnap délutánonként a templom és a családi ebéd után gyakran átballagtunk a Várhoz, hogy fenn, a teraszon megigyunk egy üdítőt, mielőtt hazabuszozunk. Nyaranta egész napokat átpancsoltunk a Fényesen. és itt tanultam meg biciklizni egy tavaszi szünetben. Aztán nagyszüleim kénytelenek voltak elköltözni, és húsz-huszonöt évig én sem mentem vissza. Tavaly nyáron leruccantam egy délutánra, és azóta is vissza akarok menni legalább egy hétvégére... de most úgy gondolom, inkább többre is.
A robotpilóta gond nélkül elvitt a felismerhetetlenségig átépített régi házhoz: a kis, földszintes épületekre az utcában mindenhol ráhúztak még egy emeletet, kitoldották jobbra-balra, kert szinte már nem is maradt a legtöbbjük körül. Nem nagy kitérő errefelé menni a vasútállomásról az Öreg-tóhoz, a házak előtt mindenhol virág (ilyenkor, május végén pünkösdi rózsa és nőszirom) a koranyári délután álmosan hever az üres utcákon. Valami végtelen béke üli meg az egész várost: a tóparton és a várban visonganak a gyerekek, de senki sem kapkod, senki sem rohan.
A szállásra érve nagy a kísértés, hogy eldőljek aludni, de végül fél óra pakolgatás után rendbe szedem a terveimet, és nekivágok a városnézésnek. Veszek egy fagyit, elballagok a vízi vágóhíd felé, és ha már útba esik, lefényképezem azt a vízimalmot is, amiről csak egy napja tudom, hogy ott van. Rendes turista vagyok, alaposabban utánaolvastam a látnivalóknak a neten, nyomtattam térképet is, bár remélem, a Cseke-tavat anélkül is megtaláltam volna.
A Cseke-tó és az Angolpark egyáltalán semmiben nem hasonlít arra, amilyenre emlékszem a legutolsó látogatásom alapján, pedig húsz év alatt nem változhatott meg ennyire alapvetően. Nem tudok mit kezdeni a dologgal, minden más viszonyítási pont a helyén volt abból a kirándulásból, azok is, amikről meg mertem volna esküdni, hogy csak álmodtam, és erre bumm, egy egész tó és egy egész tópart nem stimmel, nem úgy van, nem olyanok a színek, hol az a gyep, én nem ezeket a műromokat láttam.
Persze aztán beérem ezzel a változattal is, a műromoknál annyira Dragon Age: Origins utánérzésem van, hogy keresni kezdem a ködfalat, amin nyilvánvalóan átestem, illetve a lejáratot az ősi ööö... nem vagyok hajlandó leírni a magyar változatot. Dalish. Igenis Dalish kazamatákba. Kicsit aggódom, hogy nincs nálam elég gyógyital, továbbá erősen esteledik, és még vacsorázni is akarok, bele fog férni előtte egy ilyen hosszú pálya? Inkább visszabandukolok az Öreg-tóhoz, szerzek egy hipster sajtburgert, leülök vele a vízre eresztett kis fateraszra, és nézem a naplementét. Szép. Vadkacsák úszkálnak előttem, a vár sötét tömbje tükröződik a rezzenéstelen vízen, az ég lángol, a sajtburgerrel mindent összekenek. A felső teraszon három fiú ordítva szkájpol egyikük reménybeli barátnőjével, az Demjén Rózsi slágereket énekelget nekik a telefonjába, egy ponton inkább hagyom a naplementét, és elmenekülök. Átballagok a váron, kimegyek az egyik bástyára, és látom, hogy a várárkon túl kanyargó utcában nyitva van még a kisbolt. Elgondolkozom rajta, hogy veszek két sört, és elvonulok szobám csendes magányába, aztán a kispénzű bölcsészt legyőzi bennem a borsznob, és inkább a tóparti terasz és a cabernet sauvignon mellett döntök. Lassan besötétedik. Feltámad a szél. Felteszem a lábam a vaskorlátra, és hátradőlök a karosszéken. Élvezem a békét. Holnap még rengeteg mindent meg kell néznem, de mára már nincs más hátra, csak a pihenés.
csak úgy nyafog
Közben elutaztam, már haza is értem, egyre több a képanyagra váró poszt, egyre kevesebb az idő és a kedv. Vagy csak több mindent kéne beleszorítanom az időbe és a kedvbe is: rendbe kell szedni a nyaralás képeit (van pár, amire kifejezetten büszke vagyok), írnom kéne (nem csak blogot), rajzolnom kéne (elmondhatatlanul rég dolgoztam új ötleten), olvasnom kéne (rengeteg olvasatlan könyv gyűlt össze), énekelnem kéne (megnyugtat), utána kéne néznem dolgoknak (nem érzem magam nagyon butának, de egyes témákban azért mégis) és végre komolyabban kéne venni a sportot, a franciát, a németet, ó, és aludni sem ártana. És rendet rakni, mert most már tényleg embertelen kupleráj van odahaza. Közben felületes ismerősök piszkálnak, hogy micsoda trógerség, hogy nem főzök magamra; tisztára, mintha közük lenne hozzá. Jut eszembe, emberekkel is kéne találkoznom néha.
Az első ősz hajszálak óta nem ért ilyen sokk, mint ma reggel: belenéztem a tükörbe, és életemben először határozottan láttam a szemem sarkában a szarkalábakat*. Egészen hisztérikusan szánalmas dolog ez az öregedés, most azon gondolkozom, milyen szemránckrémet kéne vennem, az ára sem érdekel, csak ezeket tüntesse el innen! Most! Már! És tudom, hogy lehetetlen, és utálom magam, mert biztos lehetne több méltósággal viselni a dolgot. De azt is tudom, hogy ezt nem lehet komolyan elvárni senkitől sem, amikor a csapból is az folyik, hogy a szép az fiatal, a jó az fiatal; és utálom magam, hogy nem tudok szabadulni ezeknek a hülyeségeknek a hatása alól.
Ráadásul mióta levágattam a hajam, néha baloldalt választom el, és mindig elfelejtem, reggel épp melyik irányba fésültem. Mondanám, hogy az életem egy katasztrófa, de inkább csak egy unalmas Mr. Bean epizód.
Az első ősz hajszálak óta nem ért ilyen sokk, mint ma reggel: belenéztem a tükörbe, és életemben először határozottan láttam a szemem sarkában a szarkalábakat*. Egészen hisztérikusan szánalmas dolog ez az öregedés, most azon gondolkozom, milyen szemránckrémet kéne vennem, az ára sem érdekel, csak ezeket tüntesse el innen! Most! Már! És tudom, hogy lehetetlen, és utálom magam, mert biztos lehetne több méltósággal viselni a dolgot. De azt is tudom, hogy ezt nem lehet komolyan elvárni senkitől sem, amikor a csapból is az folyik, hogy a szép az fiatal, a jó az fiatal; és utálom magam, hogy nem tudok szabadulni ezeknek a hülyeségeknek a hatása alól.
Ráadásul mióta levágattam a hajam, néha baloldalt választom el, és mindig elfelejtem, reggel épp melyik irányba fésültem. Mondanám, hogy az életem egy katasztrófa, de inkább csak egy unalmas Mr. Bean epizód.
*tisztázzunk valamit. A szarkalábat csak akkor szeretem, ha igazi szarka tartozik hozzá.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)