Bezzeg én még a csütörtöki íróskodásra sem tudtam összevakarni egy háromszázötven szavas valamit, azt hiszem, az elmúlt időben túl sokszor találkoztam a kínos csenddel ahhoz, hogy ne legyen kedvem még írni is róla. Márpedig az volt az aktuális téma, kínos csend, hah, nagyjából az életem.
A kettő között szerdán este még elvittük vacsorázni a vietnami kollégát, aki épp itt van egy hónapra. Egy vietnami étterembe mentünk, ahol rettentően élvezte, hogy végre valakivel az anyanyelvén beszélhet. Később káromkodni tanítottuk. Nagyon jól ment neki, különösen a visszakérdező közöd? (és mentségünkre legyen mondva, ő kérte, hogy tanítsuk!).
Pénteken aztán először is megnéztem Orsie-ék új lakását (nagyon pöpec), aztán elmentünk nu metal bulira, ahol három és fél órán át ugráltam, valamint pár percig azt hiszem keringőztem is*, de az nekem már a szalagavatómon sem ment, és azóta csak felejtettem. Pedig akkor még a zene is stimmelt hozzá, most meg nem. De azért jó volt, nagyon jó volt, ha havonta egy ilyen buli lenne, nem kéne aggódnom a sporthiányon sem.
A szombatot ennek megfelelően átaludtam, és nagyjából a vasárnapot is. Még szerencse, hogy jövő hétre kevesebb program van, különben előbb-utóbb álmon halnék egészen biztosan.
* Valamivel később, azaz nagyon-nagyon későn álltam az éjszakai busz megállójában, és a hidegre való tekintettel akár ugrándozhattam is volna, ha nem azzal töltöttem volna az előző négy órát, és nem lettem volna éktelenül fáradt. Egy ponton határozott léptekkel megjelent egy fiatalember, és odaballagott a menetrendhez, én pedig elvesztettem az egyensúlyomat, és lágyan belehuppantam a hátam mögött lévő virágágyásba. Még csak azt sem mondanám, hogy elestem: térdmagasságban volt, nekem pedig egy pillanatra kihagyott a lábam, amikor rájöttem, hogy igen, ez az a srác, aki nyakon csókolt, és nu metalra keringőzött velem, teljesen hülyét csinált mindkettőnkből mindkettőnk társasága előtt, aztán egy ponton részegen elrohant. Vagy nem ismert meg zöld kötött sapkában, szemüvegben, és úgy, hogy épp nem ugráltam, vagy nem akart megismerni, én pedig viszonylag udvarias vagyok abból a szempontből, hogy ha valaki nem akar észrevenni, akkor én is úgy teszek, mintha nem vettem volna észre. Bevallom, azért el tudtam volna képzelni jobb szórakozást is az elkövetkezendő tíz percre, amíg végre megérkezett a busz. Miután leszállt, mert ő szállt le előbb, nem én, arra gondoltam, hogy ezt igazából tényleg a) nem értem b) nem akarom érteni, és aztán arra, hogy nem fáj a szívem, csak vérzik, de úgy, hogy most hetekig feketében és vörösben kell járnom, ha nem akarom, hogy minden ruhámon átüssön.
