ne már

Valamikor vasárnap este fél tíz körül még egyszer átnéztem a naptáramat, és olyan ideges lettem, hogy csak azért nem vágtam a falhoz a vacsorához megkezdett, fél pohár vörösboromat, mert nekem kellett volna feltakarítanom utána.

Egyetlen hétvége van márciusban, amikor be kell mennünk szombaton dolgozni. Igen, és előtte péntek este, és utána szombat este is koncertre megyek, mind a kettőt várom már december óta, a New Model Armyt és az Antimattert is, és el sem tudom képzelni, hogy fogok ilyen körülmények között kibírni még egy hatodik munkanapot. Valahogy.

Valahogy.

Előző hétvégén van bármi programom? Nem, az ég egy adta világon semmi nincsen.
Következő hétvégén van bármi programom? Nem, az ég egy adta világon semmi nincsen.
Melyik márciusi hétvégén lesz itthon anyám csütörtök estétől vasárnap délig?

Nyilván.

hétösszegző

Azért persze a körülményekhez képest mozgalmas hetet zavartam le, kedden voltam story slam-en, ami állítólag a poetry slam és a stand-up comedy korcs keveréke, de szórakoztató volt, és nem is emlékszem rá, mikor voltam (és voltam-e valaha) ennyire markánsan expat helyen és társaságban, szerintem húsz százalék alatt lehetett a bennszülöttek aránya. M. és J. és D. is beszálltak az előadásba, és elmondtak egy-egy sztorit. D.-n látszott, hogy mennyire profi rövid kis történeteben, még szó szerint ismétlődő keret és bölcs tanulság is volt az ötperces, improvizált mesében, nem csoda, hogy ő lett az egyik győztes.

Bezzeg én még a csütörtöki íróskodásra sem tudtam összevakarni egy háromszázötven szavas valamit, azt hiszem, az elmúlt időben túl sokszor találkoztam a kínos csenddel ahhoz, hogy ne legyen kedvem még írni is róla. Márpedig az volt az aktuális téma, kínos csend, hah, nagyjából az életem.

A kettő között szerdán este még elvittük vacsorázni a vietnami kollégát, aki épp itt van egy hónapra. Egy vietnami étterembe mentünk, ahol rettentően élvezte, hogy végre valakivel az anyanyelvén beszélhet. Később káromkodni tanítottuk. Nagyon jól ment neki, különösen a visszakérdező közöd? (és mentségünkre legyen mondva, ő kérte, hogy tanítsuk!).

Pénteken aztán először is megnéztem Orsie-ék új lakását (nagyon pöpec), aztán elmentünk nu metal bulira, ahol három és fél órán át ugráltam, valamint pár percig azt hiszem keringőztem is*, de az nekem  már a szalagavatómon sem ment, és azóta csak felejtettem. Pedig akkor még a zene is stimmelt hozzá, most meg nem. De azért jó volt, nagyon jó volt, ha havonta egy ilyen buli lenne, nem kéne aggódnom a sporthiányon sem.

A szombatot ennek megfelelően átaludtam, és nagyjából a vasárnapot is. Még szerencse, hogy jövő hétre kevesebb program van, különben előbb-utóbb álmon halnék egészen biztosan.

* Valamivel később, azaz nagyon-nagyon későn álltam az éjszakai busz megállójában, és a hidegre való tekintettel akár ugrándozhattam is volna, ha nem azzal töltöttem volna az előző négy órát, és nem lettem volna éktelenül fáradt. Egy ponton határozott léptekkel megjelent egy fiatalember, és odaballagott a menetrendhez, én pedig elvesztettem az egyensúlyomat, és lágyan belehuppantam a hátam mögött lévő virágágyásba. Még csak azt sem mondanám, hogy elestem: térdmagasságban volt, nekem pedig egy pillanatra kihagyott a lábam, amikor rájöttem, hogy igen, ez az a srác, aki nyakon csókolt, és nu metalra keringőzött velem, teljesen hülyét csinált mindkettőnkből mindkettőnk társasága előtt, aztán egy ponton részegen elrohant. Vagy nem ismert meg zöld kötött sapkában, szemüvegben, és úgy, hogy épp nem ugráltam, vagy nem akart megismerni, én pedig viszonylag udvarias vagyok abból a szempontből, hogy ha valaki nem akar észrevenni, akkor én is úgy teszek, mintha nem vettem volna észre. Bevallom, azért el tudtam volna képzelni jobb szórakozást is az elkövetkezendő tíz percre, amíg végre megérkezett a busz. Miután leszállt, mert ő szállt le előbb, nem én, arra gondoltam, hogy ezt igazából tényleg a) nem értem b) nem akarom érteni, és aztán arra, hogy nem fáj a szívem, csak vérzik, de úgy, hogy most hetekig feketében és vörösben kell járnom, ha nem akarom, hogy minden ruhámon átüssön.

cinke és

Egész nap egy széncinke bohóckodik a szemközti fán, az oldalsó falon, az ablakpárkányokon. Az egyik ágon feltűnt egy veréb.

nem érzem úgy, hogy a mindenség bármire is célozna, egyáltalán nem!

(de azért nem szívesen nézném meg, hogy a cinke.rtf mikor volt utoljára módosítva.)

ezt most

Hirtelen fájdalmasan és nagyon tavasz van, nem csak a cserepes virágok hazudják, bár a cserepes virágok nagyon szépen tudnak tavaszt hazudni. Más íze van a levegőnek, mások még a hangok is - persze ha minden igaz, ennek pénteken vége, de idővel úgyis visszatér, és sok, sok, sok, sok, sok.

Addig persze még meghasad a fejem a frontoktól, és a szívem minden mástól.

aztán

...háromszor meghallgattam a The Cry of Mankindot, kétszer a The Coffin Ships-t, és az őrjöngő harag helyett mélységes letargiába zuhantam.

Ez sem túl produktív, de legalább nem akarok elpusztítani mindent, ami körülöttem van.

harag

Ez az egész szédülős dolog igazából végtelenül dühít, nem is aggaszt, nem is nyomaszt, hanem dühít. Őrjöngök, komolyan, őrjöngök. Mert nem iszom kávét, nem cigizek, zöldséget eszem gyümölccsel, vitamint ásványi anyagokkal, odafigyelek rá, hogy eleget aludjak, és mégis pont olyan vacakul vagyok, mint november végén. Csak most nem akarok elmenni betegállományba. Mert dolgokat akarok csinálni. Ehelyett nem tudok elmenni jógára, mert úgy szédülök, hogy két lábon alig állok, nem hogy fél lábon hajladozzak. Le fog járni a bérletem úgy, hogy alig használtam.

V. egy orvos ismerőse szerint lehet vírus, és gyanús, hogy két hete P., múlt héten V. dőlt ki ugyanígy súlyos szédüléssel és extrém kimerültséggel, de meg lehetne oldani, hogy ne most? És egyáltalán, NE? Irtózatosan, rettenetesen, borzalmasan dühös vagyok. Nem is emlékszem, mikor voltam utoljára ilyen dühös. És nagyon félek, hogy olyasvalakit fogok megbántani, akit a legkevésbé sem szeretnék.

valójában pedig nincsen még tavasz

Voltam jógázni és filmet nézni, vettem tavaszi virágokat az irodába is, és végtelenül, elmondhatatlanul kimerült vagyok. Szerdán fél nyolckor már aludtam, pénteken fél tízkor dőltem ki, vasárnap nagyjából kilenc órát voltam ébren. Még jobban aggasztana a dolog, ha a többiek nem lennének ugyanilyen fáradtak, de ők is jobbra-balra dőlnek, el-eltűnnek egy-két napra, hétre betegállományba. Fáradtság, szédülés, koncentrációs zavarok; és nem tudom, nem is akarom azt hinni, hogy csak a munka szív le minket ennyire. De ha nem, akkor mi? És mennyire kell félni tőle?

A projekt kezd rémületesen állni, a fejlesztők is egyre idegesebbek, és néha kifejezetten sértően bánnak velünk, de azt hiszem, valójában nem ettől vagyok feszült és alkalmatlan a könnyed, fröccsözgetős cseverészésre. Mindig máshol jár az eszem, képeken, amiket szeretnék megfogni és megőrizni, álmokon, amiket jó lenne átlopni az ébrenlétbe, és a valóságon, ami nem nagyon kedvez az ilyesminek.

Ennek megfelelően persze a héten többször is mentem könnyed, fröccsözgetős eseményre, sok hülyeséget beszéltem a családonak és a barátoknak is. Rájöttem, hogy salátafüggő vagyok, komolyan, ha néha nem azt viszek ebédre, késő délután már teljesen meg vagyok bolondulva egy falat jó roppanós zöldségért. De van, hogy reggel nincs erőm összevágni egy dobozkányit, akkor sem, ha bőven van itthon alapanyag. November vége óta egy teljes és két fél kávét ittam, de a héten kétszer is rágyújtottam, és magam sem tudom, minek (ezzel együtt három cigarettát szívtam el az elmúlt három hónapban). Most már csak a sportra kéne valahogy rászoktatnom magam, és… (ezen a ponton elkezdtem azért vihogni, én és a sport).

a sikeres poszt

Ha már úgyis ez a titkos blogom, akár írhatnék is olyan dolgokról, amikről nem nagyon tudok/akarok senkivel sem beszélni, mert Istenem, mert legjobb esetben úgy reagálnak rá, ahogy én tenném, ha valaki ilyesmiről nyivákolna nekem, azt pedig pontosan tudom, hogy milyen lenne, és összességében: fölösleges. Végiggondolni is fárasztó.

Na jó, vicceltem, baromira nem fogok ilyesmikről írni.

kicsit morcos

Ma azért volt egy pont, amikor káromkodva hisztiztem a mellettem ülőnek, és nagyon közel voltam ahhoz, hogy elsírjam magam, mert nem tudok logokat adni, nem tudom, hogy kell logokat lementeni, senki soha nem tanította meg nekünk, és nagyon kedves az illetőtől, hogy felajánlja a kollégája segítségét*, aki egyébként ugyanúgy a másik épületben van, mint ő, és nem fogja tudni nekem cseten elmagyarázni, mert a másik oprendszeres társasággal ezt már próbáltuk, és velük sem ment, úgysem, hogy valaki idejött, és tíz percig kereste gondterhelt arccal a "de hát csak letöltöd és ott lesz, tök egyértelmű lesz, mit nem találsz rajta" dolgokat. Nem tudom, miért nem lehet felfogni és megszokni, hogy egyikünknek sincs semmilyen programozói háttere, úgy kezeljük az átküldött parancs- és kóddarabkákat, hogy az kibaszott mágia, nem tudjuk kipótolni benne a hiányzó darabkákat, mint  "jaj, de miért nem léptél át abba az alkönyvtárba, mielőtt futtattad? Így nem csoda, hogy nem megy!", hát mert nem mondtad, ember, én pedig nem ezzel a tudással születtem.

*a kolléga (aki amúgy is) végtelenül cuki, összeállított nekünk egy nagyon aranyos kis segédanyagot arról, hogyan szedjünk le logot. Tett bele képeket is! Már csak az a gond, hogy a tesztelők kötelezően más oprendszert használnak.

seven for a secret

Sejtettem ám, hogy meg fogom még bánni, hogy a reggeli-ebédem egy fél üveg ecetes bébi csilipaprikából áll, de sajnos képtelen vagyok ellenállni az ecetes bébi csilipaprikának. Most kicsit szeretnék meghalni, vagy legalább hinni benne, hogy legközelebb nem leszek ilyen hülye, de közben tudom, hogy két nap, és csak a szépre finomra emlékszem.

A hét eltelt, jól telt, bár néha kicsit többet dolgoztam, mint szerettem volna annyi kevéske eredményhez, amit a végére sikerült felmutatnom (bár igazából éktelen sok hibát találtam és jeleztem, de azt valahogy nem érzem eredménynek) (ööö, pedig az a munkám? Igen, az a munkám). Egész héten ruhát hordtam és harisnyát, és általában sminkeltem is, ezt akkor szoktam, ha nagy a hó, nagy a sár, esik az eső, vagy csak nyomorult kedvem van, és abban reménykedem, hátha ettől jobb lesz. És igazából jobb lesz, azt hiszem.

Rajzoltam egy ilyet. Azért önarckép, mert mást félek lerajzolni, mert mi van, ha elrontom, és csúnya lesz, vagy szép lesz, csak annak nem tetszik, akit ábrázol.

azt mondtam, hogy

...másfél centit a végéből. A fodrásznak ebből valamit nagyon nem sikerült megértenie. Megérkeztem utána az esti programomra, és az első ismerős, akivel találkoztam, bemutatkozott nekem.

kedd

A hétfő este aztán úgy alakult, hogy fél hétig az irodában kapkodtam. Úgy készültem, hogy utána elmegyek még ide, oda, és jógázni - az ide és az oda már nem fért bele, de a jógázást egészen komolyan gondoltam addig a pillanatig, amíg rá nem jöttem, hogy minden nálam van, kivéve a jógabérletem. Úgyhogy hazamentem, és másfél órán át hevertem a kanapén, és nagyon nyomorultul éreztem magam. Igazából tudom, mi a baj, ez most egy ideje visszatérő nyűg, ráadásul tök fölösleges, mert

mert

mert

ez igazából nem olyasmi, amivel megküzdhetek, ez olyasmi, amit el kéne fogadnom, semmi nem adja vissza a tetszhalott éveket, nem leszek megint huszonhét, meg harminc sem. Ez van. A heveny undor, hogy milyen ember(ek)re pazaroltam ezeket az éveket, csak ront a dolgon. A tudat, hogy vannak és voltak és lehettek volna jobbak is, mar és éget és ront a dolgon.

Szerintem elmegyek, és vágatok másfél centit a hajamból. Nem hiszem, hogy attól jobb lesz, de már a hétfői ide is a fodrászhoz lett volna.

minden hétfők öreganyja

Először fél ötkor ébredtem fel. Aztán háromnegyed hatkor. Aztán inkább felkeltem, mert annak is több értelme volt, ehhez képest épp tízre értem be dolgozni, ami még legális, csak akkor hatig kell maradni (pénteken negyed nyolcig voltam, szóval na). Odabenn az esős hétfő délelőttök netovábja várt, új alfejezet kezdődött épp a projekt életében, ilyenkor órákon (esetleg napokon, sőt, volt, hogy heteken) át telepítgetik és foldozgatják a dolgokat. Ez ma úgy nézett ki, hogy fél kettőkor szóltak, hogy kezdhetünk tesztelni, negyed hatra lett mit.

Két hete nem írtam, legalábbis érdemben (három bekezdésnél hosszabbat, és olyat, amit nem töröltem ki másnap). Ez egyrészt meglepően felszabadító érzés, másrészt nagyon idegesít, mert én szoktam írni, legfeljebb hülyeségeket. De. De. Még csak nem is a történetekkel vagyok megakadva, emitt átkötő jelenetek hiányoznak, amott már most látom, hogy ki kéne húzni a legutóbb történteket, de meddig fejtsem vissza, és honnan kezdjem újra, és többnyire minden mással van tele a fejem. Megfázással és idétlenséggel.

A múlt hét ráadásul igen eseménydús volt, hétfőn például késtünk, és éjfél körül szálltunk le, kedden aztán dolgoznom kellett... aznap már csak aludtam. Szerdán filmes-beszélgetős társaságba mentem - hah, én, aki nem értek a filmekhez! Viszont szeretem az embereket, akik oda (is) járnak, és még én is össze tudtam vakarni pár filmet, amit várok 2017-ben. (Lesz például egy Guy Ritchie féle Arthur király történet. És én szerettem a Guy Ritchie féle Sherlockokat, meg ugye Arthur király!, szóval.) (Igazából a Trainspotting 2 is érdekel, bár azt elfelejtettem mondani.) Jó volt, de elfáradtam, és akkor utána csütörtökön egy távozó kolléga búcsúsörözésére is elmentem még, mintha csak szociális lény lennék, teljesen! Azért persze többnyire egy sarokban ültem, és azokkal beszéltem, akik beszéltek hozzám. Igazából... nehezen találom a helyemet emberek között.

Pénteken aztán munkaidőben is söröztünk a távozó kolléga búcsúztatására, és bő két hónap szünet után még rá is gyújtottam. Egy ponton a holland srác körbekínált mindenkit házipálinkával (a borg teljesen asszimilálta), utána negyed nyolcig nyüstöltem a munkát, és csak onnan vettem észre, hogy emberek hazamentek, hogy egy ponton már nem válaszoltak a kérdéseimre a cseten (hé, el is lehetne ám köszönni ilyenkor!).

Szombaton délelőtt dolgoztam egy rajzon, most már biztos, hogy 1) nem lesz jó 2) amit szombaton csináltam rajta, az különösen rossz. Ennek örömére elkéstem az első programomról (írjunk együtt egy lerozzant és zsúfolt, de irdatlan drága teázóban, miközben a hátunk mögött egy indiai kisfiú ordítva, bár meglepően tiszta angolsággal szkájpol a nagyijával). A második programra az elsőnek megfelelően tervezett késéssel értem oda: szerencsére a levest megmelegítették nekem, a többi vietnami fogás pedig hidegen is nagyon finom volt. Mert hogy a második program holdújévi vacsora volt, rengeteg jóbaráttal, borral, és egy igen visszafogott macskával.

Vasárnap több kisebb részletben sikerült tízig aludnom, utána pedig nem csináltam semmit, de tényleg. Egy ponton ittam egy koffeinmentes lattét, aztán vásároltam zöldségeket, és rettenetesen alkalmatlan voltam bármire.

Lassan most már nem ártana alkalmasnak lennem dolgokra.