argh

Ma mindenki nyűgös, kivéve, aki hisztis, pedig kaptunk csokit is.

Halódik a telefonom, és semmi kedvem újat szerezni.

Csak egy nappal kéne hosszabnak lennie a hétvégéknek, hogy ne hibbanjak meg.

érdekes időket élünk

És mindenki tudja, hogy a kínaiaknál szerint ez átok. Nem mindig vagyok elájulva a híres és neves távol-keleti bölcsességtől, de ebben tökéletesen igazuk van, senki sem szeret olyan évszámokban élni, amiből nagy eséllyel visszatérő vendég lesz a történelmi munkák címében. De hát hülye angolok, angol hülyék, és én tudtam, hogy az ország egy része a tagolt beszédre sem képes, de azért az meglepett, hogy sikerült megszavazniuk a kilépést.

De ha Észak-Írország emiatt fog egyesülni a Köztársasággal, az annyira groteszk lesz, hogy az valami csodálatos.

A legundorítóbb persze az egészben az, hogy ebbe a világméretű gazdasági és politikai földcsuszamlásba kicsinyes, rövidlátó, a belpolitikainál és belpolitikaibb haszonlesésből hergelték bele az embereket. Eddig is megvetettem a politikusokat, de ezek nem csak romlottak és ostobák, hanem egyenest hazaárulók.

És most alighanem tényleg az a fajta érdekes jön, ami mindenkinek nagyon-nagyon fog fájni.

az amatőr természetbúvár

És azt nem is meséltem, hogy vasárnap hajnalban (egészen pontosan 4 óra 11 perckor, mert utána megnéztem az órát) felriadtam valami furcsa zajra, és értetlenül kinyitottam a szemem, és láttam, hogy az ablakon belibben egy denevér, lebukik valamiért majdnem a takarómig, aztán már ki is villan a szobából. Jócskán virradt már, és elég sok denevért láttam mostanában, szóval megismerem a mozgásukat, meg szerintem még nekem sem jutna eszembe ilyesmit hallucinálni, mindenesetre meglepődtem.

Nem tudom, mire ébredhettem fel, valami kerregésre vagy berregésre emlékszem, de gondolom, az legfeljebb a bogár lehetett. Tiszta izgalmasság a tizediken lakni, pár éve a vadászó kis vörös sólyompár, most meg egy denevér. Jó, volt olyan is, hogy egy galamb akart beköltözni az ágyamba (ha már ott van az ablak alatt), de az nem tetszett ennyire.

különben is, féltávon eleredt az eső

Blogolni is kéne, nem mintha nagyon érdekes dolgok történnének, ez most ilyen erősen katolikus hétvége volt, szombaton keresztelőn voltam (és végre láttam belülről is a lakótelepi, hát, hogy is mondjam, lakótelepi-eklektikus stílusban épült templomot), valamint megtudtam, hogy a katolikusok a keresztségben valami más nevet kapnak, nem is a sajátjukat, milyen ez már. Én azt hittem, az a védőszentjük, akinek a nevét amúgy is rájuk aggatták születéskor, erre kiderül, hogy nem, valaki lehet Miklós, és a keresztségben Árpád Zoltán (azért a Szent Zoltán nevű vértanú létéről még nem vagyok teljességgel meggyőzve, de hát csak nem hazudta be hirtelen a pap, hogy ne ezen akadjon meg a keresztelő). Ezen kívül voltam Tatán, és ott aztán még a sétahajó kikötője is valami szent volt, komolyan, szerintem még a fagylaltokat is szentekről nevezték el, és mi ebben a városban voltunk reformátusok? Hát az úgy eléggé punk.

Majd egyszer talán fényképek, de az is lehet, hogy inkább lusta leszek mindörökre.

életjel

A varjú hamar felismeri, hogy a kiborított szemétben nem talál semmi ehetőt, de azért ott toporog még egy ideig. Vasárnap délután van, fáj a fejem és álmos vagyok, gyűlölöm a három napja tartó kettős frontot. A kávézóban nem csak könyvek vannak, de társasjátékok is. Nem láttam még, hogy bárki bármit leemelt volna a polcról.

A dolgok folynak a maguk medrében, lassan haladok a kötelező körökkel, el kéne már jutnom fodrászhoz, fel kéne ébrednem, nem is emlékszem már rá, mikor éreztem utoljára úgy, hogy nem alszom félig.

Most már ketten vannak a varjak, az egyik elszántan kukázik, ahogy ki-kiemeli a fejét a szemetesből, látszik, hogy talált valami ehetőt. A másik félig belebújik egy tésztás papírdobozba, és az aljáról csipeget ki valami maradékot. A legszebb az egészben az, hogy a felfestés alapján a szemetest kifejezetten kutyapiszoknak tették ki, ehhez képest csak ételmaradványok és papírpoharak vannak a környékén.

vinnyog, pedig nincs rá oka

A napom, az olyan, hogy már előre félek, hogy ki fogom dobni a papírpohárnak álcázott újrapoharamat a tea végével, és akkor sírok; na jó, a napom olyan, hogy ez még amúgy is megeshet.

Bementem venni ragtapaszt, elköltöttem egy közepes vagyont, csupa fontos holmi, szúnyogriasztó, másik fajta szúnyogriasztó, arclemosó, testápoló, körömlakk és -lemosó, miért kellett nekem nőnek születnem, vagy ha már mindenképp elkerülhetetlen volt, miért nem vagyok a mostaninál is nagyobb hippi, ááá, gyűlölöm az egészet. Gyűlölöm. Az egészet. Ezt a megöregedéses részt pedig minden tükröződő felület közelében kiemelten és különösen.

Pedig csütörtökön túlestem az önértékelésen is (másfél órán át vinnyogtam a többieknek, illetve elkéstem a levezető programomról), és pénteken megvolt a próbaidő végi elbeszélgetés is, megtartanak, és ez tök jó. Ha be tudtam volna fejezni az aznapra kitűzött feladatokat (és például nem merül le a kezem között kétszer is az eszköz) (csak magamat okolhatom érte), akkor még jobb lett volna, és hétfőn majd lesz ünnepi ebéd is, mert nálunk próbaidő végén jár az ilyen, és aztán szerda-csütörtök pedig egyéb részleges és projektes vacsorák, szóval igazából minden jó, és a nap is süt, de nincs mindig túl meleg, és megjöttek a fecskék, és szerintem majd odafigyelek rá, hogy ne dobjam ki a poharam, és hétfőre már talán begyógyul annyira a lábam, hogy ne csak magasszárú tornacipőben járhassak, na, szóval igazából jó minden.