Már azt sem tudom, hol ejtettem el a fonalat, és egyáltalán fonal volt-e, vagy kenyérmorzsa, pedig nem mindegy, melyik mesében van az ember.
Egyfolytában esik az eső, nem szeretem, a spanyol lány először kinevet, aztán amikor a fél társaság egyszerre kezdi el törölgetni a szemüvegét, lelkesen közli, hogy ó, hát ezért nem szeretitek. Helyeslek, pedig ez csak egy az ezer ok közül, például a hajam is megázik, és egyáltalán. Szenvedek a magassarkú csizmáimmal, a legszebb sajnos elkezdett szétesni, nem az intenzív használattól, csak hát dacára annak, hogy minden évben gondosan bekenem, elöregedett az anyag. Kevésbé lenne nyomasztó, ha nem látnám a tükörben, hogy nem csak a csizmámmal történik ilyesmi, bár azért szerencsére a homlokom még nem kezdett hirtelen visszahámlani az alapig, és remélem, a továbbiakban is legfeljebb csak ráncos lesz.
A táska-kérdés viszont teljesen váratlanul boldog véget ért, anyai közvetítéssel örököltem a nagynénémtől egy csodálatosan szép világosbarna bőrtáskát. És két kockás sálat is, szóval kockás sálból egyre nagyobb világhatalom vagyok.
Legyen már tavasz, és mondjuk tényleg tavasz, ne rögtön nyár. Tudom, vannak igényeim.
