Tulajdonképp szegény Sir John Cope, miután lehajózott Aberdeenből Dunbarba, nem ijedt meg az első böszme felföldi láttán annyira, hogy a saját veresége hírével lelovagolt a skót vezérkarig, akik aztán megkérdezték, hogy az embereit ugyan hol hagyta, hanem inkább egy váratlan hajnali roham szórta szét a seregét. Kicsit sajnálom szegényt, hogy a többség az örökkévalóságig egy gúnydalból fogja először megismerni a történetet, pedig ő aztán mindent megtett, és igazán nem számíthatott rá, hogy az ellenséges sereg egyik tisztje pont abban a retkes mocsárban nőtt fel.
Jó, persze a végén aztán az angolok leverték a skótokat, és azóta is ott ülnek a nyakukon, aminek a legfőbb előnye, hogy az egyszeri turistának van rá matematikai esélye, hogy angol nyelvtudással elboldoguljon legalább Skócia déli vidékein, legfőbb hátránya pedig, hogy az egyszeri turista azt hiszi, hogy angol nyelvtudásal el fog boldogulni. Márpedig a skót akcentus, ó jaj, és akkor a rendes skót még elő sem került. A gaelről ne is beszéljünk, az egy másik nyelvcsalád, de a skót egész rendes germán nyelv, ijesztően hasonlít az angolra, épp csak nem az. Na, ha a skótok nyertek volna, akkor még annyira sem értenénk őket, amennyire így nem értjük, amikor meg akarnak hívni reggeli zabkására, vagy csak elmondják, honnan és hánykor indul a reptéri busz.
