Azért elég hamar meg lehetett sajnos számolni a derű óráit, és a hét hátralevő részét azzal töltöttem, hogy hol a torkom fájt, hol belázasodtam, esetleg folyt az orrom, de mivel nem a megszokott sorrendben történt mindez, én is tudtam, hogy a masszív idegbaj tüneteit mutatom, nem az influenzáét. Argh. És még igazából berúgni sem volna kedvem, mert csak idegesít, hogy miket beszélek. És mennyit. És akkor a másnapról még nem is volt szó.
Tavasz van, süt a nap, találkoztam családdal, barátokkal, másztam fára, aludtam sokat. Kaptam sorozatokat, hogy megnézhessem őket, de nem merem elkezdeni, mert félek, hogy megint az lesz belőle, mint a Downton Abbey-vel volt, hogy az első évad felénél kibontottam egy üveg whiskyt, a háromnegyedénél rendeltem egy pizzát, és az utolsó két epizódon nagyon meghatódtam, mert jaj, kitört az első világháború, és istenem, a következő évadban biztos minden második szereplő meghal. El sem merem képzelni, több évadnyi viking és némi Robert Carlyle mit tenne velem. (Jó, és a határidőimmel.)
