Meghalt Sir Terry Pratchett, oda az igazság… vagy legalábbis egy jelentős képviselője. A legderűsebben és legbölcsebben dühös emberek egyike távozott, de a könyvei és a példája velünk maradt. Azt hiszem, személyes kedvencemben, a Johnny and the Dead-ben írta, hogy a temetőkre az élőknek van szükségük, nem a halottaknak, mert emlékezniük az élőknek kell, és nem a halottaknak – és rá rengetegen fogunk, jó szívvel.
Cserébe viszont Neil Gaiman és Amanda Palmer gyermeket várnak. Néha hajlamos vagyok elfelejteni, hogy Amanda Palmer fiatalabb nálam, mert ő már ért el dolgokat életében, de szóval ez igazán nem az ő hibája, és valójában ez aranyos hír.
Betöltötte az egy évet a kaleidosz-csomókópos tumblr-projektem, nagyon sokat gondolkoztam rajta, hogy mi legyen a jubileumi bejegyzés, mert hát mégse legyen pont ugyanaz, mint a többi, és mutogattam segédfájlokat, mert kész flottányit tartok már belőlük, hogy tudjam mindig ugyanolyanra vágni a szeletkéket és egyebek. Büszke vagyok magamra, hogy még mindig bírom csúszások nélkül, de a visszajelzések makacs hiánya néha kicsit elkeserít.
Rajzolgatok szabad filccel, mint régen, és az az igazság, hogy bárminemű fejlődés csak a számítógépes grafikáimon látszik, döbbenetesen és gyalázatosan nem tudok rajzolni. Kéne, de annyi mindent kéne, és örülök, ha reggelente használhatóan vergődöm ki az ágyból.
Rájöttem, hogy attól fáj annyit a vállam, a nyakam és a fejem, amikor Superman pózban alszom, az egyik karomat diadalmasan feltartva. Az elmúlt napokban átköltöztem a kanapéra, mert ott nem fér el a kezem, és hátha úgy jobb lesz. Három napig működött is a terv, és az izmaim is kezdtek valahogy kiolvadni, aztán ma reggel arra ébredtem, hogy félig térdelek a földön, de a kezem, az nyújtva van, a vállam pedig szanaszét gyűrve. Ráadásul a fülemet is sikerült valahogy visszahajtanom, miközben a vállgödrömbe ékeltem építettem egy párnát és egy fél paplant, és jaj, jaj, minden fáj.
Tavasz van, tényleg, igazi tavasz, és voltam már erdőben is sétálni, és voltam kutyát is sétáltatni a nővéremmel, és még mindig elképesztően aranyos mindkét kis fehér, a tavasz pedig szép dolog, nem is tudom, mi szükség van bármi egyéb évszakra.
Befejeztem a Dragon Age 2-t, és most kicsit szomorú vagyok, hogy nincs olyan gépem, amin elfutna az Inquisition (azaz Dragon Age 3). Viszont jól kipanaszkodtam magam Gillzéknek, hogy ne már, Anders, és megértően bólogattak, és az jó volt.
Mert voltam Gillzék koncertjén is, ez most egy újabb együttese, és itt nem csak énekel és hegedül, de néha basszusgitáron is játszik. Nagyon jók voltak, a hangulat pedig még jobb, és utána elmentünk még sörözni, és jó volt az egész.
Amúgy pedig csak a derű óráit számolom.
