da2

Szereztem Dragon Age 2-t, és egészen furcsa érzés olyan játékkal játszani, aminek nem tudom foltokban és homályosan az elejét, a végét, és a közepét (nagyjából ebben a sorrendben). Tele van halálosan idegesítő technikai megoldásokkal, például ez a lövöldözős nézet, hogy minden forog, ahogy a szereplők forognak, engem a sírba tesz, sosem tudom, mi van balra, meg előre, meg egyáltalán, hol vagyok, és merre nézek. Különösen, amikor az nézőpontom épp triplaszaltóval átbukfencezik az ellenfél fölött, és aztán körbeugrálja. Ezen kívül is rengeteg minden egyszerűen zavar benne (választható válaszok? Á, nem, igazából nem azt fogja mondani a szereplő, ami oda van írva, hanem valami tök mást, amire soha a tetves életben nem kattintanák, mert nem vagyok hülye) , nem lehet beszélgetni a társaimmal (akkor meg minek vannak?), de hát persze szebbnek sokkal szebb, és ha már elkezdtem, érdekel a vége. De hogy is mondjam, nem rántott be.

je suis rentrée

Idén a szokásos januári látogatás anyukámnál februárra csúszott. Most is legalább annyit esett az eső, csak később ment le a nap, és a kacsák már nagyon fészkelődtek, azaz csak keresték kezdeni, hol rakjanak fészket, bár volt olyan év, amikor így, február végén már javában ültek a tojásokon. Sokat jártunk moziba, és csupa jó filmet láttunk, igaz, csak az egyik volt olyan nyelven, amit folyékonyan értek, de azért a többivel is egész jól megbirkóztam (szerencsére a mesterlövészek és a farkasok szívesebben vadásznak, mint beszélnek) (a szinkronizálatlan, de francia feliratos filmnél pedig beigazolódott, hogy jobban olvasok, mint hallok). Ezen kívül rengeteget ettünk, és a szokásos: fényképeztem tulipáncsokrot a kertben, sétáltunk a kastély (nem saját) körül az erdőben (sem saját), és utolsó nap addig jártam Párizst esőben-szélben, hogy vízhólyagok nőttek a lábamon (és elképesztően összegubancolódott a hajam).

van

Egy csomó félkész bejegyzésem. És egy jó, masszív fejfájásom, szóval nem ma fogom befejezni őket.

     Reggelre aztán kialudta minden kétségét, és úgy döntött, tisztességes háztető akkor se reggelizzem, ha netán épp sárkány, a reggeli az emberek dolga, az háztetőké pedig az, hogy békén legyenek a ház tetején. Semmi több. És különben is, ha reggelit vinne a sárkánynak, azzal csak elismerné, hogy felébredt, és ki tudja, akkor talán felébredne a többi bestia is… és bár úgy tűnt, egy álmos sárkányra még rá tud úgy förmedni, hogy ijedtében visszaaludjon a beste, lehet, hogy egy tucatnyival már nem bírna el. Felment azért a padlásra, hogy ellenőrizze, jól viselte-e magát az éjszaka a tető, és ha már fenn volt, morgott valamit arról, hogy aztán csak maradjon is így a dolog, semmi rosszalkodás, mert különben a krizeljumát neki, az lesz! Halk, riadt horkanást hallott, amiből arra következtetett, hogy a sárkány csak tetteti az alvást, de egyelőre ennyivel is beérte. Emlékezett még rá, hogy úgy lehet a legjobban elaludni, ha az ember nagyon elszántani tetteti.
     Visszadübörgött a földszintre, nagy mogorván kirámolta az asztalra a fél kamrát, de még a napként ragyogó, kerek, sárga sajtok, a vigyori kunkorú kolbászok, a cafrangosra sült tepertő sem vidították fel.
     - Idelenn lakmározom, miközben az a szerencsétlen odafenn a szemét sem meri kinyitni, úgy ráijesztettem – dörmögte, és egyik finomságot a másik után vitte vissza a helyére. Végül csak egy kis kenyérkét evett, jó karéj szalonnával, mert azért a kovácsmesterséghez kellett erő, nem lehetett csak úgy üres gyomorral odaállni az üllő mellé. Amikor végzett, egy pillanatra megint eszébe jutott, hogy van egy éhes háztetője, de erőt vett magán, és inkább kiballagott a szürke, koranyári esőbe, hogy megszámolja, pontosan hány sárkány-ház lehet a városban.
     Háromszor is körbejárta a város magját, keresztül-kasul, kasul és keresztül, de végül csak arra jutott, amire odahaza, reggelizés közben. Harminchárom ódon torony magaslott Huzavon szívében, harminchárom sárkány gubbasztott a város fölött, és az övé tűnt a legkisebbnek. A Setétlápi ház bordás, fekete sipkája például jó kétszer akkora volt, és Réz kovács most már azt is látta, hogy a kunkori kis erkély a tető alatt a sárkány görbe karmú, ernyedt tenyere. No, ez egy ökröt is szétmorzsolna, ha felébredne, hüledezett magában, mit egy ökröt!, egy ökrös szekeret! És amott, a Sárkány-portán az a híres faragás nem faragás, de nem ám, hanem valóban egy sárkány pofája bólint elő a sátorként ráboruló szárny alól. Hinnye, vakarta meg a fejét, hát ez meg lovastul nyelné le a huszárokat, ahogy a gyerekek szokták a felkockázott, szalonnás kenyér-katonákkal. Semmiképp sem lehet hagyni, hogy ezek a dögök felébredjenek, mert a többségükről nem tudta elképzelni, hogy egy tucat hízott birka csak úgy elverné az éhüket.
     Törvénybe kéne venni, hogy senki a ládát a falhoz ne tolja, hogy arra lépve érje el a felsőbb polcokat, gondolta. Aztán kis egyben lenyelte azt az almát, amit bámészkodás közben majszolt, mert eszébe jutott, mit szólna hozzá az öreg Setétlápi, hogy nem figyelt minden szavára, mert ha törvénybe nem is volt véve ez az eset, így utólag már Réz kovácsnak is rémlett, hogy a végtelen lépcsőviták során többször előkerült. Hajaj, az hiányozna még csak, hogy ez kiderüljön, csóválta a fejét, mert a harminchárom éhes sárkány is egész barátságosnak tűnt egy feldühödött Setétlápihoz képest. Felírta ezt az újabb indokot is a többi mellé, hogy miért nem lenne érdemes hagyni felébredni a szörnyetegeket: egy, elpusztítanák egész Huzavont, kettő, a bíró minden bizonnyal őt, Réz kovácsot nyúzná meg érte.
     Visszaballagott a műhelyébe, és minden dühét leverte az izzó fémen. Komor elégedettséggel nézte munkája gyümölcsét, a mogorván görbülő, sötét kis tőrt, és arra gondolt, ilyen fekete acélt még Vas kovácstól sem látott. Azután pedig arra, hol is látott ilyen vékony és gyilkos ívet, és Szikla kovács jutott az eszébe, jobban mondva az, amit mosolygás helyett csinált, mielőtt az öreg Setétlápi felzavarta a Pitymallóra.
     Jól van, gondolta, félreteszem neki, aztán majd ő kitalálja, mi legyen vele; és hogy haj, de jó volna, ha itt volna, és mosolyogna, neki biztos elég lenne rákacsintania arra a harminchárom sárkányra, hogy mind kezes bárányként tekeredjen vissza a helyére. Ahelyett, hogy kezes bárányokat kérne reggelire. Egyből tucatjával.
     Miután sikerült újfent alaposan elrontania a saját kedvét, letette a szerszámokat, és felballagott a padlásra, de a sárkány vagy nagyon mélyen aludt, vagy kellően buzgón tettette. Réz kovács elégedetten morgott egy sort, kicsit megfenyegette a háztetőt, hogy aztán maradjon is meg a békesség, ahogy eddig, majd a fejébe csapta a kalapját, a vállára kapott egy ócska köpenyt, és elvonult a Három Aranyalmába.

családi fehérek

Szóval az úgy volt, hogy Masni már a második ideiglenes befogadott kutya volt a családnál. Az első, Iza, nagyon félénk volt és nagyon kis elnyűtt, és nagyjából csak a nővéremtől nem rettegett, de Kavics, a játékos, fiatal házi kutya már kicsit sok volt neki. Szerencsére ő nagyon hamar átkerült a végleges gazdájához, és úgy tűnik, ott teljesen magára talált. Masnit is eléggé megviselte az élet, mire begyűjtötték valahol Komárom környékén az út szélén, bár én már egy pompásan fodrászolt, roppant barátságos kiskutyával találkoztam. Kaviccsal olyan szinten az első pillanattól megvolt köztük az összhang, hogy már a harmadik reggel egy kosárban találták őket a nővéremék.

Masniról lehetett tudni, hogy hosszabb ideig marad, mert még nem volt ivartalanítva, és úgy nem ad örökbe kutyát a szervezet. Mielőtt ezt aljas szörnyűségnek könyvelné el bárki, Marni testi jegyei és problémái alapján feltehetően élete eddigi négy-öt évét „kölyökgyárként” töltötte egy ketrecben, azaz süldőkora óta kipréselték belőle az évi két almot, és alighanem akkor dobták ki, amikor a szervezete már teljesen kimerült. Egyébként minden jel szerint Iza is így került az út szélére valahol a Balatonfelvidéken, csak őt alighanem verték is, mert ha valaki meg akarta simogatni, pánikba esett. Szóval Masniról lehetett tudni, hogy legalább két-három hónapig marad, de természetesen és jó érzékkel a műtét előtt kezdett el tüzelni, azaz egyre csak tolódott, hogy mikor lehet örökbe adni. Közben súlyos családi válság lett a dologból, mert a nővérem meg akarta tartani, a sógorom viszont félt tőle, hogy két kutya hosszú távon már sok lenne – a két kutya viszont úgy összenőtt, hogy az valami döbbenetes. Eleinte csak Kavics nyaggatta Masnit, hogy játsszanak, de most, fél év elteltével már teljesen kiegyenlített, hogy mikor melyik rágja a másik fülét (szó szerint), és egészen egyszerűen összetartoznak. Tökéletesen összetartoznak. Valami olyan mély és megható szeretet van köztük, ami kutyáknál is ritka.

Az első képsorozat még novemberben készült, amikor a kutyák beboroztak (valójában nem, csak Kavics annyira úgy tette fel az asztalra a fejét, mintha a sógorom vörösborától rúgott volna be, hogy azt le kellett fényképezni), a második januárban. A vegyes alanyokat simogató kéz anyámé, a puszit viszont én kapom Masnitól, miközben Kavics épp ránk borul. Most nem sikerült elkapni, amikor szinkronalszanak, pedig abban nagyon jók: teljesen ugyanolyan szögben és ugyanolyan pózban szoktak kilógni az ugyanolyan pléddel kibélelt, ugyanolyan kosarukból. Kutya egy sorsuk van, ugye?

egyszerűen csak

Persze aztán az lett, hogy Noiz küldött nekem képregényrajzoló szakirodalmat, ami egyrészt zseniális, másrészt persze arra jutottam, hogy áááá, én soha, én soha. Az elkeseredésemen csupán az enyhít egy keveset, hogy ahányszor írástechnikai anyagot látok, szintén a teljes alkalmatlanság érzése tör rám, és ha arról olvasok, hogyan kéne fordítani, akkor is. Ja, hogy ezt így kell, ó, Istenem, merre bujdossak el, és közben valójában egy csomó fajta dolgot teljesen használhatóan fordítok, mert nem hiszem, hogy csak ellenállhatatlan személyiségem diadala, hogy még mindig kapok munkát.

És hát azt eddig is tudtam, hogy technikailag én azért még (alighanem nagyon sokáig) alkalmatlan vagyok komoly grafikai munkára, szóval ezen nem most kéne megijedni. Azt is tudom, hogy ez ijesztően nagy projekt, és a folyamatos vackok (képelőkészítés a fotós és a kaleido-csomós tumblrre) és a megnyugtató vackok (csomó, csomó, csomó, időnként kaleidoszkóp-alap) mellett ez olyan, hogy ööö kész lesz egyszer, vagy nem. Azért általában még az ilyen dolgok is el szoktak készülni, csak mondjuk nem a tervezett másfél hónap (nem, nincsenek ilyen terveim), hanem teszem azt, három év alatt, mert nagyon keveset rajzolok papírra, mióta van hordozható gépem, és teázgatás közben azt piszkálom, nem valami cetlit. Legutóbb kb. akkor rajzoltam, amikor a régi gépem már halódott, és hirtelen belefért egy kis vázlatfüzet a táskámba és az időmbe is (és túl hideg volt a maratoni városnézéshez). Megjegyzem, az egy nagyon sikeres rajz volt, senki nem találta meg rajta a sárkányt, amíg ki nem színeztem. Egész sárkányokat el tudok veszteni egy egész kis lapon.

csak egyszerűen

Szóval az úgy történt, hogy még decemberben kitaláltam, hogy majd akarok miniképregényt csinálni, mert bár nagyon megnyugtat, hogy rajzolhatok csomózott lábú állatokat (baszki, a múlt hét nagyon gyenge volt, mert csak hármat csináltam*; és hát az a gond, hogy egy ideje már azt is feladtam, hogy de legyenek egyszerűek, és nyugodtan tekerem rájuk a vonalat) de néha valami olyasmit is érdemes lenne rajzolni, ami más, és amitől esetleg fejlődhetek. És nem csak abban, hogy most már egészen sok ponton rájöttem, hogyan kell az állatcsomózási folyamatot egyszerűsíteni, és ami másfél éve még két napig tartott, az ma már megvan két óra alatt.

nem kellene befonni a füleit is?**

Meg különben is, miniképregény. Egyszer, úgy egy éve volt olyan, hogy miközben épp szokás szerint vállalhatatlanul közhelyes történetekkel szórakoztattam magam, az egyik részét teljesen és tökéletesen elnarráltam kis fejemben négy oldalon, képregényben – mármint az egyik szereplő tette, mert ez volt a dolga, e z egy olyan történet volt, amiben emberek képregényeket rajzoltak, de én panelről panelre láttam, hogy működik, és igen elégedett voltam vele, azt leszámítva, hogy nyilván képtelen lennék megrajzolni. De a fejemben megvoltak a színek, a kontrasztok, láttam, hogyan néz ki egy végig sms-ezett vonatút, a városnézés, a kávé páráján túl csak valami maszatként megjelenő reggel – képtelen lennék megrajzolni, de látom magam előtt, és jónak tűnik (és azt kell mondanom, hogy egyértelműen a Gunnerkrigg Court dinamikája hatott rám a legjobban). De hát az én rajztudásommal, á, ugyan, és ráadásul ehhez rá kellene jönnöm, hogy működök színesben, és pillanatnyilag ez a Mount Everest meghódításához hasonló feladat lenne, oxigénpalack és serpa nélkül. Mondjuk képregényeket többnyire oxigénpalack és serpa nélkül rajzolnak, sőt, lehet, hogy úgy könnyebb.

No de hát januárra azt is kitaláltam, hogy mi lenne a történet, és kaptam a húgomtól egy zseniálisan csodaszép kis noteszt, és gondoltam, hogy, na, majd abba akkor rajzolok.

Csak hát kicsi. És gondoltam én, valahogy ki kell találni egy olyan narrációs megoldást, ahol működik az, hogy a a történet nagyját (bár nem egészét) elmesélő panelek egyforma méretű, kicsi képek. Ami ugye monoton. Mindenképp elég esetlenül tagolja a történetet. Egyforma hangsúlyt ad a képeknek, és ezzel például nagyon megnehezít bármiféle ritmusváltást, márpedig a történetmesélésnek és a jó HC számnak ugyanaz a titka: időnként ütemet kell váltani.

Aztán vettem egy tál krumplifőzeléket, és megvilágosodtam, és nagyon rövid ideig nagyon örültem az ötletnek, majd rájöttem, hogy egyrészt egyáltalán nem biztos, hogy az egész úgy működik, ahogy én most elképzelem, valamint…

…most akkor komolyan ki kell találnom csak emiatt a történet miatt egy teljes játék/jóskártya rendszert? Jó, látom az alapokat, azt nagyjából össze kellett rakni a nagy mese vallási hátteréhez is, megvannak az archetípusok, az elemek, de azért na. Eleve, milyen kártya az, ahol színenként van hét azonos erősségű lap? Hogy működik? Jó, itt lehet azzal kezdeni valamit, hogy mind a hétnek vannak tulajdonságai a színükön túl is, és lehet belőlük kombinációkat összerakni, és azt különben sem látjuk soha, hogy ezekkel a paklikkal játszanának (eleve már a szomszéd országban nem kétszer hétszer három lapos a kártya, hanem kétszer nyolcszor hármas, és akkor még az elő sem került, hogy létezik egy-két olyan pakli is, ahol a nyolcadik hármas nem a Holló, a Fia és a Lánya, hanem a Holló, a Sas és a Sólyom) (miért nem csomóztam össze, teszem azt, három mosómedvét ehelyett? Ó, hogy igazából eközben csomóztam őket össze). A történetmeséléshez viszont a másik irányba kell elmenni, kitalálni a szimbólumokat, a kirakásokat, amik jelen esetben nem jóslásra szolgálnának, hanem arra, hogy egy traumatizált kamasz valamire (a kártyák elrendezésére) fel tudja fűzni a gondolatait, és el tudja mesélni, mi történt vele.

Chtulhu-bajszú mosómedve rohadt halat eszik

És igazából lehet, hogy ez az egész egyáltalán nem működik úgy vizuálisan, ahogy elképzeltem. Sőt, sajnos elég nagy esélyt látok rá. És technikailag egyáltalán nem vagyok én arra felkészülve, hogy egy szereplőket és helyszíneket felvonultató történetnek nekiessek. Az egyetlen reális az egészben az az, hogy legfeljebb 4-5 oldalas „fejezetekben” gondolkozom, és legfeljebb négy fejezetben. Már elkezdtem összeszedni hozzá a referenciákat (milyen hajóval mehettek? Mégis, milyen madarak laknak a romvásorban? Egyáltalán, milyen a romváros? És hogy néz ki a főszereplő? Mármint azon túl, hogy fiatal és magas), de azért jellemző, hogy mennyi eszem van.

Akartam rajzolni valamit tollal, papírra, és most előtte terveznem kell hozzá egy helyi tarot-t. Teljesen megértem az öreg Tolkient, hogy addig semmi nem ment, amíg a tünde nyelvek történeti változásokból származó, szabályos eltéréseit papírra nem vetette. Hogy írhatnám meg, mi történt velük, ha nem tudom, miben változott a lehetséges szótagok felépítése, és mit tartanak Nagy Arkánum helyett.

Mondjuk térkép, az még nincsen.***

*Ez valójában értelmetlenül sok. Az állatpárokból összelegózott körökkel együtt már kétszáz fölött vannak az összefont jószágok. KETTŐSZÁZ fölött. És, ööö, izé, most komolyan. Oké, hogy ebből van kb. tíz, ami csak elméleti lehetőségként van beírva, mert végül lusta voltam már összetolni az elejét a végével, de akor is. Minek?

**NEM

***Leginkább azért nincs, mert komolyan kell azon dolgozni, hogy ne legyen nagyon Európa. Viszont ha azt ott áttesszük oda, és azt meg oda, akkor ott az éghajlatok nagyon nem lesznek rendben, miért kellett nekem pont annyit figyelnem földrajz órán, hogy lássam, mi a gond, ahhoz viszont keveset, hogy meg is tudjam oldani? És a nevekkel is kéne kezdeni valamit***, mert a más vallású sivataglakóknak a legkevésbé sem kéne arabnak lenniük. Legyenek inkább… walesiek. Azokhoz illik a szárazság és a meleg.

****A nevekkel amúgy is kéne kezdeni valamit, sőt, kifejezetten sok mindent kéne velük kezdeni. Túl nagy a kísértés, hogy átgyaluljam őket azzal a kevéssel, ami nyelvtörténetből megmaradt, és nesztek, itt van három jellegzetes változás, minden Kirchéből lesz church, osszátok be. De a nevek láthatóan ennél bonyolultabb szabályok mentén torzulnak.

február

Két hete szinte megszakítás nélkül tart a kettős front, beteg vagyok, és olyan elkent, hogy vajkrém-reklámot lehetne forgatni rólam. Néha már az is a képességeim határát súrolja, hogy hanyatt fekve különféle meditációs és egyéb technikákkal próbáljam kivakarni a fejemből a fájást, vadul vizualizálom, ahogy folyékony napfénnyel glettelem ki a koponyámat, nem tudom, valamiért ez a kép működik legjobban, amikor az ezer milligrammos paracetamol már nem. Ilyenkor nem tudom átélni, hogy a dolgoknak van értelme, jobban mondva, arról már rég lemondtam, hogy a dolgoknak van értelme, ilyenkor azt nem tudom átélni, hogy értelem nélkül is teljesen szórakoztatóak tudnak lenni. Biztos, mert ilyenkor a legkevésbé sem azok.

Lassan, de haladok dolgokkal, a mekiben a biztonsági őr elmeséli, amikor az első számítástechnika alapóráján véletlenül formatálta a gépet, és utána egész nap középen kellett ülnie egy széken, nem kaphatott másik gépet. Ő röhög, én arra gondolok, hogy a tanárt szeneslapáttal ütném, hogy ennyire durván és nyilvánosan mást alázott meg a saját hibájáért, mert azért lássuk be, az a tanár hibája, ha egy képzetlen felnőtt csoportnak olyan jogokat és hozzáféréseket adott, hogy ez egyáltalán megtörténhetett.

Álmomban fiatal vagyok és tudok kungfuzni, és sajtos rakott krumplival és vörösborral próbálnak megvesztegetni jószándékú idegenek. Közben persze bebörtönzött társaimat kéne megszöktetnem a fellegvárból, és enteket találok a kertben, de elbújnak, mire előszedem a fényképezőgépemet. A tudatalattim roppant szórakoztató, és vizuálisan, ó, hát továbbra is lenyűgöző dolgokat termel. Például van egy szoborpark valahol a Normafánál (mármint valahol a Hegyen, ami álmomban a Normafáig, azon túl, és egészen az égig és a Túlvilágig ér) (egy kisebb halál-dombság van a Gugger-hegy környékén is, kísértet-lakta várromokkal, pokolfogadókkal, barlangokkal, és úgy általában, nyúlós életen-túlisággal), ahol mindig köd van, és olyan hatalmas, szürke szobrok a harsogóan zöld fűben, hogy Stonehenge sehol sincs hozzájuk képest. (Bár a kedvencem azóta is a világ legjobb Faith No More koncertje, amit a nagyszüleim kertjében rendeztek tizenhét éves koromban, és soha olyan jó koncert nem volt még sehol, de tényleg. És ezen az sem változtat, hogy csak álmodtam az egészet. És a nyaralások, ó, azok a nyaralások! Összeadva éveket csavarogtam nem létező mediterrán városokban, és buliztam nem létező balatoni falvakban. Csodálatos emlékeim vannak soha meg nem történt dolgokról. Csodálatosak. És akkor komolyan, olyan fontos, hogy valódiak-e?)

Ébren viszont nem vagyok fiatal, egyre több az ősz szál a hajamban, és ha ez így megy tovább, tényleg el kell kezdenem festetni. És én úgy szeretem a saját színét. És az az igazság, hogy az nagy változás lenne, mert akkor onnantól nem akkor kéne fodrászhoz menni, amikor eszembe jut, hanem rendszeresen, és akkor már frizura lenne a fejemen, nem haj, és akkor még hülyébben érezném magamat kapucnis pólóban, és akkor sem járnék magassarkú cipőben, mert az kényelmetlen. (Tudom, hogy lehet itthon színezni, csináltam épp elég sokáig, elmúlt az az idő. A szomszéd lábtörőjét is összefestem, ráadásul jobban roncsolja a hajat.)

És kungfuzni sem tudok, vörösbort viszont akár magamnak is vehetek.

Hm, nem is rossz ötlet.