A könnyű sikerélmények jegyében csomózom az állatokat rogyásig, és próbálok nem idegen halni, amikor háromnegyed óra kőkemény agyalással nem sikerül egyetlen épkézláb mondatot sem összetákolnom, bár teljesen maguktól és nagyjából a helyükre esnek benne olyan szavak, hogy „opulent”. Ha az olyan szavak esnének a helyükre, hogy tenni, venni, lenni, az sokkal hasznosabb lenne, de azok rohadtul nem. Tárgyal az alany az állítmánnyal, nem, nem soha.
Közben karikaturistákat mészárolnak Párizsban, és ez akkor is megrázó, ha nekem személy szerint a francia humor 99%-ához hasonlóan az ő munkásságuktól is előbb volna sírhatnékom, mint nevethetnékem (inkább egy gyökérkezelés, mint egy Louis de Funes film, ez az én személyes hitvallásom). De hát annyi minden nem tetszik, és mégsem érzem úgy, hogy kalasnyikovval kéne felszámolnom, mármint jól van, az érzés maga olykor megkörnyékez egyes könyvkiadók kapcsán, de nem csak a szigorú magyar fegyverviselési törvények tántorítanak el tőle. Tökéletesen közhelyes gondolataim vannak a témában, #JeSuisCharlie meg minden, ráadásul amikor egyszer valaki épp azzal a nagyon elkoptatott érvvel fárasztott, hogy de hát idegbeteg kisebbségekkel minek viccel az ember, az is eszembe jutott, hogy annak idején mi mennyit vicceltünk a black metallal, aztán mégsem éreztük volna jogosnak, ha bekopogtat Varg Vikernes valamelyik magyar híve, és fatemplom híján minket gyújt fel. Persze aztán egyetlen igazán vicces darabot sem találtam, ami egyrészt azt jelzi, hogy még mindig nincs beszkennelve a tizede sem az anyagnak, másrészt azt, hogy hmmm, hát sokat változott tizenhét év alatt a humorérzékem (bár a francia humort már akkor sem fogtam fel). De szóval ne már. Ez ne legyen már érv. Főleg, mert ha valaki épp nagyon meg akar mártíromulni a Próféta szakállára, az megteszi vicc nélkül, lásd hulladék fivérek hulladék cimborája a kóser boltban. Az ő áldozatai pontosan mivel is provokálták? És nem, az nem elfogadható válasz, hogy a puszta létükkel.
Szóval ilyen vidám dolgok vannak, bár azért közben néha vannak tényleg vidámak is, például Impatienttel voltunk moziban és fröccsözni és hajnal hatig hamburgerezni, és aztán meglátogattuk Nimandit és az ikreket Sulemiával, egy hétre rá pedig Fleó születésnapját ünnepeltük. Közben szert tettem lila szemhéjfestékre, és arra a felismerésre, hogy igazából én teljesen tudok pont annyira sminkelni, amennyire nagyjából szeretnék. Sőt, egy kicsit erősebben is, de épp nem találom a civilizált szempillaspirálomat, csak azt, ami 1000%-al dúsabbnak mutat minden szálat, és sajnos teljesen légyláb-szerűnek is. Néha félek is, hogy sikerül tépőzárasra festenem a szempillámat, mint a skót lányoknak, és egyszer pislogok egyet, aztán már csak két kézzel lehet szétfeszegetni a szemhéjam.
(És persze mikor máskor érdemes beleolvasni a következő könyvbe, mint az ezerszer lekésett határidő utolsó utáni pillanata utáni pillanatban. Jaj már.)
