Pénteken aztán először is volt megint write-in, és most csak négyen voltunk, ráadásul a csendesebb fajtából, de így is nagyon jó volt, ráadásul igen eredményes. Oké, én csaltam, és félidőben fájlt váltottam, és „regényírás” helyett fordítottam, mondjuk így látványosabb volt a haladás. A write-inek jellemző eleme ugyanis a ww, a word war, amikor megadott ideig (15-20-30-45 perc) mindenki csak gépel, mint az állat, és a végén felírjuk, ki hány szót termelt. Igazából itt meg kell tanulni azt, hogy mindenkinek más a tempója, és nincs abban semmi szégyen, ha valaki egy adott ww alatt mondjuk 98 szót csinál, míg más 500 fölött, mert a győzelem nem itt van, hanem abban, hogy november 30-ra meglegyen az 50000 szó (hát, idén nem nyertem). És sok múlik azon is, hogy ki milyen nyelven ír. Péntek-szombaton pl. lejött a write-inekre Sandra is, a német egyetemista, és ő végig 20-30%-al magasabb szószámokat mondott, ami vagy azt jelenti, hogy éktelenül gyorsan ír, vagy azt, hogy a német szószaporább nyelv. Az angol pl. egyértelműen az, bár nem ennyire. Én – sajnos, nem sajnos – még mindig nem vetkeztem le azt a szokásomat, hogy gondolkozom és javítok írás közben, de amikor áttértem a fordításra, ahol legalább már csak a hogyan volt a kérdés, a mit az oda volt vésve elém, hirtelen megugrott a teljesítményem. Persze szóltam előtte a többieknek, hogy ne lepődjenek meg.
Mert hát szombaton is volt write-in, a szezon utolsója, de ennyire még ne szaladjunk előre, mert pénteken a kedélyes írogatás után átballagtam egy még kedélyesebb sörözgetésre. Rengeteg nagyon-nagyon rég nem látott, rengeteg rég nem látott, és rengeteg, szerencsére gyakrabban látott barátommal találkoztam, és nézhettünk cuki fényképeket cuki kisbabáról (mi kértük, önszántunkból, mert igazából azért nem rossz ilyesmit nézegetni), és geekültünk rendesen. Mondjuk egy plüss Darth Vaderrel az asztal közepén ez azért nem volt olyan nehéz.
Szombaton aztán volt write-in, kicsit zaklatottan és megkésve értem oda, mert metrókarbantartás, jaj már, ilyenekkel idegesíteni az embert egy amúgy is rusnya, esős novemberi napom. De a write-in jó volt, és a jelenlévők aranyosak és kedvesek, és még haladtunk is, Sandra például átlépte a bűvös 40000 szavas határt. Onnan meg már könnyű, egy nap alatt be lehet hozni tízezer szót, annak idején, az első nanómon nekem is sikerült. Harminchármat azért nem, szóval én akkor már végképp feladtam.
Később átballagtam osztálytalálkozóra, ami nagyjából pont olyan volt, mint vártam: nem bántó, csak nyomasztó, és kicsit meh. Szóval értem én, hogy mi közöm van nekem ezekhez az emberekhez, végül is jellemet és sorsot meghatározó élményeken osztozunk, de az már olyan régen volt, hogy azóta akár idegenek is lehetnénk. Vagyunk. A szervezők előre körbeküldtek egy kis kérdőívet, hogy ki hogyan és mint, és valamikor éjfél után nyilván felolvasták a válaszokat, az enyémben nyilván persze nem értette a Dr. Who utalást. Mondanám, hogy egy pillanatra jeges markába szorította kis szívemet a rettegés, hogy úristen-úristen, hova kerültem én, de persze előtte sejtettem, hogy mindenki borzalmasan megnormálisodott, és nincs egy rendes geek sem köztük. De lám, a beugrót is elrontották, meg egyébként is, ööö inkább nem szeretek mégsem arra gondolni, hogy mindeni máséhoz képest még mennyire borzalmasabban elcseszettnek tűnik az egész életem.
Vasárnap nagyjából úgy éreztem magam, mint egy bögre letört füle, pedig csak a szemüvegem füle tört le, mondjuk az is elég problémás. Félvakon, a kötelező, hajnali bőgéstől csíkszeműen eltámolyogtam apámhoz, aki épp házat őrzött itt fenn a székesfővárosban, és főzött nekem lencsefőzeléket, és sütött medvehagymás pogácsát, és gesztenyepüré is volt mirelit meggyel, mmm. És beszéltünk szkájpon a húgommal is. Ez kellett, mert különben szerintem a vasárnapot egyszerűen kivettem volna a nyilvántartásból, és legfeljebb addig jutottam volna, hogy szomorúan nézem a lakótelepi félsötétet, és próbálom meggyőzni magam arról, hogy azért néha vannak olyan pillanatok, amiért érdemes.
Mondjuk hát olyanból nyilván több van, amiért muszáj, szóval most például elindulhatok megszereltetni a szemüvegemet, meg elintézni dolgokat, és olyan nagyon elegem van az egészből, de komolyan. Most már történjen valami nagyon és kifejezetten jó, és lehetőleg kivételesen markáns árnyoldalak nélkül, mert különben. Kénytelen leszek mindig ilyen depresszív szarokat posztolni, és nem szeretek.
