esik eső

Egyébként a múlt hétvége sem volt eseménytelen, például csütörtökön voltam Grafikuslánynál, tőle szereztem be az istenmentes náthát, ami csak kellemetlen, de nyilván nem komoly, elvégre ő is kibírta, pedig ő csak kamillateát ihatott így, szülés előtt egy hónappal. Vittem hozzá hőre keményedő gyurmát, hogy csináljunk kis cipellőket a Monster High babáinak, egész sikeresek voltunk, bár én azért éreztem azt a bő két év kihagyást az ujjaimban. Nem tartottam magam az eredeti elképzeléshez, de egész jó lett, mondjuk mennyivel jobb lenne, ha értelmes problémákon tudnék annyit agyalni, mint hogy milyen kiegészítőket lehet összegyurmázni egy baba-franchise-nak.

Pénteken már nyűglődtem, de aztán szombaton elmentem write-inre, ahol egyrészt írtunk, másrészt rengeteget röhögtünk. Mondjuk ezúttal a hangosan sikítozó lány is lenn volt, ami erősen megnehezítette az írást, mert ő akkor is sikítozott, amikor más írt volna. De hát Istenem, tizenhét éves, én felnézek rá, amiért tizenhét éves, és egyáltalán ki mer menni az utcára, hát még emberek közé, nekem ez annak idején azért nagyon nehezen ment. A többiek szerencsére nem sikítoztak, és jaj, hát annyira végtelenül szeretetreméltóak, tényleg, és olyan fiatalok, és szépek, és lelkesek, és olyan végtelenül bájosak, hogy még féltékenykedni sem tudok rájuk. Persze, el fogják baszni ők is, de hátha mégsem. Jó lenne, ha mégsem.

Write-in után siettem tovább, mert Adeptussal megbeszéltük, hogy megnézzük az Interstellart. Jó két éve nem találkoztunk, már ideje volt. A filmtől kicsit féltem, metr úgy tűnt, ez pont olyasmi, amit az emberek zöme szeret, és én nagyon tudok utálni – aztán legnagyobb meglepetésemre egyik sem, csak egy ilyen „jó, hát ez is megvolt” érzés maradt utána. Szép, látványos, bele lehet merülni, mint a mocsárba, de hát azért arra oda kell figyelni, hogy az ember véletlenül se gondolkozzon rajta, de tíz másodpercet sem, mert onnantől kezdve már nem jó.

Ehhez persze hozzátartozik, hogy két olyan ordas scifi közhely is van benne, amit én nem értek. Az első az az, hogy ha képesnek véljük magunkat arra, hogy idegen bolygókat terraformáljunk, akkor a saját keresztbetolt bolygónkkal miért nem tudunk megbirkózni? Van egy bolygó, amin van felszín meg víz meg csak kicsit tök más gravitáció, na, hát ott sokkal egyszerűbb lesz megvetni a lábunkat, mint arra kitalálni valamit, hogy a monokultúrában termelt gabonaféléket megtámadta a penész. Sokkal egyszerűbb a nulláról felhúzni egy bioszférát, mint egy fertőzést megállítani.

Aztán lehet, hogy tényleg. Csak nekem nem tűnik logikusnak.

A másik, hogy úgy szeretnék már egy science fiction típusú filmet, ahol valaki belevezeti az űrhajót egy fekete lyukba, és kész, soha többé semmit nem tudunk róla, még csak azt sem, hogy meghalt. Bement a fekete lyukba, onnan ki már nem jönnek dolgok, kész, ennyi. Nincs transzdimenzionális szeretetkedés, sem időutazás, sem a férgebbnél is férgebb lyuk, nincs semmi, amiről nekünk tudnunk kéne. Nekiment, ennyi. Fekete lyuk. Ilyesmikről álmodozom.

No mindegy, a film után még megittunk némi sört és beszélgettünk, tök jó volt. Aztán másnap elhatalmasodott rajtam a borzalmas nátha, és akkor onnantól kezdve pár napon át volt tea és tea és néha nyifogtam, hogy jaj már, de unom a teát. Később már minden mást is untam, beleértve az egész világmindenséget, tudjátok mit, nem vicces.

Persze állítólag nem eshet örökké, de pillanatnyilag elég csak kinéznem az ablakon, hogy ebben erősen kételkedjek.