Valamikor éjjel tizenegy és háromnegyed tizenkettő között, amikor csak ültem, és nem bírtam abbahagyni a bőgést, de közben persze a jövő heti adag csomót és kaleidoszkópot készítettem elő, mert kifutottam a több hónapos tartalékból, és mert méretezni, vágni, másolni, színekkel vacakolni akkor is lehet, ha amúgy csak csökkentett üzemmódban látok ki a fejemből; szóval valamikor rájöttem, hogy a rohadt életbe, én észre sem vettem, hogy milyen iszonyatosan keserű lettem.
Mindig azzal áltattam magam, hogy valahol a mélyben azért ez még csak a tonik, nem az epe, hogy van ott még édes és könnyű is, és most sem akkor esett le, hogy mire mi volt a reakció, és miért, amikor megtörtént, hanem napokkal utána. Istenem, hogy jutottam idáig, hogy már saját magamat sem látom rendesen. Mikor történt ez. És közben tudom, tudom, hogy a nehéz mikor fordult át abba, hogy minden mozdulatnál, minden gondolatnál úgy érzem, hogy meg vagyok mérgezve, hogy valami borzalmas és fekete kereng az ereimben vér helyett, és a kilátástalanság mióta van ott abban is, amit addig tudtam élvezni. Március-áprilisban eléggé kéz a kézben érkezett az, hogy váratlanul és igazságtalanul átvertek anyagilag, egy olyan gumiindokkal, amibe nem lehetett volna hosszas pereskedés nélkül belekötni (de legalább egy barátság is ment vele a levesbe), ért némi személyes érzelmi csalódás is, amikor holmi váratlan kedvességről kiderült, hogy szigorúan érdek mentén mozgott, és amint teljesült a kért szívesség, hopp, a kedvességnek is vége volt, majd végül egy régi, bár szerencsére ritkán látott ismerősöm alaposan megalázott csak úgy, mert épp megtehette.
De... de azt hittem, ha nehezen is, de valahogy azért csak leráztam magamról ezeket a dolgokat. Hát egy frászt. Itt ülök, és legszívesebben a fejemet verném a falba, ha nem tudnám tapasztalatból, hogy az nagyon fáj, és nem old meg semmit sem. De én sem tudom, hogyan oldhatnék meg bármit is, nincsenek már ötleteim, sem stratégiáim, a Hókirálynő hülye kristálya nem jön ki a szememből, akárhogy bőgök, minden legyőzhetetlenül bonyolult és sötét, és azt sem tudom, hol kezdhetném el... mit kezdhetnék el egyáltalán. Elfogytam. Kevés vagyok ehhez. Azt sem tudom, mihez.
És ilyenkor olyan jól jönne némivel több spontán és őszinte kedvesség, amit nem kellett sem kizsarolnom, sem kikönyörögnöm, és amiről utólag nem derül ki, hogy csak azért volt, mert én hülye még örültem is, hogy segíthetek, amiben nincs számonkérés, aminek nincs feltétele, amihez nem kell teljesítenem. Én tökre nem akarom már, hogy minden rendbe jöjjön. Csak néhány dolog, mielőtt teljesen elfelejtenék szeretni.
