napló, napló, sör

Aztán szerdán reggel végre visszajelzett a szerda esti mozizással kapcsolatban az egyik résztvevő, és tudtam írni a másiknak is, hogy oké, mégis megyünk, és igazából megnyugtató, hogy három találkozásból annyi már lejött, hogy az, hogy nem igazolta vissza, hogy megkapta az emailt és jön, azt jelenti, hogy jönni fog, nem azt, hogy rosszul jegyeztem meg az email címét (felírta, a biztonság kedvéért megjegyeztem, és jó is, mert azóta sem találom azt a cetlit). Nekem most épp ezek a kis sikerek is óriási diadalt jelentenek, és aranyos kislányokként aranyos kis filmet néztünk meg, egész eddig elkerült a teljes Madagaszkár franchise, de most a pingvinekkel rögtön a közepébe vetettem magam. Vihogtunk, és egy időre egészen úgy éreztem magam, mintha nem a teljes világvége volna épp a nyakamba szakadóban, csak úgy a fele. És rettentő édességeket és sósságokat ettünk a film alatt, és teljesen jó volt, több ilyen kell.

Csütörtökön végül Búvárzenekarral söröztem a helyen, ahol New Model Armi és Die Krupps szokott szólni, most egész estés The Cure parádé volt, még szerencse, hogy ez nem két nappal korábban történt, amikor a Pictures of You-nak már az első taktusánál telesírtam volna a söröskorsót. Így csak csendben dünnyögtem, teljességgel átérezve minden szótagot, mert Búvárzenekar persze késett, mármint én is eleve késtem húsz percet, hogy ne kelljen hülyén ott ülnöm egymagamban, és erre ő még többet késett, pff. No mindegy, azért jót söröztünk, mondjuk amikor a rainbow rule-t magyaráztam, és hogy miért lehetnek mégis olyan, egyértelműen régi, germán eredetű szavak az angolban, amik kilógnak alóla, akkor kicsit bölcsésznek éreztem magam. Illetve miért emlékszem még ilyesmire. Szerencsére a trisyllabic laxing és a különféle morfémahatárok előtt leállítottam magam, még érzem, hol a határ. Valahol ott mögöttem a messzeségben.

Később idén először befejeztem egy könyvet, amit a) nem én fordítottam b) idén kezdtem, és ööö még nem döntöttem el, azt hiszem, nagyon élveztem ezt a Farundellt, de nem igazán tetszett. Persze, ami miatt nem tetszett, az csupa olyan vonás, amiért a Vágy és vezeklést szabályszerűen rühelltem, szóval ez már teljesítmény – de én elég sok, vagy legalábbis elég markáns világháborús regényt. önéletrajzot és verset olvastam (mindkét háborúból), és ezen kívül elég sok, vagy legalábbis elég markáns regényt a két világháború közti és körüli angol felsőosztályról, és hiába nem tudnám megmondani, mi nem stimmel, valahogy itt is az volt a bajom, hogy érezhetően nem az igazi, csak… gumikönyv. Persze, persze, nem baj, hogy teszem azt, a lövészárkok valahogy sematikusabbak, és nem üt át az az döbbenettel vegyes iszonyat, inkább legyenek kicsit gumiízűek az ilyen részek bármelyik könyvben, mint hogy bárkinek még egyszer meg kelljen tapasztalni azt a borzalmat. De. Valahogy azzal együtt, hogy nagyon élveztem a könyvet, nem tudom, hogy szerettem-e.*

Szombaton megvolt az idei nanowrimo záróbulija, hát, ez most nem volt akkora élmény, valószínűleg én is nyűgösebb voltam, az elvárások is nagyobbak, és most először volt ott olyan ember (egy kupacban több is; helló, arrogáns gót senkik, legalább ne mellettem ültetek volna), akik nagyon idegesítettek, és onnantól már mindenre jobban ugrottam. azért persze jó volt, kaptunk csodaszép papírnyuszikat, kitűzőt, matricát, csokit, még csokit, szaloncukrot, további csokit. Utána felpakoltuk a gimnazistákat a metrópótlóra, és az egyetlen korombelivel elindultunk a saját buszaink felé, amiből aztán az lett, hogy fél egyig ittunk és beszélgettünk. Teljesen jó volt.

*Megjegyzem, ez így volt a másik könyvvel is, amit idén a fordítandókon kívül képes voltam elolvasni, csak azt még tavaly novemberben kezdtem, és júliusra rágtam át magam rajta. Élveztem, többnyire, de ott volt az a de, és ráadásul annak a végét kifejezetten nem szerettem. Csodálatosan szépen megírt, kissé talán már túlírt szöveg, lenyűgözően színes történet, de. De.