A csomó minden, amiről nem igazán szoktam írni, az úgy általában az, hogy mi történik velem, meg én ezt hogy élem meg, hah, hát mert egy blognak miről is kéne szólnia, ha nem ezekről? De hát azok olyan személyes dolgok, és igazából azokról nem szeretek nyilatkozni, mert. Félős vagyok és szégyenlős, és talán babonás is, mármint az nem, csak előre nem szeretek inni a medve bőrére, utána meg többnyire vagy kiderül, hogy nem medve volt, vagy a ritka, gyárilag nyúzott példányok közé tartozott, vagy valaki benyakalta az összes pálinkát, és most mit igyak, hólevet? Ráadásul gyanúsan sárgát? Nahát.
De szóval ennek mind semmi köze nincs ahhoz, amikor nyáron egyszerre csak azon kaptam magam, hogy majdnem szerelmes vagyok- mármint istenem, mi a magyar kifejezés arra a teljesen komolytalan érzésre, ami a crush, mert a tetszésnél több, bármi másnál kevesebb, és igazából végtelenül aranyos és irracionális kis dolog. Szóval az egész annyira meglepő fordulat volt, hogy észre sem vettem, csak a tudatalattim jelezte egy idő után, hogy hé, nesze ez az álom, a harmadik a héten, hah, erre köss csomót, ne a hollók szárnyára. De én persze azért csak a hollók szárnyára kötöttem csomót, mert ez nem az a fajta crush volt, ahol bármiféle esélyem lett volna, általában nem a saját piaci értékemen szoktam érdeklődni, mármint igazából általában nem szoktam érdeklődni és kalap. Szóval nem volt tét itt sem, csak az a jóleső, bizsergő izgalom, hogy hé, mégis vannak érzelmeim, mármint olyanok, amik nem valami történelem előtti időszakban kövültek az életembe, ó, istenem, ez de szarul hangzik, de hát úgy tűnik, én tíz meg húsz évekre szoktam beleszeretni emberekbe, és ezek közül még egyik sem vált be ennyire hosszú távon. Egyesek szerint ilyen nincs, és ha volna is, hülyeség lenne, de hát én egyetlen egy dolgot tanultam meg egészen biztosan a szerelemről, mégpedig, hogy mindenkinél máshogy működik, és hogy van, aki kéthetente szerelmes lesz, és akkor ő ugyanolyan mélységesen és borzalmasan szerelmes, mint az, aki szerint az ember négyévente lesz szerelmes, vagy az, akinek ez életében egyszer jön össze. És viszont cserébe velem pedig megeshet, hogy nem tudok beleszeretni nagyon kézenfekvő emberekbe, mert már nagyon kézen nem fekvő emberekbe beleszerettem, illetve mert miért is kéne nekem bárkibe beleszeretnem, csak mert kézen fekszik? Hason és háton feküdni sokkal kényelmesebb. Komolyan, néha nem értem az embereket.
Szóval de ez nagyon vicces volt, meg hát ott volt benne az is, hogy ezek szerint ennyi hosszú év után végre nem csak a rettentő pánik (és a távoli vágyakozás) van bennem, hanem mintha ébredezne az is, hogy képes vagyok mélységes félelem nélkül gondolni arra, lehet emberekhez közel is kerülni akár. Ez persze nem tartott sokáig, az élet rögtön rúgott rajtam párat, mert végtére is csak az a dolgok rendje, hogy a holnap reggelre is mélységes félelemmel gondoljak, pedig az mennyivel kevésbé összetett, mint tetszőleges emberi kapcsolat. De pillanatnyilag az a komoly sikerélmény, ha képes vagyok anélkül fizetni a kasszánál, hogy elejtem a pénzt, az árut, vagy a visszajárót, vagy ha elejtem ugyan, de nem akadok ki rajta.
Ööö, igazából ez megint mind nem vidám, pedig maga a jelenség vicces volt, és valahol az is teljesen szórakoztatónak tűnt, hogy nekem magamtól már fel sem tűnt, csak az álomtevékenység figyelmeztetett rá. Az álomtevékenység az elmúlt napokban arra figyelmeztet, hogy igényem lenne csak úgy nekidőlni valakinek, mint egy zsák, és egyébként mindig is ez hiányzott a legjobban, nem a szex, hanem az a teljesen állati bizalom, hogy félelem és méricskélés nélkül át lehet ölelni a másikat.
