Van új Primordial szám, és azt hiszem, nem az „ó, de cukik, istenem, hát a legszívesebben megölelgetném őket mind egy szálig” az elvárt reakció, de hát az a helyzet, hogy már az első taktusoknál mérhetetlen szeretetroham tört rám, ezek annyira édesek, ahogy nem szépelegnek, nem vacakolnak, hanem tök ugyanazt játsszák az idők kezdete óta, de azt legalább őszintén. Ez persze azt jelenti, hogy örökre a The Coffin Ships marad az, ami a legnagyobbat üt, gyomorra, de továbbra is érezni lehet, hogy mi most megmondjuk, őszintén, és ahogy van, és közben vízszintesen zuhog a köd, és nem sütött a nap már évek óta (de van egy jó chippie a sarkon, és felénk a whiskey csókol, nem harap, és persze sör). Olyan… igazán megnyugtatóak. És bár egyre kevesebb dologban értek egyet Nem mesterrel, ő legalább néha gondolkozik is, nem csak érzeleg.
Mert ugye ezen aztán úgy felbátorodtam, és belehallgattam a nyár elején megjelent Anathema lemezbe, hátha tényleg csak az előítéletek foglya vagyok, és két (számomra) tragikusan unalmas, nyúlós semmi után összekalapáltak valami jót, de nem. Inkább száz év tömény liftzenét, mint ezt, vagy öntsék ki a fülem olvadt vattacukorral, az is jobb lenne. (Szigorúan szerintem, mert amúgy látom én, hogy mindenfelé és mindenféle díjakat roskadtra nyertek.) Most azon kívül, hogy saját magukat nyúlják szarul és unalmasan, abból a korszakból, amikor már saját magukat nyúlták szarul és unalmasan, még a szövegek is, jaj, és hiába van Vincentnek és Lee-nek is olyan szép hangja, ha csak nyavalyognak vele, komolyan. És mindjárt jönnek koncertezni, és már csak azért is illene elmennem, mert az egykor piros hajú fényképészlány is azt mondta, hogy jön velük, de eh, hát a zene, abból nem biztos, hogy túlélnék két órát.
