A legutóbbi fodrász szerint elég nehéz ezzel a hajjal, nekem is, neki is, és egy pillanatra szinte megsajnáltam, de hát neki csak tíz percig kellett nyesegetnie a végén az elegyetlenedést, nekem meg mindig ilyen. Szokás szerint eljutottunk arra a pontra is, ahol be kellett vallanom, hogy semmi szörnyűséget nem követtem el a hajam ellen az elmúlt időszakban, mindig is ilyen volt, kivéve azt az időszakot, amikor annyival ilyenebb, és csupán pihék nőttek a fejemen. Ilyenkor mindig elgondolkozom rajta, hogy én most ennyire földönkívüli mutáns ufó vagyok, vagy mi van már, mellesleg azt is mondta, hogy ő tényleg levágná a töredezett végeket, ha már azt kértem, de nincs belőle sok, mert egyszerűen előbb elkopik a hajam, mint hogy eltörne, csodálatos. Formátlan, de egészségügyileg rendbe vágott hajjal vághatok neki az elkövetkezendő időszaknak.
A nap jó híre, hogy mégsem vesztettem el a pendrive-omat, rajta minden munkámmal, amit napok óta nem tettem át egyik gépről a másikra, de másikról az egyikre sem, ennek örömére azóta nem haladok semmivel. A napnak vannak rossz hírei is, vagy inkább csak szomorúak, mindig nehéz, amikor valaki már kifelé megy az életből, és mikor lesz már örök élet és örök ifjúság, vagy valami, amitől kevésbé nehéz, hogy nincsen (itt e földön, bár amúgy nem az apokalipszist sürgetem, addig még rengeteg dolgot el kéne intéznem).
A westie-kről majd akkor, ha legalább egy köteg képet összevagdaltam már hozzá, elöljáróban csak annyit, hogy a westie-k akkor is cukik, ha nagyon sokan vannak.
