Amikor három óra alvás utána arra ébredek, hogy nagyon furcsa fény árad be az ablakon, tompa és súlyosan okkersárga, egészen földöntúli, és rájövök, hogy épp most kel fel a nap, kinézek, és tényleg, a vaskos felhőpaplan alatt épp csak egy csíknyi óarany, persze mire megtalálom a fényképezőgépem, már nem vág ki a napkorongból pont egy negyedet a toronyház sarka két villamosmegállóra tőlem, de még mindig olyan sötétsárga a ragyogás, hogy az szinte már nem fény, hanem teher.
Persze négy kép után úgy zuhantam vissza az ágyba, hogy az ablakot sem csuktam be, és a képeket sem néztem meg azóta sem, ez még meglepetés lesz, mint az adventi naptár perforált kis fülecskéje alatt rejlő, esetlen torta, plüssmackó, angyal; nem várok sokat, csak azt, hogy eszembe jusson az a döbbenet, az a hála, az a nem pirosló, nem véres, hanem fojtóan aranyló, hajnali csoda.
De az voltaképp épp elég.
