Bevallom egészen őszintén, hogy a Végjátékot nem szerettem. Ender sok volt, egészen egyszerűen sok, és sok volt a kegyetlenkedés, a nyomorúság, a bánat, sok volt, ahogy az emberek használták egymást, és hogy egyszerűen olyan „jutalom” úgysem várhatta őket a végén, amiért megérte volna széttrancsírozni egy alapvetően jóravaló kisgyerek pszichéjét (bár legalább a Stephenson féle Gyémántkor egész vonulatait helyezte új megvilágításba a regény; így jár, aki későn pótolja a kötelezőket, és az eredetinél előbb látja a homázst). Az emberiség túlélése? Ugyan, az nem jutalom, az cél; és összességében milyen szomorú, hogy csak így képzelhető el.
Cikk az SFmag.hu-n.
