Volt egy pont, amikor elgondolkoztam rajta, hogy visszatöltsek egy hetekkel ezelőtti állást, mert úristen, ott kihagytam egy soha vissza nem térő mellékküldetést, úristem, egy igazi sárkányt, aztán belegondoltam, hogy akkor megint és még egyszer és egyáltalán, nem. Kicsit büszke vagyok magamra, bár majd ha egyszer végtelen időm lesz és végtelen pénzem, akkor úgyis újra végigjátszom az egészet úgy, hogy letöltöm mellé a fizetős extra küldetéseket, és utána a kiegészítőt, és a második részt, és, és, és... de ráérek, mert hiába jön október elején a harmadik rész is, már a képekből látszik, hogy semmiképp sem futna el a gépemen, szóval azt majd úgy négy-öt év múlva, vagy ha nyertem a lottón, és a nyereményem nagy részét mindenféle kapacitásba fektettem.
Meglepő mód azért életem is van olykor a Dragon Age mellett, meglátogattuk például Nimandit és az ikreket, a fiúk elképesztően cukik, és már vigyorognak a kis fogatlan ínyükkel. Voltam továbbá születésnapi bulin, ami után végül hajnalban volt iskolatársakkal ettünk vörösáfonyával díszített, tokajiban pácolt libamáj terrine-t a hozzávaló borral, ó, Istenem, hát az valami mennyei finom volt. Előtte meg ugráltunk Metallicára és Alice in Chainsre, na jó, főleg Metallicára, és szinte már olyan volt, mintha kamaszok lettünk volna, csak ahhoz azért túl sok szó volt a gyerekekről és a munkáról. Facebookról és egyéb drogokról.
Később kihagytam egy sörözést, majd másnap elvonszoltam magam egy teraszpartira, és mivel az egész napos esőzés épp estére állt el, tényleg lehetett fenn ücsörögni a teraszon, a szokásos rengeteg-hülyeséget-beszélek-de-hát-ez-van, fél kettőre már itthon is voltam, nem baj, azért így is az egész napot átaludtam.
Néha gondolkozom rajta, hogy írjak dolgokról és gondolatokról is, de egyelőre ezt sikerült megállnom; kitéptem egy csomó ősz hajszálamat; rengeteg zoknit kéne mosnom, és nincs lelkierőm.
továbbra sem értem a vámpírokat
Nem az van, hogy nem történik semmi, hanem hogy nincs kedvem írni róla, nincs kedvem semmihez, nincs kedvem az emberekhez sem, szóval kicsit aggaszt, hogy az elkövetkezendő pár napban elvben nagyon sok programra kéne mennem, emberek közé, ne már, ez rettenetes. Sajnos az „egyszer van ilyen kerek születésnapod, de most épp rosszindulatú, beszólogatós köcsög korszakomat élem” nem tűnik tökéletes kifogásnak, és az „a harmadik világháborút sem hívnád meg” is jobb szlogennek, mint érvnek.
Közben Impatienttel megnéztük az Only Lovers Left Alive-ot (megtagadom, hogy leírjam a magyar címét), kis cukorfalat volt, a világ legröhejesebb főzenéjével (jaj már, még umlaut is van a zelóadó zegyüttes nevében, értem én az öniróniát, de attól még), a stáblista alatt nem bírtam abbahagyni a vihogást, és azt beszéltük, hogy ez csak úgy működik, ha egy kilenc dimenziós zenéről van szó, és a vámpírok hallják a többi dimenziót is, amiben ez a szám élvezhető, netán még jó is, mert így azért… hát, engem nem győzött meg, pedig a belassult gitáros-érfelvágós több válfaját is hallgattam már életemben. Jó, hát nincs nekem érzékem a vámpírromantikus pátoszhoz, ezt tudtuk eddig is, és szerintem a film nem is a vámpírokról szólt, de még csak az öröklétről és a spleenről sem, hanem arról, hogy milyen viccesen cuki dolog gyermektelen értelmiségi párnak lenni, és éjszaka autózás közben a BBC tudomány rovatában olvasott furcsa elméletekkel basztatni a másikat, és úgy élni, hogy nagyjából semmi felelősség nem nehezedik a vállunkra, mert végtelen pénz, végtelen élet, és ha minden kötél szakad, mindig nyakon lehet harapni valakit.
Mondjuk tényleg nem lehet rossz így élni, őszintén, én is kipróbálnám. Akár még a nyakon harapást is bevállalom, egye fene.
Szóval cuki volt az egész film, utána elmentünk borozni, és egyszer csak megjelent az asztalunknál egy részeg finn, aztán reggel hat lett, és fornettiért álltam sorba a Batthyány téren, és azon gondolkoztam, hogy ezt nem lesz egyszerű kialudni… aztán annál is rosszabb lett, ahogy a másnaposságnak sikerült egy igazi kettős frontba csúsznia, ezentúl csak bizonyos időjárási előrejelzések esetén iszom. Meg úgy, hogy nem csak egy szelet pizzát és egy kis nachost eszem előtte úgy egész nap.
Később lett húsvét, ebből én annyit érzékeltem, hogy egész vasárnap mindenki perverz locsolóverseket posztolt, én pedig a fejemet fogtam, hogy de hát locsolás csak hétfőn van, ne legyetek már tudatlanok, népek, valamint a húsvéti köszöntés rejtélyeit bogoztuk nemzetközi kutatócsapatommal, és arra jutottunk, hogy ortodox szokás. Valamint a német résztvevővel megvitattuk, hogy attól, hogy Románia szomszédos ország, és ő sok időt tölt ott munkájából adódóan, még nagyon mások a kulturális gyökereik, és ennek megfelelően a szokásaik is (például náluk a nemzeti identitás része, hogy ortodox keresztények, és annak vallják magukat, még ha évtizedek óta nem voltak templomban, akkor is) (persze én is reformátusnak vallom magam, pedig amikor legutóbb templomban voltam, erős késztetést éreztem, hogy kijavítsam az épp szónokló szakember azonnali érettségi bukást érő történelmi tévedéseit, majd arra jutottam, hogy ennél politikai blogokon kommentet olvasni is felemelőbb lelkileg) (a vámpír-pátoszon kívül a jámbor hívőkhöz sincs sok érzékem).
Aztán azért némi családi húsvétolás is történt, szóval kaptam sonkát, a főtt tojást pedig kedden pótoltam egy kétszáz forintos pizzaszeleten, de ne rohanjunk így előre, hétfőn apámmal sonkáztunk és ettük az ecetes szilvakompótot, valamint kipróbáltuk a szicíliai rozét, és a várakozásoknak megfelelően jó volt. Hazafelé menet virágokat fényképeztem, és igen nosztalgikus hangulatba kerültem egyes ódon villák kertjeinek illatától – az öreg fák, a vizes tégla, az avar, a föld, a virágok, a doh, a pergő vakolat, a friss festék elegye, hah, hát gyermekkorom egy részét én is egy ugyanilyen századfordulós, nagy házban töltöttem, és olyan jellegzetes, olyan erős ez az illat, hogy a legszívesebben leültem volna némelyik kerítés mellé, és csak szimatolok befele. Nem nézett volna ki hülyén a legkevésbé sem.
Közben Impatienttel megnéztük az Only Lovers Left Alive-ot (megtagadom, hogy leírjam a magyar címét), kis cukorfalat volt, a világ legröhejesebb főzenéjével (jaj már, még umlaut is van a zelóadó zegyüttes nevében, értem én az öniróniát, de attól még), a stáblista alatt nem bírtam abbahagyni a vihogást, és azt beszéltük, hogy ez csak úgy működik, ha egy kilenc dimenziós zenéről van szó, és a vámpírok hallják a többi dimenziót is, amiben ez a szám élvezhető, netán még jó is, mert így azért… hát, engem nem győzött meg, pedig a belassult gitáros-érfelvágós több válfaját is hallgattam már életemben. Jó, hát nincs nekem érzékem a vámpírromantikus pátoszhoz, ezt tudtuk eddig is, és szerintem a film nem is a vámpírokról szólt, de még csak az öröklétről és a spleenről sem, hanem arról, hogy milyen viccesen cuki dolog gyermektelen értelmiségi párnak lenni, és éjszaka autózás közben a BBC tudomány rovatában olvasott furcsa elméletekkel basztatni a másikat, és úgy élni, hogy nagyjából semmi felelősség nem nehezedik a vállunkra, mert végtelen pénz, végtelen élet, és ha minden kötél szakad, mindig nyakon lehet harapni valakit.
Mondjuk tényleg nem lehet rossz így élni, őszintén, én is kipróbálnám. Akár még a nyakon harapást is bevállalom, egye fene.
Szóval cuki volt az egész film, utána elmentünk borozni, és egyszer csak megjelent az asztalunknál egy részeg finn, aztán reggel hat lett, és fornettiért álltam sorba a Batthyány téren, és azon gondolkoztam, hogy ezt nem lesz egyszerű kialudni… aztán annál is rosszabb lett, ahogy a másnaposságnak sikerült egy igazi kettős frontba csúsznia, ezentúl csak bizonyos időjárási előrejelzések esetén iszom. Meg úgy, hogy nem csak egy szelet pizzát és egy kis nachost eszem előtte úgy egész nap.
Később lett húsvét, ebből én annyit érzékeltem, hogy egész vasárnap mindenki perverz locsolóverseket posztolt, én pedig a fejemet fogtam, hogy de hát locsolás csak hétfőn van, ne legyetek már tudatlanok, népek, valamint a húsvéti köszöntés rejtélyeit bogoztuk nemzetközi kutatócsapatommal, és arra jutottunk, hogy ortodox szokás. Valamint a német résztvevővel megvitattuk, hogy attól, hogy Románia szomszédos ország, és ő sok időt tölt ott munkájából adódóan, még nagyon mások a kulturális gyökereik, és ennek megfelelően a szokásaik is (például náluk a nemzeti identitás része, hogy ortodox keresztények, és annak vallják magukat, még ha évtizedek óta nem voltak templomban, akkor is) (persze én is reformátusnak vallom magam, pedig amikor legutóbb templomban voltam, erős késztetést éreztem, hogy kijavítsam az épp szónokló szakember azonnali érettségi bukást érő történelmi tévedéseit, majd arra jutottam, hogy ennél politikai blogokon kommentet olvasni is felemelőbb lelkileg) (a vámpír-pátoszon kívül a jámbor hívőkhöz sincs sok érzékem).
Aztán azért némi családi húsvétolás is történt, szóval kaptam sonkát, a főtt tojást pedig kedden pótoltam egy kétszáz forintos pizzaszeleten, de ne rohanjunk így előre, hétfőn apámmal sonkáztunk és ettük az ecetes szilvakompótot, valamint kipróbáltuk a szicíliai rozét, és a várakozásoknak megfelelően jó volt. Hazafelé menet virágokat fényképeztem, és igen nosztalgikus hangulatba kerültem egyes ódon villák kertjeinek illatától – az öreg fák, a vizes tégla, az avar, a föld, a virágok, a doh, a pergő vakolat, a friss festék elegye, hah, hát gyermekkorom egy részét én is egy ugyanilyen századfordulós, nagy házban töltöttem, és olyan jellegzetes, olyan erős ez az illat, hogy a legszívesebben leültem volna némelyik kerítés mellé, és csak szimatolok befele. Nem nézett volna ki hülyén a legkevésbé sem.
az első villamos
A betont reggel héttől fél nyolcig törték az 1-es kereszteződéseiben, azóta csend van. Mától nem jár a 17-es sem, az előrejelzések szerint legalább egy évig; a pótlóbuszokat is leterelték a vonalról, úgyhogy alighanem a síneket is szétkapják majd. Lassan sehová sem lehet eljutni innen tömegközlekedéssel (mármint úgy, hogy ne kelljen 10-40 percet rászámolni a dugók miatt).
Kate Elliott: Spiritwalker trilógia
A Crossroads sorozat után alig vártam a Spiritwalker trilógia első kötetét, és bár összességében tetszett, mégsem tudok olyan őszintén lelkesedni érte, mint Elliott előző könyveiért. A harmadik kötet zseniális, már csak azért az egy könyvért is érdemes elolvasni az egészet – de az első két kötet nekem összességében azért visszahúzza a sorozatot. Meglehetősen összetett, miért nem tetszett ez a sorozat annyira, mint az előzőek, számos kisebb-nagyobb oka van, melyek közül talán az a legfontosabb, hogy a sorozat felének díszletéül szolgáló alternatív Európát idegesítően képtelen voltam akár egy másodpercig is elfogadni.
Cikk az SFmag.hu-n.
teát kéne főznöm, de legalábbis kávét
Miután megszáradt a hajam, elballagtam szórakozni, aminek az lett a vége, hogy rájöttem, moziba szeretek már egyedül járni, de koncertre még nem. Továbbá kicsit elaludtam a Shapat Terror beállása közben, pedig elég hangosak voltak, aztán két számot nagyon udvariasan végigkómáztam, majd eltámolyogtam haza, és vagy a négy sör, vagy a lomtalanítás első éjszakáján elszabadult szellemvilág furcsa népek, vagy a frissen nyírt gyep mindent ellepő illatának hatására igen különös hangulatba kerültem. A tízemeletesek között valahol két huszonéves kölyök rángatott egy fűzfát, de mire igazán elcsodálkoztam volna, már láttam is náluk a tollasütőket, aztán kiszabadították a fennakadt jószágot, és játszottak tovább. Végül is, csak éjjel fél kettő volt, holdfény és tavasz. A sövények aljában sünök randalíroztak, és teljesen igazságtalannak tűnt, hogy már nem vagyok tizenhét éves.
Meglepő mód másnap csak álmos voltam, mondjuk az módfelett, de az többnyire módfelett fennáll, hogy én álmos vagyok, vagy valami. Most is elég nehéz legyőznöm a kísértést, hogy ne aludjak egyet (negyedik napja tart a kettős front, azt hiszem, már végképp szétnyírta a fejemet; de állítólag holnaptól eső lesz és hideg, én már a havat és a dinoszauruszokat sem bánnám, csak múljon el az az érzés, hogy a koponyám belső felületére rozsdás sajtreszelőket erősítettek, és az úgy nem túl kellemesen interferál a puha kis agyammal), ráadásul mostanában többször is nagyon izgalmasakat álmodtam, szóval még szórakoztató is.
Meglepő mód másnap csak álmos voltam, mondjuk az módfelett, de az többnyire módfelett fennáll, hogy én álmos vagyok, vagy valami. Most is elég nehéz legyőznöm a kísértést, hogy ne aludjak egyet (negyedik napja tart a kettős front, azt hiszem, már végképp szétnyírta a fejemet; de állítólag holnaptól eső lesz és hideg, én már a havat és a dinoszauruszokat sem bánnám, csak múljon el az az érzés, hogy a koponyám belső felületére rozsdás sajtreszelőket erősítettek, és az úgy nem túl kellemesen interferál a puha kis agyammal), ráadásul mostanában többször is nagyon izgalmasakat álmodtam, szóval még szórakoztató is.
most már komolyan most már
Egész napos hisztizés után végre megmostam a hajam, és ekkor rájöttem az aljas, orv és gonosz csavarra: még meg is kell szárítani!!!
Miértilyennehézazélet???
Miértilyennehézazélet???
valójában ez már a világnak is a vége
Idén is van tavasz, persze, csak egyáltalán semmi kedvem nincs semmihez, például virágokat fényképezni, vagy fényképeket piszkálgatni, idén eddig nagyjából tizedannyi képet lőttem, mint az év azonos szakaszában szoktam (olyan február máskor is volt, amikor semmit, de semmit nem fényképeztem, de március??? virágok???), és abból is akkora kínlódás volt azt a négy képet megszerkesztenem, ami facebookra kellett (két közös kép Bécsből, amiért reklamáltak, új profilkép, új fejléckép), hogy ihaj.
Írtam a fiúknak, hogy akkor május elején összefuthatnánk, mire jött a lelkes válasz, hogy és menjünk el piknikezni, és majd úszunk is a folyóban, ezen a ponton érdeklődve néztem a képernyőt, hogy én télikabátot és csizmát terveztem csomagolni, nem fürdőruhát, de... ööö... NEM. Attól eltekintve, hogy inkább nem mutogatnám habtestemet, és a fapados légitársaság nem enged fel akkora csomagot, hogy abba akár egy plusz bikinit beszuszakoljak, Angliában május elején szerintem még borzalmas hideg lesz. Ó, mert megyünk meglátogatni a húgomat egy hosszú hétvégére, és ha már egy városban lakik mindenféle ismerősökkel (a fiúk), írtam nekik, hogy találkozzunk (és ússzunk adelfinekkel tonhalakkal fókákkal) (bár nem, ez nem az én tervem, én inkább a másik megkeresett által tömören csak pissup-ként összefoglalt programra gondoltam).
Az előbb esküszöm, eszembe jutott valami teljesen konstruktív is, aztán persze elmúlt. Rengeteg szárított medvehagymám van, és kicsit medvehagyma illatú az egész lakásom, de a medvehagymát én szeretem, és mindenki más is, akinek van szemernyi ízlése, szóval ez nem gond.
Voltam sajtóvetítésen, és életemben nem láttam annyi hipsztert egy helyen, pedig olykor járok én ám Starbucksba (a szűrt kávéjuk nagyon erős, és a wifijük is eléggé rendben), tényleg, a végén már azt terveztem, hogy nem veszem le a 3D szemüveget, és akkor kifelé menet nem veszik észre, hogy nem a rendes hipszterszemüvegem van rajtam (az tavalyelőtt végleg elfáradt), és nem lincselnek meg. Mondjuk nem volt furcsa szakállam és kockás ingem is csak otthon, a szekrényemben, szóval így is veszélyben forgott az életem.
Kicsit elegem van az olyasmiből, mint amikor éjjel kettőkor felébredtem, hogy biztos rosszul írtam a címzett nevét az emailben, sőt, szerintem nem is arra a címre küldtem el, és fel kéne kelni, bekapcsolni a gépet, és megnézni, meg az olyasmiből is, amikor húsz percre rá heves démonjárásra riadtam fel. Ah, kis alvásparalízis, nem mondom, hogy hiányzott, viszont az jó, hogy utána már nem félek, és közben is határozottan olyan dolgoktól, amik ellen tudom, hogyan védekezzem (a saját agyamat a saját szabályai szerint kell kezelni, és erre az esetre a 23. zsoltár a tökéletes). Persze igazán nem panaszkodhatom, ez is már csak félévente-évente jön elő, és egyáltalán, ahhoz képest, hogy 2001-2007 között miket művelt a fejem alvás közben és helyett, ez valami csodálatos; megjegyzem, utólag kicsit úgy vagyok vele, nagyon sok mindent el kéne néznem magamnak, mert azzal az álomtevékenységgel, ami akkor zajlott itt énbennem, nem csoda, hogy olykor nem jött össze a normalitás ébren sem. Mellesleg csomó helyen olvastam már, hogy a számítógépes játékok segítenek a rémálmok legyőzésében, mert rendes gémernek minden szörny csak legyőzendő lépés a táphoz, a kincshez, a következő szinthez; és nem csak legyőzendő, de legyőzhető is, elvégre másképp hogy kerülne be a pályára. Ez nekem nagyon tetszik, meg hát tapasztalatom szerint az álmok tényleg ilyen logika szerint működnek. Gyere csak, lidérc, épp te hiányzol a szintlépéshez, és mekkora egyedi tárgyat fogsz dobni! Csodálatos. Szerintem legalábbis verhetetlen.
Írtam a fiúknak, hogy akkor május elején összefuthatnánk, mire jött a lelkes válasz, hogy és menjünk el piknikezni, és majd úszunk is a folyóban, ezen a ponton érdeklődve néztem a képernyőt, hogy én télikabátot és csizmát terveztem csomagolni, nem fürdőruhát, de... ööö... NEM. Attól eltekintve, hogy inkább nem mutogatnám habtestemet, és a fapados légitársaság nem enged fel akkora csomagot, hogy abba akár egy plusz bikinit beszuszakoljak, Angliában május elején szerintem még borzalmas hideg lesz. Ó, mert megyünk meglátogatni a húgomat egy hosszú hétvégére, és ha már egy városban lakik mindenféle ismerősökkel (a fiúk), írtam nekik, hogy találkozzunk (és ússzunk a
Az előbb esküszöm, eszembe jutott valami teljesen konstruktív is, aztán persze elmúlt. Rengeteg szárított medvehagymám van, és kicsit medvehagyma illatú az egész lakásom, de a medvehagymát én szeretem, és mindenki más is, akinek van szemernyi ízlése, szóval ez nem gond.
Voltam sajtóvetítésen, és életemben nem láttam annyi hipsztert egy helyen, pedig olykor járok én ám Starbucksba (a szűrt kávéjuk nagyon erős, és a wifijük is eléggé rendben), tényleg, a végén már azt terveztem, hogy nem veszem le a 3D szemüveget, és akkor kifelé menet nem veszik észre, hogy nem a rendes hipszterszemüvegem van rajtam (az tavalyelőtt végleg elfáradt), és nem lincselnek meg. Mondjuk nem volt furcsa szakállam és kockás ingem is csak otthon, a szekrényemben, szóval így is veszélyben forgott az életem.
Kicsit elegem van az olyasmiből, mint amikor éjjel kettőkor felébredtem, hogy biztos rosszul írtam a címzett nevét az emailben, sőt, szerintem nem is arra a címre küldtem el, és fel kéne kelni, bekapcsolni a gépet, és megnézni, meg az olyasmiből is, amikor húsz percre rá heves démonjárásra riadtam fel. Ah, kis alvásparalízis, nem mondom, hogy hiányzott, viszont az jó, hogy utána már nem félek, és közben is határozottan olyan dolgoktól, amik ellen tudom, hogyan védekezzem (a saját agyamat a saját szabályai szerint kell kezelni, és erre az esetre a 23. zsoltár a tökéletes). Persze igazán nem panaszkodhatom, ez is már csak félévente-évente jön elő, és egyáltalán, ahhoz képest, hogy 2001-2007 között miket művelt a fejem alvás közben és helyett, ez valami csodálatos; megjegyzem, utólag kicsit úgy vagyok vele, nagyon sok mindent el kéne néznem magamnak, mert azzal az álomtevékenységgel, ami akkor zajlott itt énbennem, nem csoda, hogy olykor nem jött össze a normalitás ébren sem. Mellesleg csomó helyen olvastam már, hogy a számítógépes játékok segítenek a rémálmok legyőzésében, mert rendes gémernek minden szörny csak legyőzendő lépés a táphoz, a kincshez, a következő szinthez; és nem csak legyőzendő, de legyőzhető is, elvégre másképp hogy kerülne be a pályára. Ez nekem nagyon tetszik, meg hát tapasztalatom szerint az álmok tényleg ilyen logika szerint működnek. Gyere csak, lidérc, épp te hiányzol a szintlépéshez, és mekkora egyedi tárgyat fogsz dobni! Csodálatos. Szerintem legalábbis verhetetlen.
megőrülök, úgy fáj a fe... zzzzZZZZzzZZz
Kettős front van, a héten másodszorra. De legalább álmomban nagyon jót nyaraltam, sikerült megoldanom pár nem létező pályát pár nem létező számítógépes játékban, és volt derékig érő, szőke hajam.
Ó, és végre lecseréltem a facebook profil képemet, végül is csak egy hónapja akarom. Kis lépésekkel a nagy lépések felé.
szokás szerint csak a szokásos
Tele van a fejem nagyon okos gondolatokkal, de valahogy nem akarnak sorba állni, csak úgy lökdösődnek és hemzsegnek. És kicsit unom már őket.
Nem baj, most majd sétálok egy nagyot, és hátha az jót tesz.
Vagy épp akkor fog elkezdeni esni, amikor kilépek az ajtón.
Amerika Kapitány – A tél katonája
Egy vallomással nyitnék: az elmúlt évben a Bosszúállók különféle tagjairól forgatott, nagyszabású és szórakoztató csihipuhik közül csak az Amerika Kapitány első részét nem láttam, és nem olvastam a képregényeket sem, így hát Steve Rogers szomorú történetéből csak annyit tudtam, amennyi a nagy, közös bosszúállásból lejött nekem.
Cikk az SFmag.hu-n.
a nem megfelelő szintezésről, továbbá elgurul a gyógyszer
Közben rájöttem, hogy a Dead Trenches megfejtése alighanem az lett volna, hogy valamivel magasabb szinten sétálok be oda, bár a történetet így is megoldottam, és aztán később visszamentem, hogy megnézzem, mi mindent nem találtam meg (annyi mindent nem találok meg). Egyre több minden eszembe jut, amire rosszul emlékeztem, ez nem tesz boldoggá, de hát nem is tehet boldoggá minden.
Tök cuki, amikor megvádolnak azzal, hogy a leadott fordítás felét nem is én csináltam, majd, miután kikérem magamnak (komolyan már), akkor jön a sértett válasz, hogy ők csak úgy gondolták, fontos és informatív minőségi visszajelzést adtak a munkámról, ami nekem a továbbiakban hasznomra lesz. Mármint, hogy szuerintük a felét nem is én csináltam. Ööö... az informatív visszajelzés az, amikor elküldik a lektorált változatot átnézésre, esetleg kigyűjtik a típushibákat, just saying, hallottam már ilyenről is; de hát szerintük az is egy jelentős levonást indokló, értelmes minőségi kifogás, hogy szinte minden mondatot le lehetett volna másképp fordítani (ha valaki nem tudná, ez az úgy nevezett nyelvek velejárója; szinte minden mondatot meg lehet más szavakkal is fogalmazni), és ők már több ezer könyvet olvastak, szóval nem is tudom, közös ismerősünk makacsul ragaszkodik hozzá, hogy ezek korrekt népek, akkor viszont ijesztően dilettánsok és ijesztően buták (amúgy szerintem? Is, is, plusz férgek. Volt már pár gyanús jel, csak valamiért hittem közös ismerősünknek). De én mekkora egy rohadék vagyok, hogy nem értékelem, hogy ők érdemi visszajelzést adnak, azaz hazug csalónak titulálnak, aki még csak be sem vallja. Ó, de milyen nagyon nehezemre esik nem elküldeni őket a *** a *** a ***.
Nagyon meglepőnek tartanám, ha valóban olyan éles minőségi törés lenne egyik fejezetről a másikra, mint amit itt citáltak nekem, pl. mert egyáltalán nem fejezetenként fordítok, sőt, kifejezetten utálok fejezet végén megállni; és azt is meglepőnek tartanám, ha valóban minősíthetetlen munkát adtam volna le, mert külön odafigyeltem, igyekeztem, utólag átnéztem, satöbbi. Ennek ellenére előfordul, hogy a fordító maga sem látja, mit rontott el, és télen épp eleget voltam az agyhalottságig beteg, szóval lehet, bár meglepne. De ez az egész cirkusz és vádaskodás, és mindez megfejelve a szerződési szakasz furcsaságaival (véletlenül lényegesen alacsonyabb ívdíjról küldték át a szerződést? ...hoppá, a levonással nagyjából ugyanott volnánk?), ez végtelenül visszatetsző.
Amolyan utolsó cseppnek viszont jó volt ez az eset, most nagyon úgy gondolom, a még nálam lévő munkákat megcsinálom és leadom, és utána nem nagyon fordítok én többet. Nincs nekem szükségem arra a teherre, hogy miután dolgozom valamivel, még meg is alázzanak, fenyegessenek és vádaskodjanak. Elegem van abból is, hogy egy-két évente bebukok egy leadott munkát, azaz életem egy-három hónapját. Szeretek fordítani, de nem ennyire.
Tök cuki, amikor megvádolnak azzal, hogy a leadott fordítás felét nem is én csináltam, majd, miután kikérem magamnak (komolyan már), akkor jön a sértett válasz, hogy ők csak úgy gondolták, fontos és informatív minőségi visszajelzést adtak a munkámról, ami nekem a továbbiakban hasznomra lesz. Mármint, hogy szuerintük a felét nem is én csináltam. Ööö... az informatív visszajelzés az, amikor elküldik a lektorált változatot átnézésre, esetleg kigyűjtik a típushibákat, just saying, hallottam már ilyenről is; de hát szerintük az is egy jelentős levonást indokló, értelmes minőségi kifogás, hogy szinte minden mondatot le lehetett volna másképp fordítani (ha valaki nem tudná, ez az úgy nevezett nyelvek velejárója; szinte minden mondatot meg lehet más szavakkal is fogalmazni), és ők már több ezer könyvet olvastak, szóval nem is tudom, közös ismerősünk makacsul ragaszkodik hozzá, hogy ezek korrekt népek, akkor viszont ijesztően dilettánsok és ijesztően buták (amúgy szerintem? Is, is, plusz férgek. Volt már pár gyanús jel, csak valamiért hittem közös ismerősünknek). De én mekkora egy rohadék vagyok, hogy nem értékelem, hogy ők érdemi visszajelzést adnak, azaz hazug csalónak titulálnak, aki még csak be sem vallja. Ó, de milyen nagyon nehezemre esik nem elküldeni őket a *** a *** a ***.
Nagyon meglepőnek tartanám, ha valóban olyan éles minőségi törés lenne egyik fejezetről a másikra, mint amit itt citáltak nekem, pl. mert egyáltalán nem fejezetenként fordítok, sőt, kifejezetten utálok fejezet végén megállni; és azt is meglepőnek tartanám, ha valóban minősíthetetlen munkát adtam volna le, mert külön odafigyeltem, igyekeztem, utólag átnéztem, satöbbi. Ennek ellenére előfordul, hogy a fordító maga sem látja, mit rontott el, és télen épp eleget voltam az agyhalottságig beteg, szóval lehet, bár meglepne. De ez az egész cirkusz és vádaskodás, és mindez megfejelve a szerződési szakasz furcsaságaival (véletlenül lényegesen alacsonyabb ívdíjról küldték át a szerződést? ...hoppá, a levonással nagyjából ugyanott volnánk?), ez végtelenül visszatetsző.
Amolyan utolsó cseppnek viszont jó volt ez az eset, most nagyon úgy gondolom, a még nálam lévő munkákat megcsinálom és leadom, és utána nem nagyon fordítok én többet. Nincs nekem szükségem arra a teherre, hogy miután dolgozom valamivel, még meg is alázzanak, fenyegessenek és vádaskodjanak. Elegem van abból is, hogy egy-két évente bebukok egy leadott munkát, azaz életem egy-három hónapját. Szeretek fordítani, de nem ennyire.
huh, hát ez is megvolt
Szóval Bécs jól sikerült, nagyon ideges voltam előtte, de végül is csak egyszer tévedtem el és kicsit, és cserébe láttam egy darabka arany-rózsaszín napnyugtát, amúgy minden jól ment, időben és ügyesen és szinte alkalmasan intéztem a dolgokat, aztán nem ismertem meg Micket (levágatta a szakállát, és hajat növesztett, és ettől úgy néz ki, mint Drótsáska angol iparvidékre csempészett ikertestvére), cserébe viszont Sean vagy háromszor elment mellettünk, mondjuk láthatóan olyan fáradt volt, hogy azt sem tudta, melyik lábát tegye az egyik után, az egyiket? Andra és Marcel tündériek voltak, Caro örült nekem, Kevin elengedett kézzel megismert (pedig ő is szinte vibrált a kialvatlanságtól), ittunk sört, és cukik voltunk és rendesek, és nem rúgtam be, bár lehet, hogy annak vicces érdekes vége lett volna (ellenben jó vége, na, az biztos nem, szóval).
Aztán Andrával és Marcellel legyalogoltunk a Westbahnhofig, ha már mind a hárman arrafelé laktunk-szálltunk, én azon poénkodtam, hogy egy csomó spanyol horkol a hostel szobában, mire felérek, és másnap reggel kiderült, hogy tényleg spanyolokat költöztettek be mellém, amíg én kultúrálódtam, legközelebb a lottó ötösről szeretnék értekezni. Másnap aztán Marcellel gyalogoltunk sokat, az egyik nagy park egy teraszán kávéztunk a napsütésben, majd gyalogoltunk még, később kenguruburgert ettünk, és elsőre ausztrálnak tűnő, de valójában osztrák snake bite-ot ittunk hozzá (sör, cider, málnaszörp), és rengeteget beszélgettünk, szóval ez is jól sült el. Oké, a teraszon kávézás közben nappal szemben ültem, és most sűrű málnaszörp színem van, de nem számít, nem kell épp senkinek sem szépnek lennem, bár azt sem tudom kihasználni, hogy úgy lepirultam, hogy nem látszik, ha elpirulok.
Aztán Andrával és Marcellel legyalogoltunk a Westbahnhofig, ha már mind a hárman arrafelé laktunk-szálltunk, én azon poénkodtam, hogy egy csomó spanyol horkol a hostel szobában, mire felérek, és másnap reggel kiderült, hogy tényleg spanyolokat költöztettek be mellém, amíg én kultúrálódtam, legközelebb a lottó ötösről szeretnék értekezni. Másnap aztán Marcellel gyalogoltunk sokat, az egyik nagy park egy teraszán kávéztunk a napsütésben, majd gyalogoltunk még, később kenguruburgert ettünk, és elsőre ausztrálnak tűnő, de valójában osztrák snake bite-ot ittunk hozzá (sör, cider, málnaszörp), és rengeteget beszélgettünk, szóval ez is jól sült el. Oké, a teraszon kávézás közben nappal szemben ültem, és most sűrű málnaszörp színem van, de nem számít, nem kell épp senkinek sem szépnek lennem, bár azt sem tudom kihasználni, hogy úgy lepirultam, hogy nem látszik, ha elpirulok.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)