a rajz, ami kilenc év után hazatalált

Egészen pontosan két hete volt, hogy Pete, a Leafblade egykori és újdonsült másodgitárosa, valamint még a régi Leafy fórumos időkből mindannyiunk kedves adminja és Firája, a semmiből rám csetelt, hogy ööö ugye lesz a turné, ahová ugyan ő nem megy, mert a buszban csak két hely van a főzenekar mellett, de hát kitalálták, hogy kéne vinni árut, mondjuk pólót, és az jutott eszükbe, hogy mi lenne, ha... emlékszem még ugye arra a régi rajzra a fával meg az emberrel, ami olyan Alice in Chains-es (Pete nagyon derék ember, és már annak idején is egyből felismerte a napban a tagadhatatlan csénzességet)? Mert szóval igazából azt szeretné megkérdezni, hogy felhasználhatják-e póló mintának, mert hát izé, én meg itthon visongtam a monitornak, hogy íííííííííííí, hát persze, hát persze.

Végtére is ez elég sok szinten tényleg Leafblade fan art, mármint azért rajzoltam, mert akkoriban rengeteg Leafblade-et hallgattam, és nagyon dühös voltam, bár azt hiszem, ennek a fajta zenének elvben más érzelmeket illene kiváltania. Szóval aztán a monitor után a számítógép többi részével is tudattam, hogy én nem ellenzem a tervet, és így az internet csodája elvihette válaszomat Pete-nek, aki szintén örült, ezt még folytattuk egy ideig, aztán elkérte rendes felbontásban a képet, és a címemet, hogy hová postázzák a tiszteletpéldányt (pólóból még úgysem kaptam olyat), de mondtam, hogy nekem az is jó, ha majd megkapom személyesen Bécsben. Hát, most ez a terv, mondjuk nem ártana lassan beszereznem a vonatjegyet, és persze nem tudom, mit vegyek fel, és igazából iszonyúan pánikolok, hogy ott lesz rengeteg ismerős és fél-ismerős, és biztos majd nagyon hülyén viselkedem, de hát az az igazság, hogy a pánikolás lassan az életem állandó tényezője (kezdem unni), miért épp most maradna el.

sárkánykor

Éjszaka, álmosan, a „csak egy mentési pontot találjak már ezen a rohadt pályán, és kilépek” állapotában belefutni abba a rettenetességbe, amit a derék szerzők annak idején az orzammari szál végére rejtettek* (a háttérben motyogó őrültekkel, hogy hanghatás is legyen), jaj, na, hát az nem hiányzott. Főleg, mert akkor már láttam, hogy itt bármi van, ébren kell addig maradnom, amíg 1) ezt a történetrészt lezárom 2) felkel a nap, különben ki tudja, miféle borzalmakat fogok álmodni**. Így sem volt valami pihentető az a pár óra, amit reggel átforgolódtam, de te jó ég.  Még most is rosszul vagyok tőle. Ez persze két dolgot jelent, az egyik az, hogy a Dragon Age: Origins írói jó munkát végeztek, a másik, hogy ezek szerint nem nekem való ez a játékozás, én ezt elképzelem, és ezt inkább jobb, ha az ember nem képzeli el. Jó, azt már tudom egy ideje, hogy sosem lennék rendes gamer, engem az egészből csak a történet érdekel, a harc végtelenül untat, és például ha új holmit talál a parti, legalább olyan fontos kérdés, hogy az adott karakter felvenne-e ilyet, mint hogy mik a számszerűsíthető adatok („hmm, ez a darkspawn*** varázslóbot jobb, mint amim eddig volt, igaz, hogy hát valami förtelmes rettenetről szedtem le, de, mi lenne, ha... na ne szórakozzunk már, majd pont ilyen sátáni husángokkal fogok kalimpálni”), és ez milyen amatőrség.

Mindemellett ott van persze a madarat tolláról, embert partijáról is, és meglehetősen furcsa érzés volt, hogy elég volt lecserélnem Morrigant (pedig bírom, nagyon bírom), és hirtelen mindenki mindenben egyetértett, és a négyfős kis társaság maga lett a béke és a boldogság rózsaszín szigete... milyen dolog már, hogy egy játékban ennyire rámennek arra, hogy emberek nem kompatibilisek egymással. Jó, ezt nyilván tudtam előre, ez a játék erről híres, és hát annak idején külsősként én is fordítottam egy csomót Morrigan és Leliana párbeszédeiből (óriási szöveganyaga van ennek a játéknak, több regényre elegendő, szóval elég népes csapat dolgozott rajta), egyes háttér- és történetelemek is tiszták, de azért mégis más volt élőben látni, hogy ennyire erős.

Most kicsit ott tartok, hogy már csak azért akarom végigjátszani az egészet, hogy ne a Deep Roads legyen az utolsó élményem****, és mert (bár azt hiszem, már csak egy olyan történetív lesz, amin dolgoztam, és onnantól nem fognak kisegíteni/bezavarni a különféle emlékfoszlányok) dereng annyira a végéről, hogy akár egy kis napfény is juthat a mérhetetlen veszteségek mellé.

A törpék viszont, argh. De jó, hogy nem törpe karaktert indítottam. Milyen szörnyű dolog lehet orzammari törpének lenni, és abban a sötét gőgben élni, ami átitatja minden gondolatukat.

*hogyan lehet végigcsinálni a Dead Trenches-t azon kívül, hogy az ember fut és fut és fut, és időnként futás közben gyógyít? Mármint biztos van ennél elegánsabb megoldás, csak én nem találtam meg... Bár igazából nagyon örülök, hogy túl vagyok ezen a szálon, és eszem ágában sincs még egyszer nekimennem, csak érdekelne.

**időutazós urban dark fantasy/horror lett belőle, ahol semmi sem tartóztathatta fel a közelgő apokalipszist, bár azt nem értettem, hogy ha a világnak úgyis menthetetlenül és minden szinten vége, akkor miért olyan fontos mindenféle szörnyetegeknek és a középkorból a mai Londonba átzuhant alkimista szobrász-festő-költőknek, hogy még előtte gyorsan végezzenek velem. Igazán tölthették volna valami kellemesebbel és vidámabbal is az utolsó órákat, nem? Tudom, nem lennék jó időutazó reneszánsz polihisztor, ha már ezt sem értem.

***hja, tudom, éjfatty, nem darkspawn, de nyilván angolul játszom.

**** nem csak azért nem lennék Grey Warden, mert szerintük az az igazi, ha az ember élete végét közeledni érezvén lemegy oda, és a gonosz hordáival vívott harcban esik el, ott, de azért ez sem vonzó része a csomagnak. Arról nem is beszélve, hogy nagyon remélem, arra a csavarra, amit pl. Robert Jordan hozott össze a hasonló öngyilkos küldetésre induló, fókuszálni képes aiel férfiakkal, akiket egész jó százalékban elfogtak és sötét varázslatokkal a gonosz oldalára állítottak, csak azért nem emlékszem, mert nem volt képük meghúzni az íróknak, és nem azért, mert elkerülte a figyelmemet... de szóval mind tudjuk, hogy a darkspawnok egy része emberből lesz, nyilván oda kell menni félőrülten, hátha sikerül egészen megőrülni, és a hősi halál helyett valami gonosz varázslat áldozatául esni. 

néha kicsit sok

De természetesen csak akkor kezdek el agyatlanul bőgni, amikor a legteljesebben váratlantól kapok egy (méltán kiérdemelt) kedves üzenetet, és csak egy udvarias félsort válaszolok rá, mert az életben nincsenek visszatölthető állások, és én gyáva vagyok.

És nem, semmi nincs rendben, és néha már nem is hiszem, hogy... nem hiszek én már semmit sem, azon kívül, hogy ma fordítok még fél órát, aztán betolom azt a fél üveg whiskyt és/vagy visszateszem a Dragon Age-t, mert az élettel ellentétben ott rengeteg visszatölthető állás van, bár épp elég sok mindenhez ott is gyáva vagyok, jelentem.

a kamaszkor sosem ér véget

Utálok másfél napokat pörögni teljesen egyszerű és ártatlan megjegyzéseken, csak azért, mert nem tudom értelmezni őket, kedves világ, én... én... nem is tudom, koncentrációs problémáim vannak.

Ah, de amúgy jó dolgok is lesznek, például most mindjárt almát fogok enni, aztán megtanulom a helyükön kezelni a dolgokat.

elindult

És ilyen lesz. Meg ilyen. Meg még rengeteg féle. És lesznek köztük csúnyábbak is, meg szebbek is. És régiek és újak. Pillanatnyilag 577 van listán (5 nagy mappának még mindig nem mentem neki), 75 a naptárban elhelyezve, 12 időzítve. Az első már kiment.

A cím tapsiful.tumblr.com, és mivel ez a standard tumblr accountom, más is előfordul rajta, ide rebloggolom Ireland's Eye On Myth érdekes és szórakoztató posztjait (külön aranyos, hogy amikor felidegesíti magát, egyre rosszabb lesz a helyesírása), a vicces képeket, az érdekességeket, Richard Armitage-t, és amire még a tumblr való. Na jó, nem, filmidézetes gifeket például tök ritkán. Nem is tudom, hogy nem vonták még be a tumblr-engedélyemet. De szóval a sok minden más között igyekszem mostantól tartani, hogy déltájban lesz egy-egy ilyen kép is. Meg ilyen. Meg még rengeteg féle.

(A dupla szignó oka - ó bocs, a szignó olyan fantáziátlan, mint amúgy én vagyok - hogy ez valójában mindig két külön kép, mert alapbeállításon a tumblr az egy képet bekicsinyíti, a két képet viszont nem. Aztán lehet, hogy csak én vagyok kompjúterjáratlan, de szóval ha én az vagyok, akkor alighanem akadnak még rajtam kívül esetlenek. Azaz minden poszt két kép.)

ön túl sok világot épít

A képről igazából a következő dolgok állapíthatóak meg:

1. utálom, ha a Windows és a hozzá való programok háttere fehér, ez a csodálatos okker, ööö, barna viszont kellemesen pihenteti a szememet.
   
   
2. a legjobb jegyzetfüzetem továbbra is az Excel, amit a legkevésbé arra használok, amire kitalálták, viszont sokkal szabadabban rendezhető, színezhető, kiemelhető és pakolászható, mint bármi más. Ebben a fájlban például nagyszerű és sok szempontból rendezhető táblázatban szerepelnek a cikkötleteim (csak megírni nincs agyam őket), a tavaly nyáron hirtelen felindulásból elkövetett tizenhárom plusz öt haiku (öhh, egyik reggel a hot hit haiku kifejezéssel a fejemben ébredtem, mondom én, le kéne cserélni a fejem), a leendő tematikus kaleido-kontent fő rendezési és címkézési elvei, valamint a mandaloszkóp-lista, és egy hozzávetőleges heti bontás (az egy még sokkal, sokkal, sokkal színesebb fül), és hogy kinek honnan, mikor, mikorra és mit lehetne ajándékba adni. Na jó, az egy elég kopár rész, de ha évek felhalmozott listájával ilyen kevés tételt sikerült összehoznom, el lehet képzelni, hogy alapból mennyire tudom, kinek mit adjak. Igazából engem is meglep, hogyan lehet valaki egyszerre annyira OCD-s és annyira rendetlen, mint én, de hát ez van; és igen, én vagyok az az ember, aki utazás előtt fájlból pakol, mert ha kategóriákra (cipő; kézipoggyász; NEM kézipoggyász) bontva látom, a legutóbbi hasonló kiruccanásra mit vittem magammal, akkor például kevésbé felejtek el nyáron kalapot csomagolni, télen pedig biztos eltenni a sapkám.
   
   

3. csinálok valamit, ami legalább engem szórakoztat, engem viszont nagyon, az oszlopok és a sorok mesélnek, nekem rengeteget. Valahol a közepén, a kék és narancssárga kockák közt ott van a Bagoly és a Nyúl románca, oldalt a színes csíkok pedig az éveket mutatják, mert azok bizony úgy összekavarodtak a Főnix bukásával, hogy külön tudományág nyilvántartani. Addig sem volt egyszerű, mert mindegyik állat csak a testvérei mellé akart kerülni, és minden testvérével ugyanannyi időt akart tölteni, és mivel mind a nyolc** állatnak három testvére van, három ellenfele és egy ellentéte, hamar arra jutottam, hogy a viszonyrendszer tökéletesen leképezhető egy oktaéderen (a világ, ahol Rókát dobni a legnagyobb szerencse), de az évek rendjében okoz némi fennakadást. De hát nem szeretem én a fennakadásokat; és nagyon sokadik nekifutásra sikerült eljutnom oda, hogy most legyen hová néznem, ha tudni akarom, hogy ó, ez a szereplő a Föld Főnix évében született, de mivel a Főnix elbukott, most történetesen a Föld Bagoly éve (legközelebb a Föld Medvéé lesz, mert egyenlően osztották szét a Főnix helyét), ami azt jelentené, hogy a Feketerigóé, kivéve nyugaton, ahol a Főnix helyét nem osztották szét, hanem átvette a Holló, szóval náluk ez a Föld Holló éve, no de az pedig a… izé, az pont a Holló. Nocsak. És az egész nagyjából csak azért számít, mert van két szereplő, aki ehhez igazítaná a nagy sandaságait, és azért, mert mi az, hogy nem működött elsőre, meg másodszorra, meg harmadszorra sem, holott nyilván létezett rá matematikailag elképzelhető megoldás. Bárcsak értelmes problémákkal vacakolnék feleennyit.

*pillanatnyi tervek szerint a rendes tumblr címemre; és ha már itt tartunk, a fényképes tumblr fut továbbra is, és néha szép, néha meg még szebb.

**az úgy van, hogy három tulajdonság-pár van, ravasz-nyílt, ítélkező-öntörvényű, szerencsés-magasztos, és ebből nyolc állat jött létre (kettő a harmadikon, ugye). Plusz a három elemnek*** megfelelően esetleges egyéb képviselők, bár például Medvéből és Rókából kettő van. Mivel azért halványan olyasmik is kapcsolódnak hozzá, mint hogy a ravasz állatok az éjszakaiak, és a magasztosak a víz vagy a levegő lényei, elvégre mit nekik a jó szilárd talaj; szóval ott aztán elkezdtek érzésre csoportosulni szegény jószágok, és nem mindig és minden felel meg a hagyományos elképzeléseknek. A Holló például a Főnix egyik aspektusaként nyílt, törvénykező és magasztos állat, az Igazság Lángja, míg a Fülemüle egy ravasz, törvényszerető és magasztos állat, amit tudok értelmezni, mert a Fülemüle egy tengerparti városban él évezredek óta, és páratlan verseket írt az isteni szeretetről. De hogy a Varangy egy sunyi, makacs, ám emelkedett nőszemély, azzal vannak problémáim. Jó, ő a társaság drogos hippije és boszorkánya (egyéb aspektusai a Szalamandra és az Áspis, nagyon fantáziadús voltam; de például a Kutyának a Ló és a Farkas a másik két formája, szóval sűrű és súlyos logikát nem érdemes keresni), de akkor is, na.

***Föld, Tűz, Jég; Fekete, Vörös, Fehér. Éjjel, Hajnal/Alkony, Nappal; Nyár, Ősz/Tavasz, Tél. A Jég a Víz és a Levegő tulajdonságait egyesíti, mert nekem úgy tűnt jónak, hogy az elemek nem ellentétpárok, hanem két pólus, és köztük az átmenet. Mindjárt rajzolok egy szinuszgörbét is, vagy azt azért mégsem.

dolgok, történnek, is

Persze voltak olyasmik is, amikről nem kéne elfeledkezni, például amikor nem fértem be a Szimplába, hogy megnézzem Esgalék táncát, mert úgy voltam vele, hogy legalább egy félmeztelen Mike Pattonnak kéne a színpadon lenni, hogy én ezen a tömegen átverekedjem magam. Esetleg egy félmeztelen Jerry Cantrellnek (Richard Armitage-nek és Chris Hemworthnek, hogy ne csak öregedő rocksztárok legyenek) (ööö lehet, hogy egy félmeztelen Richard Armitage-ért nagyobb tömegen is átverekedném magam. Lehet.), mire Búvárzenekar megjegyezte, hogy „ja, és neked mindegy is, melyik fele meztelen”, de azt hiszem, igazából még ők is hülyén néznének ki Donald kacsának öltözve. Aztán hármasban söröztünk kézműves sört, a kivetítőn a nyolcvanas-kilencvenes évek legnagyobb rockslágerei mentek, a szomszéd asztalnál pár huszonéves szabályosan lefagyott az I’m Going Slightly Mad-től, és egymást kérdezgették, hogy „azok ott madarak voltak? Madarak?” és „én ezt nem vágom. Mi ebben a sztori?”, disznók elé a gyöngyöt, mit értenek a Mai Fiatalok a Művészethez.

Aztán olyan is volt, hogy Srakkerrel az utolsó metró előtt még lángosoztunk egy zseniálisat, és egy igen bőbeszédű husky kölyök is a társaságra szabadult – nem ugatott, egyértelműen dumált, és tisztában volt vele, hogy egyszerűen lenyűgöző, és mindenki imádja, igazi eb-rocksztár. Meg olyan is, hogy fogorvosnál voltam, de talán ezt már említettem, és különben is, akkor sem volt olyan átütően kellemes élmény, ha a fogorvosom igazából elképesztően aranyos (illik ilyet mondani egy fogorvosra?).

És volt családozós hétvége is, libamáj és körözött centrikus vacsora nagybátyáméknál, aztán egyik gyerek ezt hozza, másik gyerek azt hozza jelleggel összeálló disznótoros nagymamámnál (én ott unoka vagyok, nekem elég volt magamat vinnem) (meg másfél hónapos késéssel a párizsi szuvenír hűtőmágnest, nagymamám hihetetlen ütemben pusztítja a hűtőmágneseket, de végre sikerült rálelnem az abszolút törhetetlen-téphetetlen modellre), raclette-sütés a nővéreméknél, és a többi. Vettem könyvet másnak és magamnak, ez utóbbit ugyan nem egészen értem, mérhetetlen történetfáradtságom van, viszont a történettelen dolgok untatnak. Persze mindegy, legrosszabb esetben megy arra az egyre növekvő „borzasztóan érdekel, majd egyszer, igen, feltehetően egyszer majd tényleg nem csak tudom, hogy érdekel, de el is akarom olvasni” halomra ez a könyv is.

ötletcsíra, ötletgyom

Kicsit aggaszt, hogy most, másfél héttel azután, hogy a régóta csírázgató ötlet nagyon erősen gyökeret vert a fejemben, és ebből aztán lett egy újabb fül a Rettenet Excel Fájlján, körülbelül 355 kép van már listán, beszámozva (ebből 72 már naptárba beosztva, mert ezt most nem lehet teljesen agyatlanul dobálni egymás után; ha nem is teljesen, de valamennyire egyenletesen akarom azért elosztani a típusokat, motívumokat, miegymást), és pontosan tudom, hogy hány jelentősebb körbizgentyűs mappának nem mentem még neki. Úgy a harmadának. Szóval már most van bő egy évi adag, és úgy, hogy igazából olyan sokat nem is variáltam, csomó régi ötletnek neki sem kezdtem, és hát sajnos vannak új ötleteim is, például, amikor a fejem már egyáltalán nem kezelte jól a szó alakú tárgyakat, színeztem.

Közben azért azon járt az agyam, hogy hja, most látom ám, hogy ez a két alak azért nagyon közel áll az én kis szívemhez és történetalkotási szokásaimhoz, bár Ronannal ellentétben az ifjú Ventadorn vörös haja besötétedett felnőttkorára, és Kereng helyi változata hiába ugyanolyan áhítatosan kíváncsi, néha megállja, hogy ne lopjon el dolgokat. Jó, kivéve, ha az valaki más szíve, és Kerengnek is leginkább az volt a gyengéje, szóval. Hercegnő van, varázslatos, vén mester szintúgy – igaz, bölcsnek nem valami bölcs – sőt, akad a mesében szerelmes írnok is!, igaz, nem a hercegnőbe szerelmes… de nincs boszorkány, sem gonosz, öreg király, és igazából hosszabb az a lista, hogy mi nincs, például megírva a történet. Pedig egyre izgalmasabb.

kicsit lejjebb kéne venni a kávét

Három napja szédülök, leginkább, ha dolgokra nézek, és mivel a munkám során előfordul, hogy dolgokra nézek (gépelni simán gépelek csukott szemmel, de az eredeti szöveget is el kéne néha olvasni), kicsit idegesít. Vagy túl sok kávét iszom, vagy túl keveset alszom, vagy mind a kettő, vagy egyik sem; majd elmúlik, el szokott, csak megunta a nézést a szemem.

Ma hosszan takarítottam az automatikus javításokból a még mindig mindent teljesen elárasztó Idő Kereke neveket és szakszavakat, valamint még pár könyv névsorát és kifejezéstárát, amiből feltehetően nem használok már semmit (közkeletű neveket és kifejezéseket, mint srk, szerz, andw, davd nyilván akkor sem törlök, ha épp nem szerepelnek az aktuális munkámban); viszont azért azon meglepődtem, hogy Beowulf Végzete is olyan fontos szereplő az én gépelésemben, hogy külön bwuvv rövidítést tartok fenn rá.

meg ilyen lesz

Most akkor lehet, hogy pár hétig ki kell bírnom anélkül, hogy egy gyorsétteremben várnám, hogy elmúljon az érzéstelenítés a fejem jobb oldalán, úgy értem, pár hétig remélhetőleg nem kell fogorvoshoz mennem. Ma még zsibbadok, mint állat, sajnos az agyam is, szóval mondanivalóból sem jutott sok a mai napra.

Csak hogy a szelet után mutassak csempét és részletet is. Még ki kell azért találnom pár apróságot (például a részlet azóta már pont akkora, mint a csempe, csak a javított fájl a másik gépen maradt), de legalább elméletben kezdenek összeállni a dolgok.

tervek

Egyébként vannak nagyszerű terveim azokra az időkre is, amikor már nem kell xenobiológiával foglalkoznom (legalábbis átmenetileg), például elkezdek majd felrakni mindenféle körtükrös körtrükköket, rendszeresen és kis extrákkal, ebben persze az volt a legnehezebb, hogy kitaláljam, a kb. 8-10 fajta színes és fekete-fehér kalei-mandaloszkópokból melyikhez milyen kis extrát lehet eszkábálni, semmi különösre nem érdemes számítani, csak kis mellékesekre. De még messze nem most, csak majd és egyszer, mert ugyan kitalálni volt a legnehezebb, de azért összegyalulni sem lesz könnyű azt a sok vackot, ellenben kifejezetten időigényes; és mondjuk olyan időt igényel, amikor nem a képernyő mellé fél méterrel nézve gépelek, hat soronként ellenőrizve a szöveget és a melléütéseket.

kérem vissza a hétköznapi nyomoraimat

Az időszak, amire azért szeretnék emlékezni, mert az enyhe kettőslátás és a hányadék fejfájás miatt a finisben akadozom a leadandó könyvvel, és nem azért, mert megindultak az oroszok.

Amúgy nincs rossz kedvem meg semmi baj, csak szeretném, ha mondjuk ezután sem lenne.