nálunk még nem lőnek

Mindenki értékeli az évét, meg elmeséli, mit olvasott és hány folyómétert, a facebook úgy néz ki, mintha egy falka betépett spániel vakkantgatná a lelkesedését a világba, én csak ülök, és várom az emailt, hogy pontosan hova kell mennem ma délután. Általában hasznos tudni az ilyesmit. Kivételesen tudom, mit veszek fel, tudom, milyen bort akarok majd vinni este (remélem, lesz is a boltban) (de még el kell érte mennem), ha nem mértem volna el, mennyi tésztát csináljak ebédre, kifejezetten büszke lennék magamra, így inkább csak álmos.

Ha nagyon muszáj volna értékelni az évet, azt mondanám, hogy hagyjatok már békén a hülyeségekkel és a teljesen életidegen időszakaszokkal, mint év; nem tudnék sokat mesélni róla, hogy mit olvastam (az új Gaiman könyv? Őszintén... ezt a könyvet már megírta néhányszor, nem?), voltam pár koncerten, de inkább csak jók voltak, mint izgalmasak vagy viccesek; mit szoktak még, filmek, igen, azt hiszem, a North and South BBC minisorozat volt a kedvencem. Megtudtam, hogy a rókák mindig könnyebbek, mint egy azonos termetű kutya.

Igazából... tök jó lesz már holnapután, amikor lecsengett ez az egész hisztérikus újévi csinnadratta.

év vége

Mostanság egy ideje már mindig magáznak a gyorséttermekben; kimostam a csizmámat; egyre kevésbé érzem szükségét annak, hogy megosszam másokkal a véleményemet; valamivel elvágtam a lábujjamat.

a végéhez közelít ez a karácsony is

Eltelt, voltak teljesen jó részei, mostanában nem vagyok olyan átütően alkalmas a társasági életre, vagy nem tudom, néha túl sok gondolat van a fejemben, és igazából nem köt le egyik sem.

Karácsony előtt még gyorsan ellátogattunk a skót étterembe, és kipróbáltuk, milyen a Laphroaig Quarter Cask (egyszer egy évben; nagyon megugrottak ám az árak), hát, finom. Aztán Szenteste a család egyik felével, másnap a család másik felével ettünk nagyot, a család harmadik fele az Alpokban síelt.

Az eredetileg tervezett általános karácsonyi ajándékkal (nem, nem a naptár volt az, bár igazából azt is annak szántam) kicsit meg vagyok lőve, akadnak bizonyos szempontok, amikből úgymond alkotói válságban téblábolok egy ideje, és valakinek oda akartam adni két bögrét, de nem emlékszem rá, ki volt az. Nem baj, nem romlik meg, vagy ha mégis, akkor olyan alapvető gondok vannak a világgal, hogy azt két összeillő bögre nem oldja meg.

A karácsonyi szünetre kaptam három bekezdésnyi Pessoa idézetet portugálul, és néhány praktikus tanácsot egyes portugál rendhagyó igék kapcsán, azt hiszem, furcsa ismerőseim vannak. De majd nekidurálom magam, és mindent megtudok arról, hogy az öreg Fernando hazája az anyanyelve volt. Szép gondolat, csak ne az jutna róla eszembe, hogy ebben már régóta legalább félig emigráns vagyok, és szeretem lakni olykor az angolt is, bús understatement-estől.

Ó jaj, ó jaj, verseket kéne olvasni, ha nem zavarna, hogy a felét sem értem, legfeljebb szeretem.

Egyébként gyanús, hogy kettős fronthatás lehet, mert nagyon fáj a fejem és egész nap alszom, hah, lassan olyan leszek, mint az időjós levelibéka, csak nincs kis létrám, és remélem, a békák nem szenvednek ilyen cefetül.

boldog karácsonyt és ilyenek

Ha valaki akarja, a link végén rejlő albumból nagyobb felbontásban letöltheti, kinyomtathatja, stb. stb. stb. Innen nem, ez itt csak egy összegző előmutogató. Nem vagyok teljesen elégedett az évszám és hasonlók elhelyezkedésével, de ez már a negyedik változat, jobb sehogy sem jött össze, nem értek én ehhez, és a végére már bele is fáradtam rendesen.

álmosság van

Nagy, mélységes mély álmosság, bár tudnám, miért, még kávét is ittam, sőt, aludtam is. Mindenki készülődik a karácsonyra, engem kicsit aggasztanak a dolgok, mármint hogy eszembe jut-e időben elég kaját venni, mert elég kellemetlen, amikor Szenteste veszem észre, hogy nincs itthon semmi reggelizhető. A többi nem aggaszt, a többi nem érdekel, az kéne még csak, így is lesz valahogy, jobban is a kelleténél.

Persze történnek dolgok is, főleg versek, olykor sörök, és néha dühében a földön fekvő fiatal fiú, aztán dühében a fogát csikorgatva buszozó nyúl, de akad forrócsoki és kávé is, utóbbi hathatna, izé, hatékonyabban. Második hobbit film, forralt borozás, világmegváltás és elszenesedett pizzák. Verseskötetek, kardigánok, palacsinta. Majd ha egyszer épp nem akarok ráaludni a billentyűzetre, talán bővebben is kifejtem a dolgokat, az eseményeket és a véleményemet, mert engem igazából érdekel, hogy hogyan is nézne ki szavakba öntve, de egyelőre uhh. És el kéne valamikor mennem fodrászhoz is. Miért ilyen kegyetlen az élet.

Byzantium

Feltehetően léteznek nálam nagyobb szakértői a vámpírfilmeknek, különösen a vérszívó szörnyetegek szomorú és nehéz sorsát taglaló vámpírfilmeknek. Az az igazság, hogy én már az érzelmes vámpírok alapjánál elbuktam: az Interjú a vámpírral teljes szereplőgárdáját legszívesebben megvertem volna egy lapáttal, hogy a sok érzelgés közben legalább néha csináljanak valami vicceset, de hát csak bámultak nagy bociszemmel. Az érzelgősség helyett a vámpírok nehéz sorsát részletező, az elidegenedett, véres magányt zsigeri skandinávsággal ábrázoló Engedj be! pedig bármikor habzó szájú dührohamot vált ki belőlem, az egyetlen megnyugtató gondolat a film kapcsán, hogy amennyi esze a főszereplőknek lehetett úgy összehatványozva, biztos meghaltak még a következő napnyugta előtt mind a ketten.

Cikk az SFmag.hu-n.

pedig az internetnek vannak szabályai

Hú, kerestem egy linket az archívumban, és közben beleolvastam mindenféle régiségbe. Többnyire csak vigyorogtam, hogy te jó ég, micsoda hülyeségeket írtam, persze tisztában vagyok vele, hogy nagyjából most is hasonló hülyeségeket írok - van, aki és amikor bölcsebb lesz a korral, de ez nem vagyok, legalábbis nem azóta, hogy itt blogolok. Majd egyszer, vagy egyszer sem.

nos... vagy valami ilyesmi

Néha úgy érzem, hogy rengeteg minden érdekes történik, de aztán rá kell jönnöm, hogy ezek többsége a fejemben zajlik, és hogy rajtam kívül aligha okoz bárkinek nagy örömöt, hogy tisztáztam a Karif-Mireira* vonalat. Pedig nagyon fontos, és ráadásul arra is fényt derített, hogy mi lesz az egyetlen szereplővel, akinek nem kerül hely a történet végén, és ebből következően arra is, hogy annak idején miért hagyta ott a Napmadár a testvéreit. Hah.

Persze nagyon kezdenek elegyenetlenedni a jelenetek, és különben is, egyre kevésbé tűnik úgy, hogy képes vagyok történeteket arányaiban tartani, de mindegy, amíg engem szórakoztat, nem zavar. Tegnap úgyis szembesülnöm kellett vele, hogy a legkevésbé sem vagyok könyvmoly, bár az igazság az, hogy többnyire azért nincs nálam könyv, mert 1), úgyis tengeribeteg leszek, ha buszon olvasok 2) csomó könyv van mindig a fejemben.

Kicsit idegesít az is, hogy karácsony lesz, nem lehetne idén inkább kihagyni? Nem, nincs rossz kedvem, semmi ilyesmi, csak nincs kedvem vacakolni az egésszel, tényleg, tök unalmas (megvan, szerintem majd átalszom).

*Azt hiszem, az összes nevet átgondolom úgyis, és a felét lecserélem

A színfalak mögött – beszélgetés Dmitry Glukhovsky-val, a Metro regények írójával

Egy elveszettnek hitt mentésből sikerült visszahozni azt az interjúfelvételt, amit Tapsi még két éve készített Dmitry Glukhovsky-val, a Metro regények írójával, amikor Budapestre látogatott. Az alábbiakban ennek az interjúnak a fordítását/átiratát olvashatjátok.

Cikk az lfg.hu-n.

még később

Elmentem TGIO-ra, és nagyon vicces volt, kivéve azt a részét, amikor egyszer csak rájöttem, hogy a jelenlévők egy részének simán lehetnék az anyja. Úgy értem, ha nem lettek volna hatékony fogamzásgátló módszerek már azon sötét, történelmi korokban is, már idősebbek is lennének a gyermekeim, és nem kezdtem igazán korán a dolgot.

Hűbazmeg, azért ez, ez kicsit megütött... ...bár elsősorban csak döbbenten röhögök a dolgon.

az életem úgy, ahogy van, nagyon érdekes

Nagyjából azzal töltöttem a hetet, hogy felváltva voltam nagyon fáradt és kicsit taknyos, illetve nagyon taknyos és kicsit fáradt. Ezen kívül Nyerw elvitt Rigolettót nézni, nagyon jó volt, hú, hiányzott már, ráadásul a herceg sokkal meggyőzőbb volt, mint amikor legutóbb láttam (ezúttal Ivan Magri énekelte, de sejtéseim szerint Fekete Attilánál, akivel először láttam, szintén csak rövidtávú üzemzavar lehetett, hogy néha inkább lemódosította a legmagasabb hangokat) (hé! Don Carlosként teljesen lenyűgözött), és Gilda (Venera Gimadieva) bájosabb. A produkció ugyanaz, díszletestül hozták át az Operából az Erkelbe, jól állt neki ez a környezet is.

Szombaton valahogy egész délután az volt az érzésem, hogy ha nagyon erősen összpontosítok, egyszerűen vissza fogok esni a múltba, azt viszonylag hamar eldöntöttem, hogy nagyjából mikorra kéne, aztán inkább elmentem enni, gondoltam, az hátha jót tesz. Később átmentem a könyvesboltba, leellenőriztem, hogy megvan még a Heaney kötet, aztán kiballagtam a szemerkélő hóesésbe, és rájöttem, hogy mik a terveim a titkos blogomra nézve (igazából ez a titkos blogom).

elpixelesedésem históriája

Meg volt még ez is, amire igazából nem vagyok büszke, mert ún. rebelkedtem, pedig igazán megpróbáltam tisztességes wrimóként* tolni a dolgot, csak nem ment. Szóval nem a a felírt és megtervezett történetet vittem, hanem írtam én mindenhez, ami csak eszembe jutott, hogy meglegyen a napi adag. Ez úgy nagyjából hét régóta futó történetet jelentett, plusz amivel regisztráltam, ezek mind nem jó történetek, csak olyasmik, amiket mesélgetek magamnak, mint babázás közben a gyerekek. Mivel közben folyamatosan és eposzi mennyiségeket fordítottam mellette angolra, annyit azért megtanultam belőle, hogy mi az, amiben máshogy használom az angolt, ha írok, mint ha fordítok, és mi az amiben máshogy írok angolul és magyarul, és bizony, ezek számos és sok dolgok, de hát mivel a történeteimnek se füle, se farka, se ép keze vagy lába nincsen, igazából tökmindegy. Egyébként az írás terjedelmi része most nem tűnt olyan durvának, mert augusztus közepe óta próbálok napi rendszerességgel írni, és a leadási hajszákat leszámítva ez nagyjából megy is, kb. a napi nanowrimo-adag felét kitevő, ötezer leütéses átlaggal (a cikkeket, kommenteket és emaileket nem számítom bele, bár néha nagy a kísértés, de a verseket pl. igen, és a kósza párbeszéd-töredékeket is). Szóval ilyen edzés mellett nem tűnt annyira elképesztően sokkal többnek a nap 1667 szó (kb. tízezer leütés, attól függően, hogy az angol vagy a magyar szöveg több benne), csak ahhoz voltam fáradt, hogy egy történetet kézben tudjak tartani, ahhoz le kellett volna ülnöm, korrigálni a cselekményt, felvázolni a jeleneteket, és na, erre már nem volt erőm, azt bizony elvitte a gyökérkezelés és a fordítás.

*A NaNoWriMo, azaz a National Novel Writing Month egy olyan amerikai kezdeményezés, mely során a résztvevők november harminc napja alatt írnak egy legalább ötvenezer szó hosszú (ez magyarul valamivel több, mint háromszázhúszezer leütés, nyolc szerzői ív, százhatvan-száznyolcvan átlagos könyvoldal) regényt, jobban mondva, nyersváltozatot, amiből aztán jó eséllyel lehet csiszolni egy regényt. Egy ilyen kézirat az esetek túlnyomó részében nem kiadható, viszont ha valaki komolyan akar írni, rengeteget lehet tanulni egy-egy ilyen nekilódulásból (és a gyakorlás csiszolja a stílust) (az olvasás jobban, de azért a gyakorlás is keményen). A wrimo az az ember, aki részt vesz ezen az őrületen. A magyar wrimók, legalábbis akikkel találkoztam, mind nagyon kedves és aranyos emberek, és részint azért vágok neki már évek óta az egésznek, mert annyira szeretetreméltóak.

Broship of the Ring (webcomic)

Régen volt szó utoljára webcomicról, azaz folytatásos, internetes képregényről, és igazából a klasszikus válfajból most is csak három oldalnyit látunk – a többi történettől független geg, és hogy mégis működik, az annak köszönhető, hogy az egész alapja egy végtelenül bájos és bolond A Gyűrűk Ura paródia.

Cikk az SFmag.hu-n.

hát elfáradtam

Annak ellenére, hogy ésszel osztottam be a munkát, nem késtem, még csak nem is célfotóval készültem el, sőt, arra is volt időm, hogy elkapjam, hogy a Dropbox valamit nagyon csúnyán elkavart (hosszú, bonyolult, és teljességgel érthetetlen, hogy miképp frisítette vissza egy 23 órával korábbi állapotra a fájlt; a lényeg az, hogy a még így két és fél nappal az eset után is szívesen megcsapnék valakit egy székkel, arcon), és újra elküldjem a fordítást, na, szóval mindezek ellenére nagyon elfáradtam, magam sem vettem észre, mennyire. Szöszmötölgettem, összeroskadtam, a vasárnapot még nagyjából csak álmosan töltöttem, de hétfőn maximum a bután nézésre futotta, a nap egy részét azzal töltötterm, hogy próbáltam felvakarni a fejem a párnáról, felkelni, dolgokat csinálni, de nem bírtam elemelkedni a vízszintesből.

Jó, tegyük hozzá, azért ez durva volt, mennyiségben is, szokatlanságban is, és hát túl vagyok én már a csúcson, az a helyzet, évek óta lassulok, nem tudok olyan sokáig koncentrálni. Nálam valahogy a fordítás olyan, mint a búvárkodás, le kell menni, menni és maradni, hogy át tudjak valahogy úszni a szövegen, de sokszor van, hogy épp csak bele tudom dugni az arcom a vízbe, még a hajam is félig száraz marad, úgy dob ki szinte azonnal. Volt olyan könyv, amit bekezdésenként fordítottam, mert annyira lökött el egyfolytában a szöveg (a butaság, a hülyeség, az ostobaság és az enyémmel alapvetően ütköző erkölcsiség amúgy technikailag egyszerű szövegeket is simán bezár előttem), és voltak olyan bekezdései, amiket mondatonként, mert annyira dühített. Ez a mostani szerencsére nem ilyen volt, csak sok, sűrű, szokatlan, és én már túl vagyok a csúcson, azt hiszem, most megyek is vissza aludni mindjárt.