Annak ellenére, hogy ésszel osztottam be a munkát, nem késtem, még csak nem is célfotóval készültem el, sőt, arra is volt időm, hogy elkapjam, hogy a Dropbox valamit nagyon csúnyán elkavart (hosszú, bonyolult, és teljességgel érthetetlen, hogy miképp frisítette vissza egy 23 órával korábbi állapotra a fájlt; a lényeg az, hogy a még így két és fél nappal az eset után is szívesen megcsapnék valakit egy székkel, arcon), és újra elküldjem a fordítást, na, szóval mindezek ellenére nagyon elfáradtam, magam sem vettem észre, mennyire. Szöszmötölgettem, összeroskadtam, a vasárnapot még nagyjából csak álmosan töltöttem, de hétfőn maximum a bután nézésre futotta, a nap egy részét azzal töltötterm, hogy próbáltam felvakarni a fejem a párnáról, felkelni, dolgokat csinálni, de nem bírtam elemelkedni a vízszintesből.
Jó, tegyük hozzá, azért ez durva volt, mennyiségben is, szokatlanságban is, és hát túl vagyok én már a csúcson, az a helyzet, évek óta lassulok, nem tudok olyan sokáig koncentrálni. Nálam valahogy a fordítás olyan, mint a búvárkodás, le kell menni, menni és maradni, hogy át tudjak valahogy úszni a szövegen, de sokszor van, hogy épp csak bele tudom dugni az arcom a vízbe, még a hajam is félig száraz marad, úgy dob ki szinte azonnal. Volt olyan könyv, amit bekezdésenként fordítottam, mert annyira lökött el egyfolytában a szöveg (a butaság, a hülyeség, az ostobaság és az enyémmel alapvetően ütköző erkölcsiség amúgy technikailag egyszerű szövegeket is simán bezár előttem), és voltak olyan bekezdései, amiket mondatonként, mert annyira dühített. Ez a mostani szerencsére nem ilyen volt, csak sok, sűrű, szokatlan, és én már túl vagyok a csúcson, azt hiszem, most megyek is vissza aludni mindjárt.
