Flandria

Nem ez volt a terv; a terv egészen más volt, de a terv fontos szereplői egyszer csak elkezdtek beszélgetni olyan roppant szórakoztató, de novellaterjedelemben lényegtelen részletekről, mint a paprikatermesztés, és hogy Ron miért épp műanyag parókát küldött az unokaöccsének, és semmi kedvem nem volt megakadályozni, hogy átemberüljenek. Ez már este jutott az eszembe, alighanem az utolsó Heaney vers és Edward Thomas kapcsán, és mert nemsokára úgyis itt az Armstice Day. Hát. Végül is sosem ígértem, hogy jó horror író leszek.

    Alkonyodott, amikor hátraküldtek, és nekiindultam a vigasztalan ködnek egymagam; fordultam jobbra, fordultam balra, mentem egyenesen, mentem körbe, körbe, és ahogy lassan elmaradt a többiek zsörtölése, a köhögés, a krákogás, a nyögések; a sírás, a kiabálás, a csajkák csörrenése, megijedtem bizony. Megálltam és körbenéztem, de nem láttam mást, csak a vájat csigahátát, a sáros falat, és előttem, mögöttem a szálas szürkeséget; és rám szakadt az érzés, hogy ha visszafordulok, az eltévesztett sarkok, az idegen kanyarok a senkiföldjére visznek. Tovább botlottam hát előre.
     Egyre mélyebbre csúsztam a ragacsos csöndben. Megsűrűsödött a sötét, és mintha a tenger mélyén jártam volna, olyan fojtó volt a köd; a jobb kezemmel követtem az árok sárfalát, és ha néha máshogy cuppant az ujjbegyem a mocsokba, hát örültem, hogy nem látom, mi rothad épp alatta. Mélyeket lélegeztem, és a legszívesebben dalra fakadtam volna, mert nem félhet az, ki énekel; de én féltem, ha meghallják, lelőnek, lelőnek, hallgattam hát, mint minden ember, ha fél. Mikor vált éjszakába az alkonyat, és mikor vált halálos gázba a köd, járt egyre a fejemben, aztán újfent csak megálltam, és megráztam a magam, mert nem hallottam róla, hogy este jött volna gáztámadás.
     Csak a nap sütne ki még egyszer. Csak egy pillanatra lebbenne fel a szürkeség, és mint egykor otthon, a vörös fény megmutatná a hazavezető utat, ó, most láttam magam előtt a maró zöld szirteket, a tenger felől falként magasló felhőt, és a keskeny résen, a múló év utolsó, szűk kis ajtaján át a vérvörös napot.
     Vérvörös. De itt nem maradt más, csak a szürkeség, és ahogy tovább tántorogtam az egyre mélyülő sötétbe, értettem is, hogy ez így helyes; a vért kinn is barnába, szürkébe dagasztotta lábunk, kotorta a fegyver, itt nem termett diadala a halálnak sem; csak egyformaság volt, ragadós, tompa rothadás. Csak rothadás, nyögtem, megbotlottam, és térdre estem, csak rothadás, és már rázkódva zokogtam; csak rothadás, és kész voltam elhasalni, és örökre elaludni a föld halott ölén.
     Vöröslő fény derengett fel messze előttem. Pislogtam párat, de csak erősödött; talpra zökkentem, és megindultam görnyedten futva; görnyedtem, mert ezt szoktuk meg, és mert a fejemet felszegni nem lett volna már erőm. Az árok emelkedni kezdett, a fal földhányássá szelídült, és ahogy körém simult az esti erdő, tudtam, hogy halott vagyok; és úgy voltam vele, ha ilyen szép álcában jön, hát nem bánom a halált. Bagoly libbent át fölöttem; felemeltem a fejem, és tátott szájjal bámultam utána; róka rikoltott a messzeségben, és láttam már, hogy a vörös derengés nem égő falucska fénye, hanem hatalmas, robajló máglya lángja festi meg az éjszakát.
     Hegedűszót hallottam, kurjantásokat, ahogy közelebb értem, a máglya mellett őrjögő, vad bál fogadott; aranybarnára sült krumpli, kis kolbászkák, az ujjnyi vastagon irdalt szalonna kisült vigyora; poitín és sörök, fekete, krémesen habzó, vörösen gyöngyöző, mézédesen csorgó egyaránt. A hegedűs, a flótás, a zenészek mind topogtak, egy torzonborz szakállú öreg úgy verte kerek dobját, mintha az ördög bújt volna bele; és zabálva, röhögve, sörhabos pofával ott mulatott velük az egész regiment.
     Megtorpantam a tisztás szélén, és kétrét görnyedve ziháltam. Egy őrmestert sodort felém a tánc, párszor láttam csak, nem szolgáltam alatta; rám vigyorgott, és altiszttől szokatlan kedélyességgel megragadta a kezem. Húzódoztam volna, de magával rántott, és repültem én is a többiekkel; meg sem álltam, csak hogy felkapjak egy jókora fakorsót, és én is fehér habból kerítsek ősz bajszot az orrom alá, csöpögős szakállat borotvált államra.
     Lányok is voltak, kipirult arccal, elcsúszott ingvállal; gömbölyű, fehér karok villantak elő, a szájuk vöröslött, mint a málna. sápadt krizantémot viseltek mind, a hajukba tűzve, a derekukon, és a táncosaik gomblyukában pipacs vöröslött, eleven, lángoló, libbenő máglya-láng. Kerestem azt is, ki osztogatja, mert zavart, hogy mindenki ünnepre készen ropja, virággal ékesen, csak én vagyok olyan sárosan, egy szürke-barnán, ahogy idekavart a köd.
     A zenészekkel átellenben, a tűz túloldalán állt a pipacsosztó lány, és megszédültem, amikor megláttam; mert Beth Flannery volt az, az én régi szerelmem, és úgy mosolygott rám, mintha sosem hagyott volna el. Odarohantam hozzá, hogy a karomba kapjam, de felnevetett rám, és kiszállt minden tagomból az erő; Beth, motyogtam kábán, és leroskadtam előtte, térdre estem, a sarkamra ültem, és úgy néztem fel rá, mint egy megvert kutya.
     Mi történt a hajaddal? Azzal az egérszürke, vékony kis hajaddal, amit úgy szerettem, mert annál is puhább volt, mint a hattyúk sóhaja; és a kicsorbult fogaddal, amiért annyit sírtál, és azzal a kis heggel az orrodd mellett, azzal mi lett? Most aranyban játszik minden hajad szála, gyöngykása a fogad, az arcod meg selyem; nem vagy itt, nem vagy itt, egyikünk sem lehet idekinn, az erdőn, halottak vagyunk mind, fakó kísértetek.
     Bolond vagy te, Benjamin, nevette, és átfogtam a lábát, a térdéhez szorítottam az arcom, úgy zokogtam; mert hogy én halott vagyok, azt tudtam már azóta, hogy először kizavartak az árokból minket, arra keltem reggel, este az ringatott el. De hogy ő! Hogy ő halott! Az fájt. Az megölt. Az mart, akár a gáz.
     Adj egy pipacsot nekem is, pattantam fel aztán, és a kezéhez kaptam, de elrántotta előlem, és újra nevetett. Hagyd el a pipacsot, nem neked való az, neked más virág jár, rózsa tán, majd egyszer... hófehér? Akkor ne pipacsot adjál, néztem rá mogorván, és megint csak nevetett, bolond vagy, Benjamin, ismerem ezt az arcod, durcás kisgyerek vagy, mit akarsz hát, mondjad? Csókot. Jól tudod.
     Elkomorodott, és egy pillanatra egészen olyan volt, mint a régi Beth; megszürkült a haja, a foga csorbán villant, és az orra mellett fehéren felfénylett a heg.
     Bolond vagy, Benjamin, mondta, és rám nézett, és sötétzöld szemében felfénylett a könny. Lábujjhegyre billent, felemelte arcát, és ágaskodva, lágyan megfogta az államat.
     Ráhajoltam, vadul csókoltam, mintha semmi más nem volna – se erdő, se máglya, se táncolók, se tánc; se háború, se halál, se elmúlás, se köd; se búcsú, se múlt, se jövő, csak ez az egy lázas pillanat.
     Aztán elengedtem, hátratántorodtam, visszarohantam a tánc sűrűjébe, mint az űzött vad, megittam vagy egy kancsó poitínt, úgy húztam le a sört, hogy bokáig eláztatott; lányokat téptem ki táncosuk karjából, két őrmestert megvertem, egy nyalka hadnagynak meg betörtem az orrát... aztán elhasaltam a felköpült sárban, és sírtam, míg a könnyem fel nem oldotta a köd.
     Éjféltájt találtak meg egy bedőlt árokban, és úgy rázott a láz, hogy épp csak hátrahúztak. Tüdőgyulladás; vége, mondta az orvos, és a többiek komoran gyülekeztek a hajnali támadásra.
     Senki sem jött vissza.
     Én is csak harmadnap moccantam meg, a halálból visszatérve, miután a lázat legyőzte a hideg. A dér fehér rózsába tekeredett a zubbonygombomon.

2013.

az örd... a bagoly a részletekben

Tegnap találtam baglyokat egy körúti erkély alján. Ilyenkor általában először marha büszke vagyok magamra, hogy én miket meg nem találok, aztán kicsit elkeseredek, hogy hja, és még miket nem!

Később vettem levendulás étcsokoládé és jázminos tejcsokoládé fagyikat (a levendulás étcsokoládé, az függőség; viszont összhatásra a karamellizált füge a rózsafagylalttal, ah, az a tökéletesség maga), és akkor minden jó lett, mert a vége jó, ugye.

ah, hogy ezért. a gondviselésnek néha igaza van.

miért kell nekem a nap előtt felkelnem

Néha fél négyig dolgozom, aztán másnap beájulok éjfélkor, csak hogy felébredjek hajnal ötkor, nézzem az ablakon bekukucskáló, fényes bolygót, és a hanyatt hentergő kifliholdat, aztán felkelek, mert annyira borzalmas kedvem van. Nem csoda, fél éjszaka kitartóan azt álmodtam, hogy kisgyermekes anyukák akarnak meglincselni sorban állás közben, amiért nem veszem jó néven, hogy a gyerek egy henger öntapadós tapétával üti a lábamat, kivesz dolgokat a kosaramból, és elrohan velük. Freud doktor biztos aggódva hümmögne, hogy miket dob fel a tudatalattim, engem igazából az zavar, hogy elvitte a narancssárga ujjú OotS pólót is, ami a valóságban nem létezik, meg minek is az nekem, de azt hiszem, ez csak azt jelenti, hogy közeleg a karácsony, és karácsony előtt mindig az az érzésem, hogy a sorsnak engem OotS pólókkal kéne jutalmaznia, bár tudnám, miért (a sors annyi minden mással is jutalmazhatna, és egy részének még ennél is jobban örülnék). Meg azt jelenti, hogy a következőt, aki kifejti nekem, hogy azért mégis csak a gyerek az élet egyetlen elfogadható értelme, célja és produktuma, és minden más a szánalmas önbecsapás netovábbja, azt az öntapadós tapétahengernél jóval robusztusabb tárggyal fogom addig ütni, amíg mozog. Néha idegesít a gyerekesek elképesztő arroganciája.

Nyilván az lesz a vége, hogy majd kilenc körül rám szakad a világ összes álmossága, és akkor elkezdenek fúrni, és akkor majd száműzöm magam valahová, ahol ugyanúgy nem fogok tudni dolgozni, mert azt nézem, hogy emberek, te jóságos ég, emberek, hát hogy lehet elviselni az embereket, igaz, ettől legalább ritkán van olyan nyüszögősen nyúlós fejfájásom, mint a fúrástól.

Egyébként többnyire tényleg nem tudom, hogy lehet elviselni az embereket, leginkább az zavar bennük, hogy olyan sokan vannak, és mind ember; és mind rohan, és mozog, és beszél, és tekeri a számomra felfoghatatlan életét, mind fontos, mind fontos a maga világában, és nem lehet megállni és megnézni őket, mert annyira sokan vannak. Mind ember, és nem lehet megnézni őket, mint ember, mert annyira sokan vannak. Néha ugyanazt a pánikot érzem egy kávézóban ülve, mint amit a mesterségesen örök elcsúszásba hajszolt irodai létben éreztem, ahol teljesen szándékosan úgy volt kialakítva minden, hogy a cél mindig egy lépéssel arrébb legyen, és ha utolérnéd magad, akkor hirtelen rántunk rajta egyet. Sose érezd a jól végzett munka örömét, mert a munka sosincs elvégezve. Uram Isten, mikor jártak nálam a szürke urak, és mit ajánlhattak a teljes bambaságomért cserébe, remélem, legalább egy üveg tisztességes whisky volt benne, ha már.

Bár néha az egyszerre fanyar és gyümölcsös tempranillo is megteszi, most menta- és kamillateára egy ideig gondolni sem akarok.

átfutási idő

Az van, a történéstől a megfogalmazásig, a megfogalmazástól a leírásig, a leírástól a posztolásig most úgy másfél, két hét, szóval most tegyünk úgy, mintha lenne kis piros időgépünk (a szín fontos, mint mindig), és visszaszökkenhetnénk a múltba, bár igazából ha valakit nem érdekel, hogy pontosan mikor volt New Model Army koncert, és mikor mit posztoltam facebookon, akkor mindez akár most is történhetne.

Vagy holnap.

Vagy jövő héten.

Szóval az úgy volt, hogy hosszas vacillálás után két hete hétfőn inkább mégis elmentem New Model Army koncertre, egész nap iszonyatosan zaklatott voltam előtte érthető és érthetetlen okokból, így megérkezvén kb. vinnyogva kúsztam el egy sörért, hátha az kisimítja a kis idegeimet. Rengeteg ismerőssel találkoztam, egy részükre számítottam, egy részükre nem, ööö, ide valami frappánsat akartam írni, de most nem jut semmi sem az eszembe. Azon kívül, hogy komolyan, velem nagyjából egykorú emberek, akik töltöttek már úgy egy délutánt, hogy csak az én telefonomról tudtunk zenét csiholni (azzal volt kompatibilis a drótozat, és a házigazda, akinél az időnként újrainduló netbook, az addigi zeneszerszám jelszava rejlett, épp aludt)) (tök rendes voltam, és az összes Verdit és Wagnert letiltottam a listáról még időben) (és A hobbit filmzenét is) (pedig Richard Armitage hangja, ahhh), miért lepődnek meg bármin, pláne azon, hogy egy New Model Army koncerten futnak össze velem. Rendes öreg alter-grunge-dark-metálos gót hippi vagyok én, kérem szépen.

A Turbo tök jó volt, kedvelem én őket, én őket kedvelem, és az átszerelés alatt pedig tök jót beszélgettünk, és aztán jött a koncert, és én előrementem, mert onnan még látok is, és igazából 1) a durvulás a 3-6.sor körül szokott kezdődni, nem egészen elöl 2) régen volt már az, hogy a magyar közönség igazán durva lett volna, és lehet, hogy akkoriban is csak kislány voltam, konformista és gyáva (no, amit az írek csinálnak Primordial koncerten, az például olyan volt, hogy a közelébe sem mertem menni, a karzatról néztem végig az egészet) (meg kéne már egyszer rendelni azt a DVD-t, biztos tök vicces lenne megnézni így közel öt év távlatából). Szóval néha a pogózók kilöktek egy-egy foghíjas öreget, és sokkal jobban aggasztott, hogy ezek összeizzadnak, mint hogy elsodornak. Összességében nagyon kényelmesen el lehetett ácsorogni Justin bácsi lába előtt, akár az első sorba is beslisszolhattam volna, és akkor tőlem kérdezte volna meg, hogy van az „egészségedre”, de valahogy most ahhoz nem volt kedvem, hogy én annyira szem előtt legyek.

A koncert maga csupa ahh, ó és ilyesfélék, nem véletlen, hogy én őket szeretem, hát azért szeretem én őket, mert olyan jók. De tényleg. Mondjuk kicsit zavaró, hogy a második számnál egyszer csak rájöttem, hogy én Lófejű Finn barátunkat, a Felesküdöttek oszlopos tagját mindig is pont úgy képzeltem el, mint Justin Sullivant, pedig tudtommal ő senkit sem fejszézett agyon, és egyáltalán, minek gondolok munkára szórakozás közben. Aztán miközben épp külföldi koncertlátogatók könyökét próbáltam kivenni a vesémből, előkerült egy gimnáziumi osztálytársam és régi jó barátom, és onnantól együtt kiabáltunk. A felesége, aki a tömeg széléről figyelt minket, később azt mondta, cukik voltunk, hát most tényleg, húsz fölött már legfeljebb cuki az ember, ha úgy csinál, mintha dacos tizenhatéves lenne, uhh, és hát bizony jóval fölül vagyunk mi azon a húszon. A ráadás utáni ráadásra ráadásul én úgy döntöttem, itt az ideje bemenni a legsűrűjébe, és szekrényalkatú külföldiekkel pogóztam, hah, jó volt, csak a végén Justin vállon dobott az ásványvízével, és nem elég, hogy nagyon vizes lettem, de a mögöttem álló kapta fel a palackot, és itta meg az egészet, pedig én is nagyon szomjas voltam.

Meg nagyon vizes. Száradgattam egy darabig, aztán újra összesodort a tömeg a régi tettestárssal, és egész hazáig hoztak, ami végtelen nagy rendesség volt tőlük. Durva, a feleségével szerintem utoljára az esküvőjükön találkoztam, most meg már azt mesélték, hogy a gyerekek is szerepjátékoznak, és istenem, hogy múlik az idő, rettenetes. Persze mivel tudok számolni, nem meglepő, ráadásul annak az exemnek is rég iskolás a nagyobbik fia, akivel az esküvőjükön voltam, szóval tudom én ezeket, csak ah, attól még rettenetes. Így hullik évre év, és már Vogelweidét sem idézek készségszinten.

Szerdán azzal szórakoztattam magam és az úri közönséget, hogy rájöttem, alighanem mostanra minden szerelmes levelet megsemmisítettek már az érintettek, amit valaha írtam, és hogy ez milyen már, de persze ez is csak abba fúlt, hogy az expiroshajú lánynak mennyire szomorú a szerelmi élete, ami egyébként annyival nyilván kézenfekvőbb téma, hogy nekem köztudomásúlag nincs szerelmi életem, így hát szomorú sem lehet, így hát nehéz róla érzelmesen nyilatkozni, ellenben neki többnyire van, többnyire szomorú, és többnyire nagyon szívesen nyilatkozik róla. Egyébként rájöttem, hogy az egész dolog azért zavar (mármint, hogy ah, mi lett az enkezem rótta szerelmes sorok sanyarú sora, nem az, hogy másoknak lelke van meg rengeteg napnyugtás Coelho idézete), mert a munkámból és a kedvteléseimből kifolyólag is fontos nekem ez az írott szó fennmaradása izé (mármint a kiadóknak is fontos, hogy ne csak úgy magamban fordítgassak, hanem azt használható és tartós formába öntsem), és milyen dolog már, hogy épp a legérzelmesebb, leggyengédebb írásaim vesztek el mindörökre. Bár gyanítom, hogy amiket például a barátomnak írtam, azokban több volt a vicces bumfordiság, mint a romantikus pátosz. De hát milyen már. Hogy fogalmaztam és formázgattam és írtam, és örökre elveszett. Zavarja ám a bennem élő írót (aki egyébként mostanában megfelel annak a kritériumnak, hogy az író egy olyan ember, aki ír; az már más kérdés, hogy pusztán a saját szórakoztatásomra), már csak azért is, mert én nyilván elfelejtettem őket, és most akkor nem tudom, milyen szerelmes leveleket írtam, és ezzel lírikus fejlődésem fontos állomásait vesztettem el.

Csütörtökön aztán kitört rajtam a takonykór, amiről akkor még azt hittem, bah, péntekre ki is heverem, de ehelyett olyannyira nem hevertem ki, hogy a hétvégén vacsorákat és borokat kellett lemondanom miatta, az élet kegyetlen.

Azóta meg nem történt semmi, sem a múlt héten, sem most, sem a jövő héten, avagy nem is tudom, jártam erdőben, fára is másztam, ittam sört Búvárzenekarral, és uhh, miért viselnek emberek fehér bőrcsizmát?

a munkám nem segít, épp ellenkezőleg

Rákeresek egy ismeretlen kifejezésre, és az lesz a vége, hogy éjjel kettőkör Verdi rekviemeket tanulmányozok nagyon hozzáértő fejjel (én személy szerint a Sutherland, Horne, Pavarotti, Talvela; Solti verzióból indulok ki, és az én kis világomban az egészen egyszerűen tökéletes, jobb nem is lehet, nem, nem, soha; de ez a Marc, Meier, Domingo, Furlanetto; Barenboim, ez kell nekem, mert hát Meier!!!, és Furlanetto!!!, és őket én szeretem, Domingo meg ugye, őt ki nem szereti?, és Barenboim is, hah, még Facebookon is követem, azért ez durva, hogy operaénekeseket meg karmestereket követek, ilyenkor a bennem élő metálos hippinek identitászavara van (a góttal minden rendben lehet, végtére is gyászmisét hallgatok)).

Mondjuk szerintem sosem fogok túljutni azon a három Verdi és másfél Wagner művön, amit tényleg szoktam is hallgatni, mert azok is sokan vannak (és sokféle változatban!), és néha Primordialt is kell hallgatni, meg Leafblade-et, hogy a New Model Army-t ne is említsem, argh, miért olyan sok a zene és miért olyan rövid az élet.

(ez a változat sem gyenge: Price, Cossotto, Pavarotti, Ghiaurov; Karajan)

erőt vesz rajtam a társadalmi érzéketlenség

Üzenném a baszomnagy kocsikban lépésben dudálva, zászlólengetve tüntető férgeknek, hogy a kurva anyjukat sír a szájuk, ha fáj a hitel, talán nem kéne ekkora ótót futtatni, meg ennyi zsét kibaszni benzinre csak azért, hogy szétkúrják egy város pihenésre szánt vasárnap délutánját. Ha meg a társadalmi igazságtalanság bántja csepp kis szívüket, ne a lakótelepeken zajongjanak, aki itt lakik, az bizony a társadalmi igazságtalanságoknak többnyire a szopóbbik végén van. Menjenek a villanegyedekbe hangoskodni, ja, hogy azt azért mégsem, gratulálok, merre hányjak a nemes, bátor, és minden áldozatot felvállaló bagázstól.

második fejezet, ebben még biztos vagyok

Na, csak hogy egy szót se lehessen szólni.

Mondjuk most egy ideig nem lesz belőle több, mert nem erre áll az agyam, az agyam szanaszét áll, és másmerre, nagy, okos vizek vannak benne, démonok és sorsfordító szerelmek.

Valamint szokás szerint takony és munka és bambaság.

     Estére ért haza, de bizony már alig látott ki a szemén, nem volt hozzászokva, hogy egész nap öreg fóliánsokat böngésszen a félhomályban. Épp csak elnyammogott egy vaskos szelet sonkát, két fej hagymát és egy fél cipót, mert azért az étvágyát a baljós rejtélyek sem ronthatták el teljesen, főzött magának egy jó tányér mézes kását, mert valamivel az idegességét is csillapítani kellett, aztán felvonult a padlásra, és nekivetette a hátát a falnak. A kását kanalazgatva nézte a faragott mennyezetet, és azon merengett, hogy nem látta meg benne eddig a sárkányt. Hallgatta a hatalmas bestia ütemes lélegzetét, a ház apró neszeit, ahogy kintről belefonódik a szél susogása, és elégedetten hunyta le a szemét.
     Maga sem tudta, mire ébredt, arra, hogy a kanál jobbra, a tányér balra koppant az öléből, vagy arra, hogy fémes, forró illat tölti be a padlást, és mintha halvány, vöröses derengést látna. Megrázta a fejét, megdörzsölte a szemét, és kábán meredt maga elé: kis, apró lángcseppek peregtek a sárkány szája sarkából. Még szerencse, hogy a többségük kihunyt, mielőtt a padlóra libbent volna, vagy hogy nem sodorta egyiket sem a régi vázlatok közé a hirtelen huzat, máskülönben már égett volna az egész ház. Réz kovács még egyszer megrázta a fejét, megdörzsölte a szemét, és még kábábban meredt maga elé, aztán a pillantása a földön heverő tányérra esett. Még az ő vashoz és tűzhöz szokott emberorra is érezte, milyen pompás illata van az aljára száradt mézes kásának.
     – Az ördögbe is – morogta elképedve –, csorog a nyála!
     Kurtán felnevetett, aztán a fejéhez kapott, mert ennek a fele sem volt tréfa, a finomságokról álmodó sárkány felgyújthatta volna az egész várost. Kidobta a tányért a lépcsőre, hallotta, ahogy csörömpölve gurul egész a ház bejáratáig, aztán nekiállt eltaposni a padlón vöröslő parazsat. Közben káromkodott; a hirtelen ijedtség és a testmozgás igencsak felébresztette, és ha már ébren volt, nem rejtette véka alá a véleményét a tetősárkány ványadt denevérre emlékeztető ük-ükanyjáról sem, vagy arról, hogy mindenki jobban járt volna, ha valamelyik korai Setétlápi kiadós rántottát készít az összes sárkánytojásból; azok megették volna még azt is, azoknak mindegy, az egész pöffeszkedő, b, az egész pöffeszkedő bírónemzetségüknek, csak rántotta legyen, szalonnás, hagymás, paprikával, jó sok borssal!
     – A borstól mindig tüsszentenem kell – jegyezte meg nagyon álmos hangon a háztető. Réz kovács ugrándozás közben megtorpant, és felnézett a sárkányra. Roppant komikus lehetett, ahogy fél lábon állva, döbbent, riadt tekintettel nézi a tetőt, mert bizony eszébe jutott, hogy a sárkányok talán mégsem szeretik azt hallani, hogy valaki rántottának szolgálná fel a fajtájukat.
     – Hát minek szagolgatod, nem rózsa az – tört ki belőle aztán a válasz, mert az igazságszeretetét nem győzhette le a félelme sem, és mert sosem értette, mások mit panaszkodnak a borsra. Gyerekkorában persze kipróbálta, milyen az, ha beleszippant, és arra jutott, kellően rossz ahhoz, hogy többet ne üsse bele az orrát egyszerre egy maréknyiba. De hát egy jó reggelihez nem is kellett, és Réz kovács legfeljebb csuklott tőle, ha kicsit erősebbre sikerült a rántottája, tüsszögni egyszer sem tüsszögött.
     – Nem is rózsa. Attól nem kell tüsszentenem – szögezte le a sárkány, és valamivel éberebbnek hangzott, mint az előbb. Ez aztán a pompás fordulat, gondolta Réz kovács nagy mogorván, ahelyett, hogy elaltatnám a sárkányt, kötekedni kezdek vele, míg csak fel nem ébred!
     – Nos – mondta –, ha ezt megbeszéltük, akár mehetnénk is mindketten aludni. Mármint... este van. Azaz nincs reggel. Se helye, se ideje a borsnak, mert ugye ahhoz kéne rántotta is, és nincs még itt az ideje a rántottának. És, ööö, éjjel építeni sem szoktunk, szóval attól sem kell tartanod, hogy hirtelen elkészülne a város, és te átaludnád. Jó? Na. Csicsijja.
     A sárkány fújt egyet, és a forró levegő végigborzolt a szobán.
     – De én nem vagyok álmos! – jelentette ki a sárkány, és nagyon megnyomta azt a kis „nem” szócskát, mint egy durcás gyerek. Réz kovács boldog agglegényéletet élt, és csak annyi tapasztalata volt a gyereknevelésről, amennyit kölyökként elszenvedett, de arra még élénken emlékezett, mi volt a válasz, ha nem akart időben lefeküdni.
     – Nem? Vagy? Álmos?! Ebadta kölke! Álmos vagy, nem vagy álmos, este van, aludni kell!
     Összeráncolta a szemöldökét, és a nyomaték kedvéért még teli torokból bődült egyet.
     – Mordizomadta!
     A sárkány rémülten szippantott egyet, és megrezdültek a polcon a lapok, némelyik fel is rebbent. Réz kovács elkeseredve nézte; jól van, jól van, dörmögte magában, ezt a rengeteg öreg iratot mihamarabb le kell költöztetnem innen, és akkor én fogok tüsszögni, de nagyon, mert a port bizony nem csak akkor szagolgatja az ember, ha kedve tartja, és a borssal ellentétben még csak rántotta sem lesz a vége... aztán felnézett a sárkányra, és látta, hogy a hatalmas jószág még jobban rásunyta a fejét a mancsára, mint eddig, és olyan szorosan lehunyta a szemét, hogy kis híján ropogott a szemhéja.
     Ez megijedt, gondolta a kovács elhűlten, mert nem volt hozzászokva, hogy háztető nagyságú meselények ijedjenek meg tőle – igaz, még nem is hallotta magát soha, amikor dühében másokra förmedt, máskülönben talán nem lepődött volna meg így a dolgon. Ez megijedt, csóválta meg a fejét, mert minél többet beszélt ezzel a sárkánnyal, annál kevésbé tűnt gonosz, vérszomjas bestiának, és igazából Réz kovács a gonosz, vérszomjas bestiákon kívül senkit sem ijesztett meg szívesen. Többnyire csak úgy mellesleg, és saját maga számára észrevétlen tette.
     – Ejnye, no – morogta már-már lágyan, és megvakarta a feje búbját. – Hát akkor jó éjszakát. És szép álmokat.
     Elindult lefelé a lépcsőn, de a második fok után visszafordult, és megfenyegette az ujjával a gerendákat.
     – És ne feledd, rájövök, ha nem alszol!
     Elégedetten ballagott le a saját szobájába, mert lám, eszébe jutott, miféle fenyegetésekkel tartotta annak idején ágyban az apja, bár aztán arra gondolt, ha a sárkány akarna éjjel kiszökni almát lopni, arra nemcsak ő jönne rá, de Huzavon egész városa, sőt, alighanem az egész világ.
     Micsoda bolond dolog ez, morogta, ahogy megmosakodott és hálóinget vett, aztán felhúzta a hálósipkáját, bemászott a dunna alá, és félálomban azon gondolkozott, nem kéne-e reggel rántottát vinnie a háztetőjének.
     Micsoda bolond dolog ez.

negyvenesnek mázolt tizenévesek és egyéb jelenségek

Próbálom azt képzelni, hogy a ma fél füllel (és néha akaratom ellenére) végighallgatott beszélgetések igazából egy történetté állnak össze, a Franciaországból épp hazalátogató, kétgyermekes anyuka és régi barátja találkozójától kezdve a hisztérikus kiskamaszokon át a kifejezetten jóképű srácokig, akik olyan szégyellősen beszélgettek a nőügyeikről, vagy a koraharmincasig, aki azzal szédítette a vele kávézó, valamivel fiatalabb lányt, hogy a punkoknak a tarajuk beállítására használt cuccoktól épül le az agya, meg a másikig, akit azzal vigasztaltak a szakítása után, hogy legalább a barátnője öccsétől is megszabadult.

Még nem áll össze teljesen a kép, de szerepel benne Tahitótfalu, Norvégia és Malaga. Eperbor, kisterpeszben ugráló hatodikosok, nyitott távkapcsolat, betépett száguldás egy ötsávos körforgalomban, és rengeteg pálinka. Az minden jelenetben.

Látszik, hogy vagy két hónapig nem mozdultam ki otthonról géppel, és most, a második kávézóban dolgozós napomon kicsit elsodort az ingergazdag környezet. (Holnaptól aztán megint otthon maradok, nem sokkal, de talán parányit hatékonyabb... de Istenem, hiányzott már kicsit nem azon a széken, annál az asztalnál ülni.)

igazából

A napfelkeltékről és a naplementékről akartam írni, meg képeket feltenni, meg az élet nagy kérdéseiről írni, de kivisongták a fejemből.

Köd. Felhők. Felhők. Köd.

Reggel.

Este.

oké, nem az én készülékemben volt a hiba

Másfél percre rá megjelent a gyorsétterem vezetője, és közölte, hogy akkor táskákat kézbe, és lehet indulni, de már.

Ilyet sem láttam még, de megértem. Egy sáskajárás és egy becukrozott ovis kiscsoport szentségtelen korcsára emlékeztettek, csak még annál is nagyobb mocskot hagytak maguk után.

korán kezdem az öregnénisedést

Oké, az ordibáló tizenhét éveseknél van rosszabb: az ordibáló tizenkét évesek. Cérnavékony hangú kiskrapekok visonganak az emeletről az üvegfalon át a haverjuknak, hogy smárold már le, majd próbálnak felnőttesen lazázni, azt hiszem, igazából nagyon jó nekem, hogy soha többé nem lesze már tizenkét éves, uramisten, ez rettenetes.

ha megszáradt a hajam, elmegyek aludni

Írhatnék is, persze, de igazából nincsen kedvem. Nem azért, mert nem történik semmi (történik) (semmi világrengető), még csak nem is azért, mert nincs időm (nem kéne, hogy legyen), egyszerűen nincs kedvem, nincs mit mondanom, nincs miért elmondanom*, egyébként meg fáj a kezem, és amúgy is sokat kell gépelnem.

*őszintén, komolyan, és tisztázzuk még időben: nincs.

sárga kutyák, nem piros lovak

Vannak itt azért durva rejtélyek, például hogy az álló kutyák (kattintásra valamivel nagyobbak lesznek, nem sokkal, de érezhetően) makulátlanul fehér háttere hogyan piszkolódott össze feltöltés közben, kétszer is leellenőriztem az eredeti fájlokat, és olyan hófehér volt mind, hogy ezt a szürkeséget nem is értem.

este

Az a fajta nyűgösség van, amikor össze-vissza kattintgatok, semmi sem köt le, meghalt Patrice Chéreau, szerintem pont egy filmjét láttam, de akkor is, illetve... úgy tudtam, hogy valami operához kötöm a nevét, hát persze, a szürke és kék és sötétszürkéskék Tristan und Isolde.

Nem tudok mihez kezdeni a dolgokkal, és rettegek tőle, hogy a dolgok meg kezdeni akarnak... dolgokat velem.

nem itt tartottunk, de mindegy

Szóval kaptam a világ legszebb rókás csokijából egy dobozzal (és még finom is); még mindig nem hoztam be az alváskiesésemet; a halkonzerves doboz szaga a konyhából is beszivárog, úgyhogy mindjárt kitelepítem a szemetet a bejárat elé; mindent tudok a helikopterhordozókról (minden = megtaláltam a wikipédia szócikket).

ásít

Borzalmatosságosan álmos vagyok, és még el kéne intéznem ezt, azt, amazt, és pár dolgot, ami szokás szerint nem jut az eszembe, mondjuk vásárolnom ennivalót, mert egyelőre csak dobozos fügelekvárom van.

Még mindig csillog a karom, de egyre halványabban, pillanatok alatt hozzá fogok kopni az őszhöz, bár remélem, a deres halánték előtt megállok az évszakok követésével (nincs kedvem hat év kihagyás után újra elkezdeni festeni a hajamat).