Délután épp valami vad hordákat takarítottam el a könyvben, amikor kintről hangos robbanás hallatszott. Megijedtem, aztán megkerestem, épp kit kardoztam le, és folytattam volna tovább, de hirtelen iszonyatos cefrebűz töltötte be a szobát, és ahogy kinéztem az ablakon, valami esőféleség zuhogott lefelé. Pár másodperces értetlenkedés után rájöttem, hogy alighanem a felső szomszéd beépítetlen erkélyén felrobbant egy túlhevült, csendben meghibbant gyümölcslé, és épp vadul záporzik a nyitott ablakon befelé, a csukotton csak végig.
Bevágtam a nyitott ablakot is, aztán amikor végre elállt az áradat, nekiálltam megpróbálni lemosni valamennyire a ragacsot. Persze nem mindenhol értem el, meg az első két mosás után még mindig elég homályos a kilátás, ráadásul a végefelé már megérkeztek a darazsak, és valahogy nem volt akkora kedvem egy kedélyes darázsraj közepén hadonászni egy tizedik emeleti ablakban.
De legalább más hülyeségén tanulhatom meg, hogy ne tegyem direkt napfényre a gyümölcslevet.
Guy Gavriel Kay: Tigana
Ha valaki szereti a kalandot és a nagyívű, romantikus történeteket, az Kay egyik könyvével sem nyúlhat mellé. A Tiganával sem.
Cikk az SFmag.hu-n.
hőségriasztás
Még nem tudni, alapban milyen sikerrel haladna a netmentes élet, mert azóta meleg van, és ilyenkor én csak úgy ímmel-ámmal működöm, de ez a kisebbik probléma. Tegnap délben egyszer csak a gépem közölte velem, hogy ő most akkor elmegy készenléti állapotba, és mivel ilyet eddig még sosem csinált magától, kicsit megijedtem, hogy hőgutát kapott. Lehet, hogy teljes hülyeség, de valójában nem értek én ehhez. Inkább nem kockáztatom ezt a nappali dolgozást, a negyven fokot nem bírja semmi sem, a légkondicionált bevásárlóközpontokban is mindenkiről szakad a víz, komolyan, ez hihetetlen. Kávézókban pedig nyilván nem megy úgy semmi sem, és pár óránként váltani is kell (nincs mindenhol konnektor, és csúnyán néznek), és már csak azt várom, hogy egyszer végre hidegfront legyen, Istenem, legyen végre már hidegfront.
Brandon Sanderson: Elantris
Az Elantris egy igen kellemes könyv, jó a felépítése, a tempója, az alaptörténete, és ezt nem rontja el az sem, hogy érezhető, ez bizony egy tehetséges szerző kifejezetten korai könyve.
Cikk az SFmag.hu-n.
láthatóan nem hirtelen felindulásból
Most azt játszom, hogy magyar népdal vagyok, tegnap nem számítottam rá, hogy az éjjel-nappalik is bezárnak este tízkor, és itt ülök a Nemzeti Ünnep kellős közepén négy fej hagymával. És igen, keserű magában. Persze minek kellett este tízre hagynom a bevásárlást - talán mert addig nagyon meleg volt, és bár délután átevickéltem egy légkondicionált bevásárlóközpontba, ott csak a hobbiboltig jutottam (és levásároltam az ajándékutalványomat), meg egy kávézóig (és izé, dolgoztam a kellemes hűsben). Szokás szerint most is az volt, hogy amikor este kiléptem és megcsapott az a pállott mosogatórongy meleg, azt hittem, csak itt fúj ki a légkondi, és két lépés, és jobb lesz, de nem: a buszmegállóhoz érve már úgy éreztem magam, mint egy tornazsák alján felejtett, átizzadt frottírzokni.
Utána még egyszer utoljára (egy ideig legalábbis) kiélveztem, hogy éjjel emberekkel idétlenkedek az interneten, mert most már tényleg, vasárnaptól nem tartok itthon ilyet, csak a gond van vele. Kb. egy hónapja mondtam le, de kiderült, hogy az előfizetésem nem hó végén fordul (miért is, az logikus lenne), szóval most vagy kifizetek még egy hónapot három nap nethasználatért, vagy augusztus első kétharmadában nem dolgozom még nyugodtan.
Mert hát ez a fő indok, hogy amíg itt van az asztalomon ez az izé, ez a drót a vicces és változékony dolgok világába, addig én nem tudok úgy istenigazából belemerülni semmibe, és az is csak ideig-óráig megy, hogy akkor itthon a netbookon dolgozom, mert az az itthoni nettel nem kompatibilis (a szomszédaim pedig jelszavazzák a wifijüket). A másodlagos indok pedig a netkapcsolatom elképesztő trágya minősége, néha csak úgy lekapcsolt (óránként hatszor), lassú volt és gyűlöletes. Jobb lesz nekem nélküle. Vagy legalábbis egyelőre ebben reménykedem.
Azért nem leszek örökre teljesen nettelen, tele van a város ingyen wifit és megfizethető kávét osztó helyekkel, ahová úgyis gyakran elzarándokolok majd, hogy kétes függőségeimnek hódoljak (például nem itthon ülni mindig). Csak nem lesz folyamatosan a szemem előtt ez a leküzdhetetlen inger. Hogy kattints. Frissíts. Ne figyelj. Úgy igazából semmire.
Utána még egyszer utoljára (egy ideig legalábbis) kiélveztem, hogy éjjel emberekkel idétlenkedek az interneten, mert most már tényleg, vasárnaptól nem tartok itthon ilyet, csak a gond van vele. Kb. egy hónapja mondtam le, de kiderült, hogy az előfizetésem nem hó végén fordul (miért is, az logikus lenne), szóval most vagy kifizetek még egy hónapot három nap nethasználatért, vagy augusztus első kétharmadában nem dolgozom még nyugodtan.
Mert hát ez a fő indok, hogy amíg itt van az asztalomon ez az izé, ez a drót a vicces és változékony dolgok világába, addig én nem tudok úgy istenigazából belemerülni semmibe, és az is csak ideig-óráig megy, hogy akkor itthon a netbookon dolgozom, mert az az itthoni nettel nem kompatibilis (a szomszédaim pedig jelszavazzák a wifijüket). A másodlagos indok pedig a netkapcsolatom elképesztő trágya minősége, néha csak úgy lekapcsolt (óránként hatszor), lassú volt és gyűlöletes. Jobb lesz nekem nélküle. Vagy legalábbis egyelőre ebben reménykedem.
Azért nem leszek örökre teljesen nettelen, tele van a város ingyen wifit és megfizethető kávét osztó helyekkel, ahová úgyis gyakran elzarándokolok majd, hogy kétes függőségeimnek hódoljak (például nem itthon ülni mindig). Csak nem lesz folyamatosan a szemem előtt ez a leküzdhetetlen inger. Hogy kattints. Frissíts. Ne figyelj. Úgy igazából semmire.
Bécs, buli, brazilok
Elég furcsa időszak volt ez, mindig történt valami, és általában nem az, hogy úgy istenigazában bármi hasznossal sikerült volna haladnom, bár a folyamatos nekifeszülés megvolt. A világ dolgainak általában. Ezzel mások is így voltak persze, például az osztrák lány, aki meghívott engem is hétvégére, ha már a brazil lány épp nála volt férjestül, aztán bejelentette, hogy szombat reggel elutazik egy cseh fesztiválra, és majd vasárnap délután ér vissza. A brazilok meg hétfő hajnalban mennek. Kicsit olyan furcsa volt ez így nekem, mármint én talán nem ezt tenném, ha vendégeket hívnék magamhoz (bár az őrült amerikai óta erre nincs olyan sok indíttatásom), de hát mind mások vagyunk, az osztrák lány pedig sok jó tulajdonsága dacára különösen az.
Végül arra jutottam, hogy csak szomorú lenne, ha nem találkoznék a brazilokkal, ha már először járnak Európában, pedig vagy öt éve ismerem őket. El is ballagtam az egyik délutáni vonathoz, húztam sorszámot, 79(!!!) ember volt előttem, kicsit elkeseredtem, mert ez bizony azt jelentette, hogy hiába állt még benn javában az előző vonat, jegyet már csak a következőre kaptam. Felszálltam, amint beállt, úgyhogy nem kellett állnom Bécs büszke városáig, ellenben volt tíz perc aktív pánik, amikor a velem szemben ülő megkért, hogy vigyázzak a csomagjára, amíg elrohan ennivalóért. Legközelebb ilyenkor megmondom, hogy ne tegye, mert angol kultúrára szakosodtam, nekem ez nem megy, én ilyenkor biztos vagyok benne, hogy robbantásos merényletre készül, most is csak azért nem szálltam le sikítva a vonatról, mert az volt az utolsó, és azért nem ültem át máshová, mert ha tényleg vonatot akarnak robbantani, akkor minden kocsiba tettek bombát (és legalább én a bombával szemben ülve nem szenvednék annyit, mintha tíz üléssel arrébb csak a lábamat tépné le).
Némi késéssel aztán bedöcögtünk a Westbahnhofba, ahol visítva a nyakamba estek a lányok, és elmentünk vacsorázni egy igazán kellemes kiülős kis helyre, teljesen olyan volt, mint bármilyen háziasabb típusú magyar vendéglő, csak Bécs belvárosában. Majd ittunk még egy fröccsöt a Stephansdom tövében, amibe már mindenki belealudt egy kicsit. Az osztrák lány vendégszobájában épp a fekete szaténpárnámra szűrődött a bordó organza függönyökön át a telihold, de valahogy végtelenül otthonos volt még ez a mélygótika is (alighanem a véletlenszerűen elszórt gumikacsáknak és plüssegereknek köszönhetően). Ezek után szokatlanul hosszan és összetetten álmodtam az apokalipszis közelgő eljöveteléről (hideg lesz, és 2500 forint az euró, valamint nem lehet ropit kapni a falusi közértben, mielőtt néhány igazán ellenszenves alakkal tizenketten felvonulunk a Hegyre, hogy még a Vég teljes beköszönte előtt megírjuk krónikáinkat, a fenébe is, ha már hideg van, 2500 forint az euró, és ellenszenves alakokkal kell valami Hegyen krónikákat írnom, legalább ropi lehetne!), és rájöttem, hogy a szatén hatású lepedőt nem nekem találták ki, mert halál komolyan lecsúszom róla.
Másnap elég sokáig aludtunk, aztán C. levitt a kedvenc kávéházába reggelizni, ha már nem volt nála otthon semmiféle ennivaló, és nincs is jobb, mint álmos, bécsi sétálóutcácska teraszán habos kávét és epertortát reggelizni a vasárnap reggeli napfényben. Ráadásul teljesen véletlenül egyforma ruhában voltunk, csak az övé lila, az enyém sötét türkiz, és tényleg teljesen véletlenül, mert reggel mind a ketten felöltözve bukkantunk már elő, és nem is tudtuk, hogy van ikerruhánk, de milyen vicces dolog már ez.
Közben persze rám szakadtak mindenféle teljesen irracionális bánatok, hogy velem bezzeg olyan sosem esik meg, hogy egyszer csak ír valaki egy levelet, hogy ő az én művészetem nagy tisztelője, majd kiderül, hogy az illető valóban kultikus zenészlegenda, és utána nem keveredünk levelezésbe sem (ha már nem írt eleve, ugye; azért az csak megnehezíti a dolgot), és nem fog néha felhívni azzal, hogy "épp átjöttem a világhíres képzőművész barátomhoz, és eszembe jutottál", bár lehet, hogy nem bánom, ha a derék házigazda művészetéről nem jutok eszébe senkinek sem. Nem, ilyesmi tényleg biztosan sosem esik meg velem, meg szerintem ha meg is esne, olyan őszinte és riadt vinnyogással néznék az égre fel, hogy mi ez már, hogy az ég inkább előrelátóan nem tesz ki ekkora stressznek.
Aztán gondoltam, sétálok és várost nézek, ha már egyszer Bécsben vagyok, csak azt felejtettem el, hogy harmincöt fok van, és valami olyan UV-sugárzás, hogy öt perc után leégett az arcom (komolyan, két sarkot sem mehettem a napon, de az első fényképen már malacrózsaszín a fejem). Ennek örömére mezítláb rohangáltam egy parkban, és teszteltem azt az elméletet, hogy ez nem tesz nekem jót (túlpörget; de ez inkább fordítva lehet, csak akkor van kedvem mezítláb rohangálni a fűben, ha amúgy is túlpörögtem), egy ideig nagyon vicces volt azért, próbáltam vízcseppeket is fényképezni a fűszálakon, meg virágokat, és aztán ügyesen beleejtettem a gépem egy szökőkút medencéjébe.
Talán két másodpercet lehetett víz alatt, de azért nem tett jót neki. Továbbra is hőség volt, és egyre kevésbé volt kedvem várost nézni, úgyhogy beültem kávézni és netezni egy gyorsétterembe, aztán elsétáltam egész a Stephansdomig, és aláereszkedtem a földnek a mélyére, hogy elmetrózzak a vonathoz, de útközben sikerült nagyszerű pirított tésztát is szereznem, és amikor a peronon ülve épp azt villáztam be lelkesen, már koromfekete felhők sötétítették el az eget. Ennek örömére Győrig gyorsan megnéztem még egyszer a Hőst, ahh, Jet Li, de azért nem volt rossz a király sem. All Under Heaven. Valamikor írnom kéne az új Guy Gavriel Kay könyvről is.
Végül arra jutottam, hogy csak szomorú lenne, ha nem találkoznék a brazilokkal, ha már először járnak Európában, pedig vagy öt éve ismerem őket. El is ballagtam az egyik délutáni vonathoz, húztam sorszámot, 79(!!!) ember volt előttem, kicsit elkeseredtem, mert ez bizony azt jelentette, hogy hiába állt még benn javában az előző vonat, jegyet már csak a következőre kaptam. Felszálltam, amint beállt, úgyhogy nem kellett állnom Bécs büszke városáig, ellenben volt tíz perc aktív pánik, amikor a velem szemben ülő megkért, hogy vigyázzak a csomagjára, amíg elrohan ennivalóért. Legközelebb ilyenkor megmondom, hogy ne tegye, mert angol kultúrára szakosodtam, nekem ez nem megy, én ilyenkor biztos vagyok benne, hogy robbantásos merényletre készül, most is csak azért nem szálltam le sikítva a vonatról, mert az volt az utolsó, és azért nem ültem át máshová, mert ha tényleg vonatot akarnak robbantani, akkor minden kocsiba tettek bombát (és legalább én a bombával szemben ülve nem szenvednék annyit, mintha tíz üléssel arrébb csak a lábamat tépné le).
Némi késéssel aztán bedöcögtünk a Westbahnhofba, ahol visítva a nyakamba estek a lányok, és elmentünk vacsorázni egy igazán kellemes kiülős kis helyre, teljesen olyan volt, mint bármilyen háziasabb típusú magyar vendéglő, csak Bécs belvárosában. Majd ittunk még egy fröccsöt a Stephansdom tövében, amibe már mindenki belealudt egy kicsit. Az osztrák lány vendégszobájában épp a fekete szaténpárnámra szűrődött a bordó organza függönyökön át a telihold, de valahogy végtelenül otthonos volt még ez a mélygótika is (alighanem a véletlenszerűen elszórt gumikacsáknak és plüssegereknek köszönhetően). Ezek után szokatlanul hosszan és összetetten álmodtam az apokalipszis közelgő eljöveteléről (hideg lesz, és 2500 forint az euró, valamint nem lehet ropit kapni a falusi közértben, mielőtt néhány igazán ellenszenves alakkal tizenketten felvonulunk a Hegyre, hogy még a Vég teljes beköszönte előtt megírjuk krónikáinkat, a fenébe is, ha már hideg van, 2500 forint az euró, és ellenszenves alakokkal kell valami Hegyen krónikákat írnom, legalább ropi lehetne!), és rájöttem, hogy a szatén hatású lepedőt nem nekem találták ki, mert halál komolyan lecsúszom róla.
Másnap elég sokáig aludtunk, aztán C. levitt a kedvenc kávéházába reggelizni, ha már nem volt nála otthon semmiféle ennivaló, és nincs is jobb, mint álmos, bécsi sétálóutcácska teraszán habos kávét és epertortát reggelizni a vasárnap reggeli napfényben. Ráadásul teljesen véletlenül egyforma ruhában voltunk, csak az övé lila, az enyém sötét türkiz, és tényleg teljesen véletlenül, mert reggel mind a ketten felöltözve bukkantunk már elő, és nem is tudtuk, hogy van ikerruhánk, de milyen vicces dolog már ez.
Közben persze rám szakadtak mindenféle teljesen irracionális bánatok, hogy velem bezzeg olyan sosem esik meg, hogy egyszer csak ír valaki egy levelet, hogy ő az én művészetem nagy tisztelője, majd kiderül, hogy az illető valóban kultikus zenészlegenda, és utána nem keveredünk levelezésbe sem (ha már nem írt eleve, ugye; azért az csak megnehezíti a dolgot), és nem fog néha felhívni azzal, hogy "épp átjöttem a világhíres képzőművész barátomhoz, és eszembe jutottál", bár lehet, hogy nem bánom, ha a derék házigazda művészetéről nem jutok eszébe senkinek sem. Nem, ilyesmi tényleg biztosan sosem esik meg velem, meg szerintem ha meg is esne, olyan őszinte és riadt vinnyogással néznék az égre fel, hogy mi ez már, hogy az ég inkább előrelátóan nem tesz ki ekkora stressznek.
Aztán gondoltam, sétálok és várost nézek, ha már egyszer Bécsben vagyok, csak azt felejtettem el, hogy harmincöt fok van, és valami olyan UV-sugárzás, hogy öt perc után leégett az arcom (komolyan, két sarkot sem mehettem a napon, de az első fényképen már malacrózsaszín a fejem). Ennek örömére mezítláb rohangáltam egy parkban, és teszteltem azt az elméletet, hogy ez nem tesz nekem jót (túlpörget; de ez inkább fordítva lehet, csak akkor van kedvem mezítláb rohangálni a fűben, ha amúgy is túlpörögtem), egy ideig nagyon vicces volt azért, próbáltam vízcseppeket is fényképezni a fűszálakon, meg virágokat, és aztán ügyesen beleejtettem a gépem egy szökőkút medencéjébe.
Talán két másodpercet lehetett víz alatt, de azért nem tett jót neki. Továbbra is hőség volt, és egyre kevésbé volt kedvem várost nézni, úgyhogy beültem kávézni és netezni egy gyorsétterembe, aztán elsétáltam egész a Stephansdomig, és aláereszkedtem a földnek a mélyére, hogy elmetrózzak a vonathoz, de útközben sikerült nagyszerű pirított tésztát is szereznem, és amikor a peronon ülve épp azt villáztam be lelkesen, már koromfekete felhők sötétítették el az eget. Ennek örömére Győrig gyorsan megnéztem még egyszer a Hőst, ahh, Jet Li, de azért nem volt rossz a király sem. All Under Heaven. Valamikor írnom kéne az új Guy Gavriel Kay könyvről is.
mert az aszpirintől kitör belőlem az érzelgős állat
Annyi mindenről kéne írnom, és annyi mindenről akarok írni, tele a fejem félig összeállt mondatokkal, és forró vízben oldandó porokkal (Coldrex, ACC, Nescafé). Kezdek beletörődni, hogy sosem érek a végére a franciaországi fényképeknek, közben néha teli torokból éneklem azt, hogy e lucevan le stelle, máskor azon gondolkozom, hogy erdőket kéne rajzolnom, de egyelőre tönkrement a fekete tollam, úgyhogy még a habos hullámokat sem fejeztem be. A körmöm szederlekvár színű és szép, a házi szederlekvár szintén szederlekvár színű, és finom.
Embereknek tartozom telefonhívásokkal, munkákkal és tetoválástervekkel, emberek tartoznak nekem pénzzel és sörrel, nem jó ez így, de lehetne rosszabb is. Megint nyúlós és ragacsos meleg van, na, ez főképp csak jobb lehetne.
Pár hét ülepedési idővel azt is felfogtam, hogy a kölyökkel, akivel főleg arra alapult az ismeretségünk, hogy átlag négy évente hirtelen felindulásból nekiadom egy pólómat, most már tényleg visszavonhatatlanul és örökre wtf típusú kapcsolatunk lesz. Kicsit megnyugtat, hogy ha már az én hibámból, legalább nem csak az én furcsaságaim miatt. Azért szomorú ez, én a de ez most így hogy típusú viszonylatoknál jobban szeretem, ha egyszerűen és kellemesen csak kedvelnek, de mivel általában azt úgyis én barmolom el a barátságaimat, igazán nincs kire haragudnom (magamra nem szeretek, fárasztó meg minden). Különben is, azóta áttértem a lánypólók vásárlására, szóval jövőre már úgysem tudnám tartani az ütemet, vagy hát nagyon bután nézne ki, ha egy olyat úgy impulzívan a kezébe nyomnék.
Most az előbb ezt lánypókok vásárlásának olvastam, és kicsit megijedtem, hogy miről nem tudok a saját életemben.
Egyébként ilyen érzelmileg értékelős időszakomat élem épp, és mióta tudni lehet, hogy októberre Fields of the Nephilim koncert szerveződik, tréningezem magam lelkileg is. Persze egészen biztos vagyok benne, hogy ha már így rákészülök, nem lesz ott az, akivel annak idején hallgattuk (pedig most már lenne annyi eszem, hogy utána nem próbálom meg szétverni homlokkal a fürdőszoba csempét, bármennyi sört iszunk meg kölcsönös ijedtségünkben hirtelen) (mármint nem a fürdőszoba csempével, az még nálam sem iszákos) és tök nagy csalódás lesz az egész, mindig ez van. És felfedezéseket is tettem, például, hogy már végképp nem állok romantikus költőnek, amikor a legutóbb az érzelmeimről próbáltam beszélni a barátaimnak, nagyon jókat nevettek (ajánlom ám nekik, hogy velem és nem rajtam), de semmi magukba roskadva zokogás nem volt, szóval azt hiszem, egyelőre nem taszítom le a trónjáról Keats-et.
Embereknek tartozom telefonhívásokkal, munkákkal és tetoválástervekkel, emberek tartoznak nekem pénzzel és sörrel, nem jó ez így, de lehetne rosszabb is. Megint nyúlós és ragacsos meleg van, na, ez főképp csak jobb lehetne.
Pár hét ülepedési idővel azt is felfogtam, hogy a kölyökkel, akivel főleg arra alapult az ismeretségünk, hogy átlag négy évente hirtelen felindulásból nekiadom egy pólómat, most már tényleg visszavonhatatlanul és örökre wtf típusú kapcsolatunk lesz. Kicsit megnyugtat, hogy ha már az én hibámból, legalább nem csak az én furcsaságaim miatt. Azért szomorú ez, én a de ez most így hogy típusú viszonylatoknál jobban szeretem, ha egyszerűen és kellemesen csak kedvelnek, de mivel általában azt úgyis én barmolom el a barátságaimat, igazán nincs kire haragudnom (magamra nem szeretek, fárasztó meg minden). Különben is, azóta áttértem a lánypólók vásárlására, szóval jövőre már úgysem tudnám tartani az ütemet, vagy hát nagyon bután nézne ki, ha egy olyat úgy impulzívan a kezébe nyomnék.
Most az előbb ezt lánypókok vásárlásának olvastam, és kicsit megijedtem, hogy miről nem tudok a saját életemben.
Egyébként ilyen érzelmileg értékelős időszakomat élem épp, és mióta tudni lehet, hogy októberre Fields of the Nephilim koncert szerveződik, tréningezem magam lelkileg is. Persze egészen biztos vagyok benne, hogy ha már így rákészülök, nem lesz ott az, akivel annak idején hallgattuk (pedig most már lenne annyi eszem, hogy utána nem próbálom meg szétverni homlokkal a fürdőszoba csempét, bármennyi sört iszunk meg kölcsönös ijedtségünkben hirtelen) (mármint nem a fürdőszoba csempével, az még nálam sem iszákos) és tök nagy csalódás lesz az egész, mindig ez van. És felfedezéseket is tettem, például, hogy már végképp nem állok romantikus költőnek, amikor a legutóbb az érzelmeimről próbáltam beszélni a barátaimnak, nagyon jókat nevettek (ajánlom ám nekik, hogy velem és nem rajtam), de semmi magukba roskadva zokogás nem volt, szóval azt hiszem, egyelőre nem taszítom le a trónjáról Keats-et.
és még csak nem is vicceltek
"Láthatatlan pénisszel szexelt, felgyújtották" - index.hu, 2011. Ide sem kattintok soha többet.
(Igen, igen, tudom, mérhetetlenül hosszú ideje mérhetetlenül vállalhatatlan, de ez most végleg betett.)
(Igen, igen, tudom, mérhetetlenül hosszú ideje mérhetetlenül vállalhatatlan, de ez most végleg betett.)
saját kárán tanul, ahelyett, hogy aludna
Közvetlenül lefekvés előtt bevenni a köptetőt = hülyeség.
De azután az őrjöngve átköhögött másfél óra után legalább már tudom, hogy tényleg hat.
De azután az őrjöngve átköhögött másfél óra után legalább már tudom, hogy tényleg hat.
Sziget
Még javában tart, de nekem idénre már ma hajnalban véget ért, és jó volt az a két este, amit kinn töltöttem, a megfázással eltöltött köztes nap dacára is (a NeoCitrannál egy rosszabb dolog van, a ColdRex).
Szerdán elég küzdelmes volt a bejutás, pedig felkészültem rá, hogy első nap, és időben elindultam. Ennek ellenére majd' egy órán át nyeltem a port, viszont sikerült szereznem metapay kártyát is, ha már idén nem ismerték el a készpénz jogosultságát a rendezvényen. Odabenn eleinte kószáltam, aztán megtaláltam Noizt és kis barátait (csupa olyan ember, akiket én mind nagyon szeretek, és ahhoz képest egész ritkán látok), csatlakoztak mindenféle Fekete Zaj látogatók is (ha már olyanos pólóban voltam, gyorsan meg is beszéltük, hogy ah, Leafblade, kis rózsaszín szívecskék, közben rájöttem, hogy például ott nem is írtam, mert annyira kitöltötte a gondolataimat, hogy feltételeztem, hogy az ujjam hegyéből átfolyik majd a billentyűzetbe, és onnan felkúszik a képernyőre is; de azt hiszem, nem tette, és nem lelkendeztem külön azon, hogy ah, Sean & Kev. Pedig. Csupa ah, néhány ohhal megtűzdelve), és ittunk sört, de nem lehetett borravalót adni a rohadt metapay miatt. Igazából én ezzel kínlódtam ám rettenetesen, megszoktam, hogy a borravaló az jár, és rettentően zavar, ha nem tudom odaadni, különösen, amikor tudom, hogy a pultosokat ott épp hogyan fizetik. No mindegy.
Elballagtunk belenézni az Empire of the Sun előadásába, még le volt kerítve az üres sátor, amikor odaértünk, aztán mindenféle tömegjelenet, és egy kerítés tövénél úgy döntöttünk, inkább elmenekülünk mégis, mert mindannyian paranoiások vagyunk, és sok fesztiválon sebződött fel a lelkünk (mindegyikünkkel kezdett már el zuhanni a tömeg). Aztán megjelent egy trópusi hal a színpadon, később kiderült, hogy ez valamelyik tag feje, én pedig elmentem bolyongani (látványos volt, profi, és nem az én világom), bámultam egy ideig az alkonyi félhomályban vöröslő Mekit, átvettem az AWESOME pólómat (ami egyszerűen awesome), és leballagtam a Motörheadre.
Óriási tömeg volt, valahogy mégis megtaláltam a többieket, de rá kellett jönnöm, hogy a Motörheadet én legfeljebb csak tisztelem – és két szám után unom. Elmentem hát lángos és Pulp iránt, a tömegben néhány idegennek összetejfölöztem a kapucniját, és az átszerelés alatt nagyon jókat mulattam a vicces tömeggimnasztikát végző részeg angolokon. A Pulp állat volt, de ekkorra már szinte sírtam a hidegtől, és inkább jártam még egyet; de azért Jarvis Cocker így is lenyűgözött. Folyamatosan dőlt belőle a hülyeség, és egyszer sem esett el a magassarkú férficipőjében. Később Noiz meg is vádolt minket azzal, hogy történelemtanár-fétisünk van, pedig nem, csak. Mindegy, próbáltunk felmelegedni kávétól és bodzafröccstől, finom volt mind a kettő, de meleg, az továbbra sem lett. El is ballagtunk hazafelé.
A csütörtököt a borzalmas megfázás jegyében töltöttem, olyannyira, hogy gyógyszertárba is kellett mennem, ami rettenetes, meg hát drága. És annyival azért sajnos jobban sem lettem tőle, de pénteken azért csak megacéloztam magam, elvégre Sziget egyszer van egy évben, és akkor sem örökre.
Ki is ballagtam, sétáltam, kaptam fröccsöt ajándékba, bambán néztem, ahogy vidám fiatalok egy kerítésen átlógatott, botra akasztott gumibabát dedikáltatnak az egészségügyi sátor dolgozóival (he?), óriási strandlabdákat láttam, amikbe elvben be lehetett volna cipzárolódni, és a vízen forogni (nem javallanám másnaposan és/vagy részegen), majd megtaláltam az EU központot a susnyásban, és épp a mellette lévő tarot labirintus fordításain morfondíroztam, de mielőtt alávetettem volna magam a fesztiválezotéria mélységeibe, utolértek a barátaim, és inkább adtak még fröccsöt. Pedig lehet, hogy megvilágosodtam volna, bár azért kétlem.
Ehelyett ittunk és mászkáltunk és kétkezes hotdogot ettünk és cipőt vettünk, igaz, ezen a ponton még nekem nem, én csak kinéztem a szépséges rózsaszín kockásat, és utána tipródtam hosszan. Megnéztük a Deftones-t, elmentünk a Borfaluba, és szembesültem vele, hogy a nagyon aranyos lány, akitől az előző fesztiválon pólót vettem (és megengedte, hogy elvigyem próbálni, meg vicces tanácsokat adott) valójában csodálatosan ismerős ismerőse, és akkor egymás nyakába borulva örültünk az előző fesztiválnak. És Sean & Kev derék párosának, bár azt hiszem, őket már szerettem eleget ebben a bejegyzésben, szóval érjék csak be vele.
A Borfalu egyébként vicces volt, három igazi, magyarosch vendéglátóipari egységekben szocializálódott cigányzenész járt körbe a padok között, és bárkinek elhúzták a nótáját – mondjuk azt nem sikerült kiderítenünk, hogy a metapay évében ez miért érte meg nekik, és mivel hálálta meg művészetüket az értő (vagy olykor simán csak részeg) közönség, mert nem úgy tűnt, hogy a hegedű végébe lenne lecsippantó kis lehúzó rendszer építve. A hosszú asztalt amúgy vidám francia egyetemistákkal osztottuk meg, én olvadozva nosztalgiáztam, miközben a borról értekeztek. Nem mintha értettem volna bármit is, de ezek szerint a rendes brit kiejtés mellett már az igazi franszia is érzelmi rohamokat vált ki belőlem, hjaj, hát már csak meg kéne tanulni valahogy.
Miután megittuk a rendelkezésünkre bocsátott rengeteg bort, mentünk tovább. Út közben elharmadoltunk egy indiait (ételt, nem személyt, és legalább olyan finom volt, mint amilyen drága) a Nagyszínpad hallótávolságán belül, majd mutogattunk és szeleteltünk egy sort a Prodigy-ra, és próbáltuk megkeresni a többi embereket, néha egész sikeresen.
Noizt, Brightot és kis barátaikat a Hilltopnál hagytuk, míg mi elmentünk, és nekem is szereztünk kockás ikercipőt a szigetre kitelepült sportszer boltban. Ez abból a szempontból nem bizonyult jó ötletnek, hogy amikor később a Voltnál tomboltunk, vagy valaki fogta, vagy letettük, és körbeugráltuk, mint valami pogány oltárt – áldoztunk a fogyasztói társadalomnak, és Cipőtáncot jártunk az épp aktuális bálvány előtt, vagy valami hasonló. De az is lehet, hogy épp használható zenék voltak, a szervezetünkben pedig jelentős mennyiségű alkohol.
Innen átvonultunk a Demizsonba, ahol lényegesen rosszabb volt a zene, de az egyik pultos jó barát, sőt, mi több. Páratlan jeleneteknek lehettünk tanúi, például, ahogy az új cipőmet az arcomhoz szorítva vicsorgok (ezt feltehetően akkor épp lelkesedésnek szántam), vagy, ööö, erről az eseményről videófelvétel is készült, de az érintett megkérte, hogy töröljem (szerepelt benne Lady Gaga. Ennyi legyen is elég…). Noiz és Bright, nemzetünk nagy költői helyben rögtönözték a Crazy Town egyetlen és igen túlkoros slágerének magyar változatát (gyere babám, gyere babám, légy a galambom, igaz mátkám, vagy valami hasonló), aztán levezetőnek még zúztunk Pearl Jamre (ALIVE!!!) és Guano Apes-re a szomszédos Lovardában. Én konkrétan nem is hittem volna, hogy még mindig tudok ekkorákat ugrani. Biztos voltam benne, hogy ez a fajta állóképesség rég kihalt belőlem. De nem. A Sziget és a fröccs, vagy csak a nosztalgia még mindig kihozza belőlem (de kell hozzá a társaság is, mert például az amúgy zseniális Fekete Zajon mindig sírás lett az ugrabugra vége, mondjuk ott The Missiont adtak, ami velem szemben simán nem fair).
Aztán már világosodott, néha kiejtettem a zsebemből a fényképezőgépemet a sárba, és bár ugrálni még bőven tudtam, az egyszerű gyalogláshoz már nem volt erőm. Taxira vágyva ballagtunk ki a hídon, Noiz még összefutott egy gólyatáboros ismerősével, aztán Bright a munkahelyére számlázta a taxit, és hazahozott. Ha már szinte szomszédok vagyunk. Valahogy felbotorkáltam a tizedikre, és csak annyiból gyanítom, hogy még volt erőm rendesen megfürödni, hogy reggel nem voltak sárkoloncok a párnámon.
Csak izomláz a nyakamban.
Szerdán elég küzdelmes volt a bejutás, pedig felkészültem rá, hogy első nap, és időben elindultam. Ennek ellenére majd' egy órán át nyeltem a port, viszont sikerült szereznem metapay kártyát is, ha már idén nem ismerték el a készpénz jogosultságát a rendezvényen. Odabenn eleinte kószáltam, aztán megtaláltam Noizt és kis barátait (csupa olyan ember, akiket én mind nagyon szeretek, és ahhoz képest egész ritkán látok), csatlakoztak mindenféle Fekete Zaj látogatók is (ha már olyanos pólóban voltam, gyorsan meg is beszéltük, hogy ah, Leafblade, kis rózsaszín szívecskék, közben rájöttem, hogy például ott nem is írtam, mert annyira kitöltötte a gondolataimat, hogy feltételeztem, hogy az ujjam hegyéből átfolyik majd a billentyűzetbe, és onnan felkúszik a képernyőre is; de azt hiszem, nem tette, és nem lelkendeztem külön azon, hogy ah, Sean & Kev. Pedig. Csupa ah, néhány ohhal megtűzdelve), és ittunk sört, de nem lehetett borravalót adni a rohadt metapay miatt. Igazából én ezzel kínlódtam ám rettenetesen, megszoktam, hogy a borravaló az jár, és rettentően zavar, ha nem tudom odaadni, különösen, amikor tudom, hogy a pultosokat ott épp hogyan fizetik. No mindegy.
Elballagtunk belenézni az Empire of the Sun előadásába, még le volt kerítve az üres sátor, amikor odaértünk, aztán mindenféle tömegjelenet, és egy kerítés tövénél úgy döntöttünk, inkább elmenekülünk mégis, mert mindannyian paranoiások vagyunk, és sok fesztiválon sebződött fel a lelkünk (mindegyikünkkel kezdett már el zuhanni a tömeg). Aztán megjelent egy trópusi hal a színpadon, később kiderült, hogy ez valamelyik tag feje, én pedig elmentem bolyongani (látványos volt, profi, és nem az én világom), bámultam egy ideig az alkonyi félhomályban vöröslő Mekit, átvettem az AWESOME pólómat (ami egyszerűen awesome), és leballagtam a Motörheadre.
Óriási tömeg volt, valahogy mégis megtaláltam a többieket, de rá kellett jönnöm, hogy a Motörheadet én legfeljebb csak tisztelem – és két szám után unom. Elmentem hát lángos és Pulp iránt, a tömegben néhány idegennek összetejfölöztem a kapucniját, és az átszerelés alatt nagyon jókat mulattam a vicces tömeggimnasztikát végző részeg angolokon. A Pulp állat volt, de ekkorra már szinte sírtam a hidegtől, és inkább jártam még egyet; de azért Jarvis Cocker így is lenyűgözött. Folyamatosan dőlt belőle a hülyeség, és egyszer sem esett el a magassarkú férficipőjében. Később Noiz meg is vádolt minket azzal, hogy történelemtanár-fétisünk van, pedig nem, csak. Mindegy, próbáltunk felmelegedni kávétól és bodzafröccstől, finom volt mind a kettő, de meleg, az továbbra sem lett. El is ballagtunk hazafelé.
A csütörtököt a borzalmas megfázás jegyében töltöttem, olyannyira, hogy gyógyszertárba is kellett mennem, ami rettenetes, meg hát drága. És annyival azért sajnos jobban sem lettem tőle, de pénteken azért csak megacéloztam magam, elvégre Sziget egyszer van egy évben, és akkor sem örökre.
Ki is ballagtam, sétáltam, kaptam fröccsöt ajándékba, bambán néztem, ahogy vidám fiatalok egy kerítésen átlógatott, botra akasztott gumibabát dedikáltatnak az egészségügyi sátor dolgozóival (he?), óriási strandlabdákat láttam, amikbe elvben be lehetett volna cipzárolódni, és a vízen forogni (nem javallanám másnaposan és/vagy részegen), majd megtaláltam az EU központot a susnyásban, és épp a mellette lévő tarot labirintus fordításain morfondíroztam, de mielőtt alávetettem volna magam a fesztiválezotéria mélységeibe, utolértek a barátaim, és inkább adtak még fröccsöt. Pedig lehet, hogy megvilágosodtam volna, bár azért kétlem.
Ehelyett ittunk és mászkáltunk és kétkezes hotdogot ettünk és cipőt vettünk, igaz, ezen a ponton még nekem nem, én csak kinéztem a szépséges rózsaszín kockásat, és utána tipródtam hosszan. Megnéztük a Deftones-t, elmentünk a Borfaluba, és szembesültem vele, hogy a nagyon aranyos lány, akitől az előző fesztiválon pólót vettem (és megengedte, hogy elvigyem próbálni, meg vicces tanácsokat adott) valójában csodálatosan ismerős ismerőse, és akkor egymás nyakába borulva örültünk az előző fesztiválnak. És Sean & Kev derék párosának, bár azt hiszem, őket már szerettem eleget ebben a bejegyzésben, szóval érjék csak be vele.
A Borfalu egyébként vicces volt, három igazi, magyarosch vendéglátóipari egységekben szocializálódott cigányzenész járt körbe a padok között, és bárkinek elhúzták a nótáját – mondjuk azt nem sikerült kiderítenünk, hogy a metapay évében ez miért érte meg nekik, és mivel hálálta meg művészetüket az értő (vagy olykor simán csak részeg) közönség, mert nem úgy tűnt, hogy a hegedű végébe lenne lecsippantó kis lehúzó rendszer építve. A hosszú asztalt amúgy vidám francia egyetemistákkal osztottuk meg, én olvadozva nosztalgiáztam, miközben a borról értekeztek. Nem mintha értettem volna bármit is, de ezek szerint a rendes brit kiejtés mellett már az igazi franszia is érzelmi rohamokat vált ki belőlem, hjaj, hát már csak meg kéne tanulni valahogy.
Miután megittuk a rendelkezésünkre bocsátott rengeteg bort, mentünk tovább. Út közben elharmadoltunk egy indiait (ételt, nem személyt, és legalább olyan finom volt, mint amilyen drága) a Nagyszínpad hallótávolságán belül, majd mutogattunk és szeleteltünk egy sort a Prodigy-ra, és próbáltuk megkeresni a többi embereket, néha egész sikeresen.
Noizt, Brightot és kis barátaikat a Hilltopnál hagytuk, míg mi elmentünk, és nekem is szereztünk kockás ikercipőt a szigetre kitelepült sportszer boltban. Ez abból a szempontból nem bizonyult jó ötletnek, hogy amikor később a Voltnál tomboltunk, vagy valaki fogta, vagy letettük, és körbeugráltuk, mint valami pogány oltárt – áldoztunk a fogyasztói társadalomnak, és Cipőtáncot jártunk az épp aktuális bálvány előtt, vagy valami hasonló. De az is lehet, hogy épp használható zenék voltak, a szervezetünkben pedig jelentős mennyiségű alkohol.
Innen átvonultunk a Demizsonba, ahol lényegesen rosszabb volt a zene, de az egyik pultos jó barát, sőt, mi több. Páratlan jeleneteknek lehettünk tanúi, például, ahogy az új cipőmet az arcomhoz szorítva vicsorgok (ezt feltehetően akkor épp lelkesedésnek szántam), vagy, ööö, erről az eseményről videófelvétel is készült, de az érintett megkérte, hogy töröljem (szerepelt benne Lady Gaga. Ennyi legyen is elég…). Noiz és Bright, nemzetünk nagy költői helyben rögtönözték a Crazy Town egyetlen és igen túlkoros slágerének magyar változatát (gyere babám, gyere babám, légy a galambom, igaz mátkám, vagy valami hasonló), aztán levezetőnek még zúztunk Pearl Jamre (ALIVE!!!) és Guano Apes-re a szomszédos Lovardában. Én konkrétan nem is hittem volna, hogy még mindig tudok ekkorákat ugrani. Biztos voltam benne, hogy ez a fajta állóképesség rég kihalt belőlem. De nem. A Sziget és a fröccs, vagy csak a nosztalgia még mindig kihozza belőlem (de kell hozzá a társaság is, mert például az amúgy zseniális Fekete Zajon mindig sírás lett az ugrabugra vége, mondjuk ott The Missiont adtak, ami velem szemben simán nem fair).
Aztán már világosodott, néha kiejtettem a zsebemből a fényképezőgépemet a sárba, és bár ugrálni még bőven tudtam, az egyszerű gyalogláshoz már nem volt erőm. Taxira vágyva ballagtunk ki a hídon, Noiz még összefutott egy gólyatáboros ismerősével, aztán Bright a munkahelyére számlázta a taxit, és hazahozott. Ha már szinte szomszédok vagyunk. Valahogy felbotorkáltam a tizedikre, és csak annyiból gyanítom, hogy még volt erőm rendesen megfürödni, hogy reggel nem voltak sárkoloncok a párnámon.
Csak izomláz a nyakamban.
spirit child
Első YouTube videóm valaha is (mondhatni evör), kicsit éles és hideg nekem a hangzás, de sokkal tisztább, mint általában az ilyen felvételeken szokás. Meg is lepődtem jól, hogy milyen ügyes kis gépem van nekem. Néha azért billeg a kép, mert közben mégis táncolni kellett, de hát ez van, sosem voltam az az átgondolt típus... És hideg is volt és éjjel négy és én álmos és némi sok sörök hatása alatt is.
(És természetesen a feltöltés leghosszabb része az volt, hogy találjak egy olyan felhasználói nevet, ami még nem foglalt. Szerintem az első negyvennél simán hazudtak.)
(És természetesen a feltöltés leghosszabb része az volt, hogy találjak egy olyan felhasználói nevet, ami még nem foglalt. Szerintem az első negyvennél simán hazudtak.)
kávéban oldódó költészet
Be kell vallanom, hogy a vasárnap estém aztán odáig fajult, hogy éjfélkor verset írtam az ablakban ülve, a Sors persze azért korrigálta ezt a hibát, mert másnap fél liter kávét öntöttem a füzetembe, és a vízálló tinta ezt azért nem állta mégsem. A hétfőt ezen kívül is a dögrovás jellemezte, és hogy képeket szerkesztettem, mert épp ahhoz volt csak valamennyi eszem. De teljesen jó volt, mert az emberek szerették a képeimet, és az mindig jó, ugye.
Még másnap is szerették a képeimet, különösen, hogy akkor egy régi rajzzal még külön kerestem is a népszerűséget (néha kell az a nyúlnak is, na), bár azt azért meglepődve vettem tudomásul, hogy ami szerintem a kellemes izgalommal teli nyári este fekete-fehérben, az másokban lovecraft-i képzeteket ébreszt - persze megszokhattam volna, ha már a kedvenc tengeri szigetes képemre Impatient annak idején elmerengve annyit mondott, hogy "sosem láttam még ilyen szép ábrázolását az agydaganatnak" (illetve Búvárzenekar is rettegett az egyik virágtól, mert meg akarja enni... pedig nem is). Aztán azért tisztáztuk, hogy az öreg féltőkehal, Lovecraft írt lírai álmokról is, és ez jutott a néző eszébe, nem valami csápos rettenet.
Roppant izgalmas dolgok történnek az én életemben, azt hiszem.
Még másnap is szerették a képeimet, különösen, hogy akkor egy régi rajzzal még külön kerestem is a népszerűséget (néha kell az a nyúlnak is, na), bár azt azért meglepődve vettem tudomásul, hogy ami szerintem a kellemes izgalommal teli nyári este fekete-fehérben, az másokban lovecraft-i képzeteket ébreszt - persze megszokhattam volna, ha már a kedvenc tengeri szigetes képemre Impatient annak idején elmerengve annyit mondott, hogy "sosem láttam még ilyen szép ábrázolását az agydaganatnak" (illetve Búvárzenekar is rettegett az egyik virágtól, mert meg akarja enni... pedig nem is). Aztán azért tisztáztuk, hogy az öreg féltőkehal, Lovecraft írt lírai álmokról is, és ez jutott a néző eszébe, nem valami csápos rettenet.
Roppant izgalmas dolgok történnek az én életemben, azt hiszem.
36 is the new 16
A hisztérikus elszontyolodást illetően legalábbis biztosan. Amikor annyira jó volt mezítláb rohangálni a fűben, a napsütésben, amikor hevertünk a színpad előtt, ahonnan életemben először nekem ajánlottak egy számot (mert legalább annyira szeretem a fákat, mint ők; ezek szerint mégsem volt hiba előző este tíz percen át szerelmet vallanom a bükkerdőknek, a bükkerdők hajlamosak még távollétükben is súlyos szeretetrohamot kiváltani belőlem), amikor szappanbuborékokat fújt a szél a nyírfaágak között, akkor persze tudtam, hogy ennek még nagyon csúnya böjtje lesz, és az este érdemi részét tényleg azzal fejeztem be, hogy ültem a sötét tóparton, és a sörömbe bőgtem. Vettem volna inkább tequilát sör helyett, meg citromot, azt legalább nem rontotta volna el.
Ettől eltekintve rengeteget nevettünk, de hihetetlenül sokat, és szép volt minden, és jó is, és néha elképesztően hihetetlen bizarr, néha csak borzasztó meglepő, például amikor éjjel háromnegyed háromkor egyszer csak még kiderült, hogy a koncert, ami helyett délután a többiek csak hintázó (és nevető!!! milyen dolog már ez) gótokat találtak, kicsit elcsúszott, és akkor most itt lesz, na, az borzasztó meglepő volt, meg jó is. Aztán utána a szállásra visszafelé ballagván újabb jelenség iratkozott fel az "én nem értem a pasikat, de most komolyan tényleg nem" listámra, szóval a 36 ilyen szempontból is az új 16, de ez valahol olyan elképesztően hihetetlen bizarr volt, hogy utána egész úton hazafelé fuldokolva röhögtem az üres műúton, mármint nem az volt a tréfa tárgya, azon csak ballagtam és néha széttárt karral pörögtem. Másnap sikerült csücsköt dobnom egy fekete plüss dobókockával (tényleg a hegyére állt), megtudtuk, miféle étel a lángoló betyárbatyu (kicsit féltünk tőle, hogy egyszer csak kiront egy nagyon felzaklatott Vidróczki a konyhából, és azt kiabálja, hogy ma bizony pincérbatyu lesz inkább az étlapon), és sörrel a kezünkben hintáztunk és néztünk zúzós koncerteket. Volt olyan is, hogy a kilátó kétharmadánál jutott eszembe , hogy tériszonyom van, és én olyan ember vagyok, hogy nem érdekel a fóbiáim tét nélküli legyőzése: fel tudtam volna magam kényszeríteni a tetejére, csak több értelmét láttam, hogy lemenjek, mielőtt rosszul leszek. És olyan is volt, hogy születésnapozó írekkel ittunk, és az egyik értelmezhetetlen dolgokat írt az elérhetősége helyett a füzetembe, például hogy Deftones és kill everyone, a másik pedig megígérte, hogy ha legközelebb feléjük járok, elvisz engem Glendaloughba (eddig háromszor próbáltam oda eljutni, és minden esetben valami teljesen idétlen és nevetséges hülyeség akadályozott meg, például, hogy nem találtuk meg a megfelelő buszmegállót, kezünkben a kifizetett jeggyel) (szerintem Szent Kevin valamiért nem akar látni sem; fontolgattam is, hogy megsértődöm rá). Szeretném igényelni azt a lottóötöst.
Most pedig elmegyek aludni, mert az előrejelzések szerint holnap is lesz nap.
Ettől eltekintve rengeteget nevettünk, de hihetetlenül sokat, és szép volt minden, és jó is, és néha elképesztően hihetetlen bizarr, néha csak borzasztó meglepő, például amikor éjjel háromnegyed háromkor egyszer csak még kiderült, hogy a koncert, ami helyett délután a többiek csak hintázó (és nevető!!! milyen dolog már ez) gótokat találtak, kicsit elcsúszott, és akkor most itt lesz, na, az borzasztó meglepő volt, meg jó is. Aztán utána a szállásra visszafelé ballagván újabb jelenség iratkozott fel az "én nem értem a pasikat, de most komolyan tényleg nem" listámra, szóval a 36 ilyen szempontból is az új 16, de ez valahol olyan elképesztően hihetetlen bizarr volt, hogy utána egész úton hazafelé fuldokolva röhögtem az üres műúton, mármint nem az volt a tréfa tárgya, azon csak ballagtam és néha széttárt karral pörögtem. Másnap sikerült csücsköt dobnom egy fekete plüss dobókockával (tényleg a hegyére állt), megtudtuk, miféle étel a lángoló betyárbatyu (kicsit féltünk tőle, hogy egyszer csak kiront egy nagyon felzaklatott Vidróczki a konyhából, és azt kiabálja, hogy ma bizony pincérbatyu lesz inkább az étlapon), és sörrel a kezünkben hintáztunk és néztünk zúzós koncerteket. Volt olyan is, hogy a kilátó kétharmadánál jutott eszembe , hogy tériszonyom van, és én olyan ember vagyok, hogy nem érdekel a fóbiáim tét nélküli legyőzése: fel tudtam volna magam kényszeríteni a tetejére, csak több értelmét láttam, hogy lemenjek, mielőtt rosszul leszek. És olyan is volt, hogy születésnapozó írekkel ittunk, és az egyik értelmezhetetlen dolgokat írt az elérhetősége helyett a füzetembe, például hogy Deftones és kill everyone, a másik pedig megígérte, hogy ha legközelebb feléjük járok, elvisz engem Glendaloughba (eddig háromszor próbáltam oda eljutni, és minden esetben valami teljesen idétlen és nevetséges hülyeség akadályozott meg, például, hogy nem találtuk meg a megfelelő buszmegállót, kezünkben a kifizetett jeggyel) (szerintem Szent Kevin valamiért nem akar látni sem; fontolgattam is, hogy megsértődöm rá). Szeretném igényelni azt a lottóötöst.
Most pedig elmegyek aludni, mert az előrejelzések szerint holnap is lesz nap.
este van, este van
Nem biztos, hogy be kéne tolnom egy zacskó tört chili paprikát csak azért, mert a piros részeknek finom csipkebogyó ízük van.
kedves naplóm, újra
Kicsit kezd már ködbe veszni a múlt hét is, szerintem folyamatosan álmos voltam, és aggódtam, hogy nagyon sokat kell dolgoznom, ahelyett, hogy nagyon sokat dolgoztam volna (most mondhatnám, hogy ez fárasztóbb, de nem az: nagyon sokat fordítani a legfárasztóbb).
Szerdán épp belendültem volna a munkába, amikor Impatient hívott, hogy akkor menjünk moziba, de majd mindjárt, onnan persze rögtön nem ment a fordítás, de aztán éjjel bepótoltam a hiányzó adagot. És moziban is voltunk, és kávéztunk is, de most nem sokáig, teljesen furcsa is volt.
Csütörtökön senki sem akart sörözni, próbáltam kávéba fojtani a bánatom, de nem sikerült még az sem. Pénteken ügyet intéztem rengeteget, és közben megnéztük még egyszer a Kiállítást is (augusztus 6-ig más is megnézheti még), ezúttal Grafikuslánnyal és barátaival, később söröztünk egy délutánit. Aztán gyanús, hogy hétvégén csak annyit csináltam, hogy elmentünk thai kaját enni (kókuszos-gyömbéres húsleves!!!), és kaptam piroslabda-pöttyös fülbevalót, és beszélgettünk rengeteget.
Aztán a sürgősen ismertetendő regény helyett kiolvastam egy ifjúsági sorozatot, teljesen jó volt, most megint akarok saját farkast (vagy borjú nagyságú, fekete kutyákat, vagy zöld szemű, fekete sárkányt, vagy egy páncélos-jeges macit), bár gyaníthatóan nehezen szoknék hozzá, hogy ahhoz az erdőben kell laknom, és nyersen ennem a vaddisznómájat.
Szerdán épp belendültem volna a munkába, amikor Impatient hívott, hogy akkor menjünk moziba, de majd mindjárt, onnan persze rögtön nem ment a fordítás, de aztán éjjel bepótoltam a hiányzó adagot. És moziban is voltunk, és kávéztunk is, de most nem sokáig, teljesen furcsa is volt.
Csütörtökön senki sem akart sörözni, próbáltam kávéba fojtani a bánatom, de nem sikerült még az sem. Pénteken ügyet intéztem rengeteget, és közben megnéztük még egyszer a Kiállítást is (augusztus 6-ig más is megnézheti még), ezúttal Grafikuslánnyal és barátaival, később söröztünk egy délutánit. Aztán gyanús, hogy hétvégén csak annyit csináltam, hogy elmentünk thai kaját enni (kókuszos-gyömbéres húsleves!!!), és kaptam piroslabda-pöttyös fülbevalót, és beszélgettünk rengeteget.
Aztán a sürgősen ismertetendő regény helyett kiolvastam egy ifjúsági sorozatot, teljesen jó volt, most megint akarok saját farkast (vagy borjú nagyságú, fekete kutyákat, vagy zöld szemű, fekete sárkányt, vagy egy páncélos-jeges macit), bár gyaníthatóan nehezen szoknék hozzá, hogy ahhoz az erdőben kell laknom, és nyersen ennem a vaddisznómájat.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)