El kéne majd menni Tatára egyszer. Semmi sem lenne olyan, mint amilyennek álmodni szoktam (akkor még nagyobb és vizesebb lenne), vagy amire emlékszem (bár tényleg volt egy pici strand a város közepén is, nem? Valahol az Öreg-tó és a Cseke-tó között. Ilyen bizarr dolgokat azért csak nem hallucinálok én sem, még huszonsok év távlatából sem... ugye?), de azért akkor is szép lenne.
Nagymamámnál ebédeltem, amikor felhívtam, hogy hány túrós palacsintát vigyek, először szabadkozott, hogy elég lesz egy, aztán kissé sóváran megkérdezte, hogy "de esetleg kérhetek egy olyan sósat is, mint amilyet a múltkor hoztál?", azt hiszem, rászoktattam a sonkás-gombás, sajtkrémes palacsintára. Szerencsére sejtettem, hogy túrósból sem lesz elég az az egy, beesett a nagybátyám is, és még így is maradt nagymamámnak még egy palacsinta vacsorára. "Én mindig sokkal kisebbeket sütöttem", magyarázta, és "Apu is úgy szerette". Csak akkor kezdett el pityeregni, amikor megnéztük a postát, és benne volt az aktuális angol National Geographic, és minek, nagymamám csak németből perfekt. Iszonyú nehéz lehet hatvan év házasság után egyedül maradni, különösen, hogy minden nehézség dacára végig szerették egymást. Most egymás fölött hordja a két jegygyűrűt, és képtelen nekilátni, hogy kidobálja a férfiholmikat.
Közben rájöttem, hogy Szikla kovács mosolyát végül egészen pontosan hogyan szerzik vissza (és utána megismerkedhetünk Vas kovács békefenntartói törekvéseivel, majd megtudhatjuk, Huzavon első lakói hogyan maradtak meg ezen a sárkánylakta vidéken), de most egy ideig mással kell foglalkoznom, és nem lesz folytatás (az előző jobb is volt, azt hiszem).
Másnap borús időre ébredt a város, és mire a Setétlápi család reggelihez ült, már szürkén, szálasan suhogott az eső. A bíró úgy kortyolgatta a zsenge csalánteát, mintha epét inna, Setétlápi asszony pedig olyan csúnyán nézett a friss tejre, hogy az meg is savanyodott ijedtében. Csak Vilma arcán játszott valami féloldalas kis mosoly, miközben aranyló akácmézet csurgatott a ropogós vajas zsemlére.
Nem is volt más fény az egész kusza városkában, csak ez az egy mosoly: Vilmácska mosolya, és a rőten égő tűz Szikla kovács műhelyében. Vas kovács meg is torpant, amikor arra járt, és kíváncsian dugta be a fejét. Mindenki tudta, hogy Szikla kovács nem parázzsal lágyítja meg a legmakacsabb fémeket sem, elég neki rájuk mosolyognia. Most azonban mégis úgy dolgozott az izzó vas fölé hajolva, mint bármelyik másik társuk: a homlokán gyöngyözött a verejték, és a lábával elszántan taposta a fújtatót.
- Nocsak, öcsém, mi történt, dolgozni támadt kedved, mint a rendes embereknek? - tréfálkozott Vas kovács, de a szíve mélyén elfogta az aggodalom, mert minden élcelődés dacára nagyra tartotta Szikla kovács szokatlan tehetségét, bölcsességét, mindent beragyogó örömét.
- Látni akartam, valóban értek-e a mesterséghez - nézett fel Szikla kovács, és a szája sarkában már ott bujkált a vidámság, de Vas kovács hiába bűvölte a tekintetével, nem lett belőle mosoly. A fiatal legény elkomorodva fordult vissza a fújtatóhoz. - Mehetne jobban is.
- Ugyan, öcsém, nem a parázs teszi a mestert – toporgott zavartan Vas kovács, mert látta, hogy Szikla kovács valóan nehezen boldogul azzal, hogy a mosolya segítsége nélkül kell meglágyítania a vasat -, de ha vársz egy kicsit, hazaszólok az asszonynak, aztán visszajövök és segítek.
Szikla kovács kis híján ismét elmosolyodott, aztán csak sóhajtott egyet.
- Hálás lennék érte, bátyám!
Mire Vas kovács visszaért, Szikla kovács feladta már a próbálkozást is: komor arccal ült a műhely előtt a szemerkélő esőben, csak a fejét csóválta meg nagy néha.
- Ejnye no - torpant mg Vas kovács -, most már lemondtál a tűzről is, és puszta kézzel akarod majd meghajlítani a vasat?
Szikla kovács horkant egyet, amit mástól talán komor kis nevetésnek is vehetett volna az ember, de tőle mit sem ért ez az örömtelen, kurta hang. A virágok nem tárták szét tőle a szirmukat, és nem sütött ki a Nap sem.
- Sehogy sem megy ez nekem – sóhajtotta, és megrázta a fejét.
- Azt azért nem mondanám! - Vas kovács feltűrte a kötényét, és leült fiatal barátja mellé a lépcsőre. - Megy ez neked, csak a magad módszerével. Igazán nem is értem, miért nem maradtál amellett. Az a dolgok rendje. Mindenki a maga módszerével. Én sem próbáltam a mosolyommal meglágyítani a vasat, mondván, ha neked megy, nekem is mennie kéne. Jobban mondva egyszer megpróbáltam, aztán az asszony úgy fülön cserdített, hogy két hétig nem hallottam a harangszót sem. Épp elég ronda az ábrázatod, rikácsolta, ha ráadásul így húzogatod, majd még a küszöb alá is bekúszik az a szegény vasvilla! Mert hogy egy vasvillán dolgoztam volna éppen. Hát akkor beismertem, hogy nekem ez így nem megy, de utólag nem bánom: úgy megszoktam már a magam módját, hogy nem is tudnék mit kezdeni vele, ha hirtelen könnyebb lenne.
- Épp ez a baj, bátyám – rázta meg a fejét Szikla kovács mélabúsan -, hogy nem akarom, hogy nekem könnyebb legyen, mint bárki másnak. Hol abban az igazság?
- Micsoda bolond kölyök vagy te! - nevetett fel Vas kovács. - Mindenki másban ügyes, mindenkinek más a könnyebb! Én sem fognám vissza a kalapácsot, csak azért, mert Ezüst kovács már nem tud úgy odacsapni a maga üllőjére... Mit zavar téged az, ha a mi pillantásunk nem lágyítja meg a követ? Van neked épp elég bajod helyette!
- Igazad van, bátyám – morogta Szikla kovács, de ahogy megrázta magát, abból látszott, hogy nem enged. - De vannak dolgok, amiért az embernek meg kell küzdenie; és van, amiben nem választanám a könnyebb utat én sem!
Ezzel felkelt, és bement a műhelyébe, és Vas kovács hiába csóválta a fejét, nekiláthatott megtanítani Szikla kovácsot, hogyan dolgozzon úgy, mint bárki más.
