Impatienttel elmentünk moziba, megnéztük, ahogy John Keats egymásba szeret a rosszul szabott Jane Austen mellékszereplővel (Fényes csillag), az ilyen filmeket kötelezővé kéne tenni gimnáziumban, akkor legalább a tizenhat éves lányok mindent tudnának az angol romantikáról!!! (a tizenhat éves fiúkat ezek alól az órák alól hatóságilag fel kéne menteni) (nekik esetleg hasonló alapossággal készült Byron és Shelley életrajzokat javasolnék - kevesebbet néznének benne ablakokon ki és be eeeekkora nagy bociszemekkel, de ebadta nebulói egy életre megtanulnák, hogy nem érdemes tengeri csónakkirándulásra menni viharos időben, ha az ember nem tud úszni sem). Szegény Keats. Én mondjuk világéletemben Coleridge-es voltam, ő ugyan nem halt meg fiatalon, de legalább az időkülönbözetet rettenetes fájdalmak közt szenvedte végig, melyet csak (orvosilag rendelt) ópiumfüggése csillapított. Ez az egész angol romantikus költészet amúgy olyan, hogy szerintem a keletkezése óta eltelt 200 év csúnyán meglátszik rajta, nem érti a franc sem, miért kellett hő intelmeket körmölni avítt katedrálisok mohette romjain, és még magamra is szent borzadállyal tekintek, mert volt olyan pontja az életemnek, amikor a Dejection: an Ode-ot kinyomtatva hurcolásztam magammal mindenfelé. Azt hiszem, a hold és a szél és a felhők miatt, mert azoktól a téma dacára is vidám leszek. A filmben szegény Keats versek úgy lógtak, mint tehénen a gatya (ejj, de költői lettem én ma - csak hát az Óda egy csalogányhoz tényleg nem harapott szíven), persze jellemző, hogy a felénk legkötelezőbb verse kimaradt (Óda egy görög vázához), de a film címét is adó Utolsó szonett legalább tényleg szép.
És miután mi végigsutyorogtuk és röhögtük az egész filmet (nem volt rossz, csak igen érzelgett), kifelé menet láttuk, hogy pár sorral mögöttünk vigasztalanul zokog a kísérője nyakában egy lány, szóval az is lehet, hogy nem az angol romantika avult el, hanem a mi lelkünk töppedt az elmúlt években összefelé egy csöppet. (Avagy mi az angol irodalom gyáva, understatement-fűtötte vonalát erősítjük puszta létünkkel is.)
Egyébként pedig elhatároztuk, hogy egyszer, mikor Impatient hazalátogat, szervezni kell bulit... igazi, ugrálósat, ahol Body Count fog szólni, The Sisters of Mercy és Faith No More; és Nitzer Ebb váltja majd a Pearl Jamet; és addig formába kell jönnünk, hogy estétől hajnalig zúzhassunk, mint régen.
