fejjel előre a kefirespohárba

Néha azért örülök, hogy ezeket az érzéseket a sopszka saláta és a sárgarépával kevert friss, vágott káposzta váltja ki belőlem, nem mondjuk a franciakrémes vagy a lúdlábtorta, ha még édesszájú is lennék, akkor végképp mindennek vége lenne.

A világ megint fehér és szürke (ez most nem ideológia, hanem hó és felhős idő), valamint fordítandók, nanotech vikingek, közben egyfolytában nagyszerű ötlettöredékek jutnak az eszembe (nanotech vikingek), a könyvre rózsaszín selyemvirágos hajcsatokat tűzök, és napok óta megállás nélkül fáj a fejem.

Pénteken kocsmáztunk D.-ékkel, és mivel pont elment az éjszakaim, palacsintáztunk is a Széna téren. Szombaton megnéztük Métely új szobáját, leszállítottam a teáskészletet az új gazdájának, elfogyott a galette des rois, volt házi baileys, és egy már erősen narancs-drappba hajló tokaji hárslevelű is, ezt az árnyalatot eddig csak aszúból láttam. Finom volt.

(Amúgy pedig hiányzanak a hattyúk és a tulipánok és az egész minden.)

a tudatalattim azért ambíciózus

Álmomban egy francia-orosz-magyar fantasy film díszbemutatóján ücsörögtünk anyukámmal, lelkesen néztük a két sorral előttünk elegánsan feszítő Vincent Casselt. Nagyon büszke voltam magamra, bár egyáltalán nem úgy képzeltem el a cselszövő öreg tündérkirályt, amikor megírtam a könyvet, de nagyon stimmelt (igazából azóta akkor is szívesen megnéznék egy filmet, amiben Vincent Cassel a cselszövő öreg tündérkirály, ha nem én írom hozzá a könyvet).

képeslap, savigny le temple

képeslap, párizs

and now on for something completely different

Mert akkor is unalmas a folyamatos nyígás és kétségbeesés, ha közben az a kurva hó is újra szakadni kezdett.

 

mi lesz, ha egyszer hirtelen elfelejtek fordítani, és még csak észre sem veszem?

Mindig is ettől féltem, és úgy tűnik, most bekövetkezett. Határidőtájt rájönni, hogy mindaz, amit mostanában csináltam, fos, hát, nem tartozik a szívderítő dolgok közé. Ennél csak az rosszabb, hogy nem is értem, miért és hogyan romlott el bennem ez a modul, és ebből ugye nyilván következik az is, hogy fogalmam sincs, hogyan szereljem meg.

argh, avagy továbbra is az unalmas dolgok földjén

Gondolatszilánkok vannak mindenhol, vágnak, a gondolatkések praktikusabbak lennének, ha már itt tartunk, de azok nincsenek. Barátságok múlnak el, néha az én fejemben, ez azért a kellemesebb változat, ilyenkor legalább nem én nézek bután, hanem a másik. Kockás ingeket veszek, pusztán a szabásuk előrelépés a húsz évvel ezelőtti ízlésemhez képest, na jó, a pink-türkiz-fehér-sárga félhálóingnek a színe is - most majdnem leszögeztem, hogy a grunge nem ismerte volna el a színkombináció létjogosultságát, aztán eszembe jutott Jeff Ament néhány toalettje, és sürgősen felülvizsgáltam az álláspontomat.

A könyv, amivel hajrázok, továbbra is jó, nagyon - azért az vicces, hogy Komaváry pusztán abból kitalálta, mi az, hogy tetszik és Kopasz Grím-fia Egill történetét is előszedtem mellé (Egillt emlegetik is benne, körülbelül úgy, ahogy én tenném a helyükben - nagy költő volt, de örülök, hogy nem ismertem személyesen).

Emberek hülyék és idegesítenek, és nagyon érik, hogy most már az egyiket egyszer megosztom virtuális péklapáttal, tartok tőle, hogy épp valami jószándékú idiótánál fogy majd el a türelmem, és érdekes, hogy bár Verdi és a Clutch kiváló párost alkot, Puccini nem megy a Rage Against The Machine-hez.

Eldöntöttem, hogy mégsem írok logó alá, mert a logó alatti területekhez láthatóan tényleg szükséges a varázsdémonikus belezvebaszás, azt meg olvasni sem szeretem, most emiatt szomorú vagyok, mert akkor harmadszorra is elölről át kell gondolnom majd mindent, és ezúttal még világot is építhetek mellé, meg elképzeléseket. És mert logótlanul esély sincs rá, hogy tényleg könyv legyen belőle. (Whatever, úgysem lett még eddig soha egy nagy tervemből sem könyv meg ilyenek.)

Sárgarigókra lenne igényem.

 

és tétován, nagy pelyhekben elkezdett esni a hó

Csak annyit akartam írni, hogy "és láttam kinyomtatott bejegyzéseket a blogomból", erre elkezd esni a hó, és most már tényleg unom, nem lehetne esetleg öt száraz nap egyvégtében? Pláne, hogy ma délután rengeteg helyre el kéne mennem.

a szokásos

Fordítok a repülőgépen és fordítok a buszon, fordítok az áramszünetben a metrón és fordítok az esti sötétben az RER-en, fordítok a villamoson, fordítok az ágyban, de nem tudom úgy elkapni a fonalat, mint régen. Lehet, hogy nincs is fonál (itt rossz szóvicceket fojtottam el, de csak miután először átültettem angolra, argh).

Vannak napfényes és szép pillanatok, betonsűrű takonnyal teli a fejem, nincs időm rendbe pofozni azt a több száz képet, ami dokumentálná, hogy áradt a Szajna, sütött a nap, voltak hattyúk és kacsák. És tulipánok is. Most pedig kéne fordítanom egy kicsit az asztalnál is, de azt hiszem, nem ártana előtte felébrednem.

ott bezzeg tavasz volt és tulipánok

Egy hete, hogy megérkeztem Párizsba, két napja, hogy visszajöttem az összetorlódott munkák és az örökös csatak országába, november óta nem volt olyan idő, hogy fel mertem volna venni az új velúrcsizmámat.

Mark Chadbourn: Age of Misrule

Képzeljük el, hogy kelta démonok iktatják ki az ezredfordulós Nagy-Britannia civilizációs vívmányait – és ezen a ponton még csak egy regénytrilógia elején járunk. Hiánypótló ismertetőnkben Tapsi egy nálunk kevéssé ismert, de igen tehetséges szerzőt mutat be, aki urban fantasy eposzában mesterien nyúl az angol folklórhoz, örömmel tapos végig a toposzokon, ráadásul még egy kis országjáráshoz...

Cikk az endless.hu-n.

Juliet E. McKenna: The Aldabreshin Compass

És a sorozat rendben van. És ezúttal leginkább attól van rendben, hogy jó a háttere: az aldabreshi szigetvilág színes, eleven, érdekes. Itt minden folyamatos változásban van, burjánzik, gyilkol, szép és kegyetlen – épp, amilyennek egy dzsungel borította szigetvilágnak lennie kell.

Cikk az SFmag.hu-n.

pavlov, basszameg

Elkezdtem írni egy "Tíz ember, akivel szívesen berúgnék (bár az első sör feléig csak harmatos tekintettel és elfogódottan pislognék, ezért zavartan elmenekülnének" listát, és utána ellenőriznem kellett, hogy tényleg van a hűtőmben még egy sör.

Most már nincs.

(Ilyenkor néha kicsit aggaszt, hogy a szüleim is olvassák a blogomat.)

Freud mondani akar nekem valamit

Az előbb a gmail chatrészlegénél a "you are invisible." feliratot simán "You are miserable."-nek olvastam, de ez szerintem csak azért lehetett, mert még innen voltam az első kávén.

összevisszaösszevissza

Bal kéz felől megint leradírozott a köd két teljes lakótelepet, ilyenkor az ezersávos út túloldalán csak a cseréptetős házak sejlenek fel, és egy kihalt vidéki városkában érezhetem magam (az alant csörömpölő 1-es villamostól eltekintve). Még kutyaugatás is van. És savanyú füstszag.

El kéne majd menni Tatára egyszer. Semmi sem lenne olyan, mint amilyennek álmodni szoktam (akkor még nagyobb és vizesebb lenne), vagy amire emlékszem (bár tényleg volt egy pici strand a város közepén is, nem? Valahol az Öreg-tó és a Cseke-tó között. Ilyen bizarr dolgokat azért csak nem hallucinálok én sem, még huszonsok év távlatából sem... ugye?), de azért akkor is szép lenne.

Nagymamámnál ebédeltem, amikor felhívtam, hogy hány túrós palacsintát vigyek, először szabadkozott, hogy elég lesz egy, aztán kissé sóváran megkérdezte, hogy "de esetleg kérhetek egy olyan sósat is, mint amilyet a múltkor hoztál?", azt hiszem, rászoktattam a sonkás-gombás, sajtkrémes palacsintára. Szerencsére sejtettem, hogy túrósból sem lesz elég az az egy, beesett a nagybátyám is, és még így is maradt nagymamámnak még egy palacsinta vacsorára. "Én mindig sokkal kisebbeket sütöttem", magyarázta, és "Apu is úgy szerette". Csak akkor kezdett el pityeregni, amikor megnéztük a postát, és benne volt az aktuális angol National Geographic, és minek, nagymamám csak németből perfekt. Iszonyú nehéz lehet hatvan év házasság után egyedül maradni, különösen, hogy minden nehézség dacára végig szerették egymást. Most egymás fölött hordja a két jegygyűrűt, és képtelen nekilátni, hogy kidobálja a férfiholmikat.

Közben rájöttem, hogy Szikla kovács mosolyát végül egészen pontosan hogyan szerzik vissza (és utána megismerkedhetünk Vas kovács békefenntartói törekvéseivel, majd megtudhatjuk, Huzavon első lakói hogyan maradtak meg ezen a sárkánylakta vidéken), de most egy ideig mással kell foglalkoznom, és nem lesz folytatás (az előző jobb is volt, azt hiszem).

     Másnap borús időre ébredt a város, és mire a Setétlápi család reggelihez ült, már szürkén, szálasan suhogott az eső. A bíró úgy kortyolgatta a zsenge csalánteát, mintha epét inna, Setétlápi asszony pedig olyan csúnyán nézett a friss tejre, hogy az meg is savanyodott ijedtében. Csak Vilma arcán játszott valami féloldalas kis mosoly, miközben aranyló akácmézet csurgatott a ropogós vajas zsemlére.
     Nem is volt más fény az egész kusza városkában, csak ez az egy mosoly: Vilmácska mosolya, és a rőten égő tűz Szikla kovács műhelyében. Vas kovács meg is torpant, amikor arra járt, és kíváncsian dugta be a fejét. Mindenki tudta, hogy Szikla kovács nem parázzsal lágyítja meg a legmakacsabb fémeket sem, elég neki rájuk mosolyognia. Most azonban mégis úgy dolgozott az izzó vas fölé hajolva, mint bármelyik másik társuk: a homlokán gyöngyözött a verejték, és a lábával elszántan taposta a fújtatót.
     - Nocsak, öcsém, mi történt, dolgozni támadt kedved, mint a rendes embereknek? - tréfálkozott Vas kovács, de a szíve mélyén elfogta az aggodalom, mert minden élcelődés dacára nagyra tartotta Szikla kovács szokatlan tehetségét, bölcsességét, mindent beragyogó örömét.
     - Látni akartam, valóban értek-e a mesterséghez - nézett fel Szikla kovács, és a szája sarkában már ott bujkált a vidámság, de Vas kovács hiába bűvölte a tekintetével, nem lett belőle mosoly. A fiatal legény elkomorodva fordult vissza a fújtatóhoz. - Mehetne jobban is.
     - Ugyan, öcsém, nem a parázs teszi a mestert – toporgott zavartan Vas kovács, mert látta, hogy Szikla kovács valóan nehezen boldogul azzal, hogy a mosolya segítsége nélkül kell meglágyítania a vasat -, de ha vársz egy kicsit, hazaszólok az asszonynak, aztán visszajövök és segítek.
     Szikla kovács kis híján ismét elmosolyodott, aztán csak sóhajtott egyet.
     - Hálás lennék érte, bátyám!
     Mire Vas kovács visszaért, Szikla kovács feladta már a próbálkozást is: komor arccal ült a műhely előtt a szemerkélő esőben, csak a fejét csóválta meg nagy néha.
     - Ejnye no - torpant mg Vas kovács -, most már lemondtál a tűzről is, és puszta kézzel akarod majd meghajlítani a vasat?
     Szikla kovács horkant egyet, amit mástól talán komor kis nevetésnek is vehetett volna az ember, de tőle mit sem ért ez az örömtelen, kurta hang. A virágok nem tárták szét tőle a szirmukat, és nem sütött ki a Nap sem.
     - Sehogy sem megy ez nekem – sóhajtotta, és megrázta a fejét.
     - Azt azért nem mondanám! - Vas kovács feltűrte a kötényét, és leült fiatal barátja mellé a lépcsőre. - Megy ez neked, csak a magad módszerével. Igazán nem is értem, miért nem maradtál amellett. Az a dolgok rendje. Mindenki a maga módszerével. Én sem próbáltam a mosolyommal meglágyítani a vasat, mondván, ha neked megy, nekem is mennie kéne. Jobban mondva egyszer megpróbáltam, aztán az asszony úgy fülön cserdített, hogy két hétig nem hallottam a harangszót sem. Épp elég ronda az ábrázatod, rikácsolta, ha ráadásul így húzogatod, majd még a küszöb alá is bekúszik az a szegény vasvilla! Mert hogy egy vasvillán dolgoztam volna éppen. Hát akkor beismertem, hogy nekem ez így nem megy, de utólag nem bánom: úgy megszoktam már a magam módját, hogy nem is tudnék mit kezdeni vele, ha hirtelen könnyebb lenne.
     - Épp ez a baj, bátyám – rázta meg a fejét Szikla kovács mélabúsan -, hogy nem akarom, hogy nekem könnyebb legyen, mint bárki másnak. Hol abban az igazság?
     - Micsoda bolond kölyök vagy te! - nevetett fel Vas kovács. - Mindenki másban ügyes, mindenkinek más a könnyebb! Én sem fognám vissza a kalapácsot, csak azért, mert Ezüst kovács már nem tud úgy odacsapni a maga üllőjére... Mit zavar téged az, ha a mi pillantásunk nem lágyítja meg a követ? Van neked épp elég bajod helyette!
     - Igazad van, bátyám – morogta Szikla kovács, de ahogy megrázta magát, abból látszott, hogy nem enged. - De vannak dolgok, amiért az embernek meg kell küzdenie; és van, amiben nem választanám a könnyebb utat én sem!
     Ezzel felkelt, és bement a műhelyébe, és Vas kovács hiába csóválta a fejét, nekiláthatott megtanítani Szikla kovácsot, hogyan dolgozzon úgy, mint bárki más.

100% laktózmentes sör

Az előbb megfogalmazódott bennem az az igény, hogy kéne diétás vaníliapudingot készíteni, de csak diétásat, és csak rizstejjel, azt hiszem, megrontott a XXI. század.

Már annyira hiányzik, hogy megint nincs játék a gépemen, hogy álmomban beöltözött rocksztárok csatáztak életnagyságú WarCraftIII térképeken, meg kell mondanom, hogy egyik-másik kifejezetten kju:t volt teljes lovagi menetfelszerelésben, ez meglepett, mert valahogy eddig azt hittem, ha már ilyen témájú álmodozásokba keverném, inkább valami alulöltözött, sármos ork grunt lenne (ebből is látszik, hogy nem Jerry Cantrellről van szó, Jerry Cantrel egyértelműen blood elf spell breaker). Miután az aranybányát őrző sárkányokkal nem tudtak mit kezdeni (a lovagok, a gruntok és a spell breakerek nagy közös bánata, hogy nem támadnak levegőbe), hagytuk a fenébe az egészet, és palacsintát ettünk és sört ittunk, ami azért furcsa, mert ezekből mostanában nincsen akkora elvonásom, igaz, a megfelelő rocksztárokkal palacsintát enni, az csak jó lehet (sört inni meg mindenkivel jó, nem?).

Ébren lényegesen unalmasabb dolgok történtek velem, elmentem sétálni, vettem salátát, mostam és teregettem, lényegesen unalmasabb dolgok, nincs is mit hozzátennem.

csak a fűtésszámlámra legyen jó hatással

Amikor harmadszorra elsírtam magam azon, hogy kávé, és kész lett, akkor szinte biztos voltam benne, hogy melegfront van. A kávé önmagában nem ennyire tragikus része az életemnek. Sőt. A kávé a barátom, és a kávét szeretem. Úgy szeretnék kevesebbet aludni, és ébren lenni néha teljesen.

legalább a saját valóságomban nem szeretnék ennyire eltévedni

Az őrült nő a házból most három napon belül másodszor csöngetett be hozzám ételt kunyerálni (látszik rajta, hogy tényleg nem eszik rendesen, és hónapról hónapra jobban esik szét), ismét meg volt sértődve, hogy kenyeret nem adtam (nem szoktam itthon kenyeret tartani, legfeljebb egy-két kiflit), de megint kapott egy befőttesüvegben friss, forró zacskós levest (állítása szerint nála víz sincs, mármint eltört valami cső és nincs pénze megjavíttatni - azt elhiszem, hogy nincs pénze, láthatóan olyan szinten őrült szegény, hogy dolgozni nem dolgozhat, legfeljebb hatvan lehet, szóval még nyugdíjra sem jogosult, legfeljebb valami rokkantnyugdíjat vagy mit kaphat, és nem úgy tűnik, mint aki képes lenne pénzt beosztani vagy úgy általában gondolkodni). Ott azért makacs ellenállásba ütközött, hogy pénzt kért, hogy kiválthassa a gyógyszert, meg be akart jönni teázni, de mielőtt hajlandó volt elállni a rács elől, még meg kellett nekem ígérnem neki, hogy minden jobbra fordul, és ő is jobban lesz, mert egyszer állítólag a liftben ezt mondtam neki (éjjel háromkor, és azt még értem, hogy én mit kerestem éjjel háromkor a liftben) és olyan hatékonyan, hogy utána hetekig semmi baja nem volt. Remélem, most is hatékony volt a varázsige (elnézést, csöng a telefon, de minden rendben lesz, ajtócsapódás) egy ideig azért békén hagy, mert úgy igazából sosem lesz nekem ettől jó kedvem (és kifogytam az üres befőttesüvegekből, bögrét meg nem adok), csak hát szerencsétlen mit csináljon, annyira gondolom nem bolond, hogy benn tarthassák a pszichiátrián (ahol gondolom amúgy sincs hely), az önálló életre pedig láthatóan alkalmatlan.

Ech. Nem is tudom, hogy a pszichiáter ismerőseim hogy viselik az ilyet lelkileg, én egy ilyentől befordulok, ők pedig napi végtelen óraszámban, nulla pénzért törődnek ezekkel (és a még rosszabb) szerencsétlenekkel...

Ezek után szinte üdítő visszamenni, és munkaköri kötelességként skótokat aprítani fejszével, pihenésképp pedig plüss jegesmedvékről és kovácsokról álmodozni.

     Huzavon városkája úgy tapad az Pitymalló meredek szikláira, mint kutya oldalába a bogáncs. Az utcák befúrják magukat a kőbe, a ferde tornyok kihajolnak a huzavoni rétek fölé. Mesélik, hogy egyszer az öreg Setétlápi bíró az ablakban állva akkorát ásított egy kiadós ebéd után, hogy kiesett a szájából a cseréppipa, és a réten szunyókáló libapásztor fején tört ezer darabra. Csak azért nem lett belőle országra-világra szóló felfordulás, mert akkoriban épp a fiatal Setétlápi szolgált libapásztorként, és eszébe sem jutott panaszkodni az apjára. Az öreg Setétlápi pedig csak azt jegyezte meg, hogy a fia elaludt munka közben.
     - Meg is érdemled azt a dudort a fejeden - morogta tartalék pipája szárát rágcsálva -, alszol ahelyett, hogy a gondodra bízott jószágra figyelnél! Tudod te, mennyivel több baj az emberekkel, mint a ludakkal? És így akarsz bíró lenni?
     Azóta persze sok víz lefolyt már a Hajnal-patakon, az öreg Setétlápi is átadta a hivatalát a fiatal Setétlápinak. Az új bíró az emberek terelgetésében jóval ügyesebbnek bizonyult, mint a ludakéban, bár néha még mindig elaludt egy-egy hosszabb tanácsülés vége felé, különösen, ha a kovácsok kezdtek beszélni titokzatos fémeikről. Ilyenkor általában horkolni is kezdett, és a gyűlés azzal ért véget, hogy Arany kovács a bíró vállára csapott.
     - Későre jár már, úgy hallom, a medvék is jönnek le a hegyekből, ideje hazamennünk!
     Setétlápi uram pedig zavartan helyeselt, bár tudta ő is, mint minden huzavoni, hogy a környéken emberemlékezet óta nem járt medve.
     Egy ilyen, estébe nyúló megbeszélés végén, alkonyattájt lehetett, hogy Setétlápi bíró elé lejött a lánya, Vilma, és először találkozott Szikla kováccsal. Szikla kovács épp Vas kováccsal beszélgetett, a szája szögletében ott bujkált az örökös mosoly - ami, ha kiteljesedett, meglágyította a Pitymalló szikrázó kövét is - de amikor meglátta a lányt, hirtelen elkomorodott.
     Vas kovács összevonta a szemöldökét.
     - Nem értelek - mérte végig ő is a bíró lányát. - Szép lány ez a Vilma, okos is, korban is illik hozzád: én a te helyedben épp, hogy mosolyognék rá!
     Szikla kovács kurtán megrázta a fejét.
     - Még én sem mosolyoghatok mindenkire - mormolta, aztán épp csak megbillentette a kalapját, és eltűnt a szürkületben.
     - Ezt meg mi lelte? - nézett utána Vas kovács.
     - Szerelmes - mondta Ezüst kovács, mert sokat látott már hosszú életében, és nagy ismerője volt az emberi szívnek.

ez már mind megtörtént velem, csak olyan rég, hogy elhinni is nehéz

Álmomban nagyon szerelmes voltam, aztán pedig nyaralni érkező gyerek egy dombos-erdős balatonparti falucskában.

ÓDA ahhoz, amikor az angolszakos moziba megy, és vinnyogva röhög a szomorú Keats filmen

Impatienttel elmentünk moziba, megnéztük, ahogy John Keats egymásba szeret a rosszul szabott Jane Austen mellékszereplővel (Fényes csillag), az ilyen filmeket kötelezővé kéne tenni gimnáziumban, akkor legalább a tizenhat éves lányok mindent tudnának az angol romantikáról!!! (a tizenhat éves fiúkat ezek alól az órák alól hatóságilag fel kéne menteni) (nekik esetleg hasonló alapossággal készült Byron és Shelley életrajzokat javasolnék - kevesebbet néznének benne ablakokon ki és be eeeekkora nagy bociszemekkel, de ebadta nebulói egy életre megtanulnák, hogy nem érdemes tengeri csónakkirándulásra menni viharos időben, ha az ember nem tud úszni sem). Szegény Keats. Én mondjuk világéletemben Coleridge-es voltam, ő ugyan nem halt meg fiatalon, de legalább az időkülönbözetet rettenetes fájdalmak közt szenvedte végig, melyet csak (orvosilag rendelt) ópiumfüggése csillapított. Ez az egész angol romantikus költészet amúgy olyan, hogy szerintem a keletkezése óta eltelt 200 év csúnyán meglátszik rajta, nem érti a franc sem, miért kellett hő intelmeket körmölni avítt katedrálisok mohette romjain, és még magamra is szent borzadállyal tekintek, mert volt olyan pontja az életemnek, amikor a Dejection: an Ode-ot kinyomtatva hurcolásztam magammal mindenfelé. Azt hiszem, a hold és a szél és a felhők miatt, mert azoktól a téma dacára is vidám leszek. A filmben szegény Keats versek úgy lógtak, mint tehénen a gatya (ejj, de költői lettem én ma - csak hát az Óda egy csalogányhoz tényleg nem harapott szíven), persze jellemző, hogy a felénk legkötelezőbb verse kimaradt (Óda egy görög vázához), de a film címét is adó Utolsó szonett legalább tényleg szép.

És miután mi végigsutyorogtuk és röhögtük az egész filmet (nem volt rossz, csak igen érzelgett), kifelé menet láttuk, hogy pár sorral mögöttünk vigasztalanul zokog a kísérője nyakában egy lány, szóval az is lehet, hogy nem az angol romantika avult el, hanem a mi lelkünk töppedt az elmúlt években összefelé egy csöppet. (Avagy mi az angol irodalom gyáva, understatement-fűtötte vonalát erősítjük puszta létünkkel is.)

Egyébként pedig elhatároztuk, hogy egyszer, mikor Impatient hazalátogat, szervezni kell bulit... igazi, ugrálósat, ahol Body Count fog szólni, The Sisters of Mercy és Faith No More; és Nitzer Ebb váltja majd a Pearl Jamet; és addig formába kell jönnünk, hogy estétől hajnalig zúzhassunk, mint régen.

Így neveld a sárkányodat

Az elmúlt időszak egyik legbájosabb mesefilmjét minden fantasyrajongónak érdemes megnéznie, már csak azért is, mert – mint azt a cím is sugallja – sárkányok vannak benne.

Cikk az SFmag.hu-n.

krumplisaláta, sok hagymával. hogy jól kezdődjön az év.

Megérkeztek a karácsonyi ajándékok, amiket adni akartam, egy részüket szét is osztottam BUÉK alkalmából, a többit majd akkor, ha megint találkozom az illetékesekkel. És az sem holnap lesz.

Hisztis vagyok, nagyon sokat kéne dolgoznom, egyelőre még mindig csak közepesen sok lesz belőle, nem akarok találkozni emberekkel, csak nagyon kevés kivétel akad, de azt egyrészt nem lehet megcsinálni, hogy velük találkozom, másokkal nem, másrészt nem volna szabad időt szakítanom rájuk sem, akarok valahonnan egy közepesen nembuta netbookot, de aki megígérte, hogy segít keresni olcsó és mégis jó használtat, az persze nem segít (az embereknek mindig olyan kurva jól megy az ígérgetés, aztán más nem - tudom, én is ilyen vagyok, de ilyenkor magamat is felrúgnám, mert akkor ne ígérd meg bazdmeg). Olyan szinten elégedetlen vagyok az írott stílusommal, hogy inkább nem haladok semmivel sem (a beszélt stílusomon is lenne mit fejleszteni, de azt úgysem gyakorolom, mert azért közel sikeres az a törekvésem, hogy nem akarok találkozni emberekkel), rajzolni meg magamtól nem rajzolok már közel egy éve.

Másfelől viszont kaptam bőrös sült- és porcelán szerencsemalacot, és karamellás vaníliafagyit forró almásrétessel, és nagyon tetszik a könyv, amit fordítok, még a Kopasz Grím-fia Egill-t is előszedtem, hogy hangulatba kerüljek (bár Vérbárdos Eirik nevét a kötet másik lakójánál, A felperzselt tanya elején ellenőrizhettem). És továbbra is enyém a világ legjobb plüssmedvéje, a Verdi rekviem sem romlott el, bár amikor épp nem kell megfeszülten szavakat görgetnem a fejemben, néha jól esik megbolondítani egy kis Clutch-csal vagy Rage Against The Machine-nel, a legfurcsább dolgok működnek jól együtt. A paranormális romantika így a vége felé egyre slendriánabb, de ez még úgyis csak első változat lesz, és már úgyis egy csomó mindenről tudom, hogy nagyon át kell variálni, szóval egyelőre csak az a cél, hogy legalább az első változatot végre egyszer befejezzem. Valamikor majd nagyon komolyan el kell mennem túrázni Dobogókő környékére.