"Jó savgerinc, aszalt szilva és áfonya tarkítja"
A másik jelentős különbség az volt, hogy minekutána ügyesen és alaposan lesántultam előző nap, kirándulásról, béka- és hernyónézésről, szöcskefényképezésről ezúttal szó sem volt - mondjuk mivel a hőmérséklet stabilan a felső harmincasokban volt, a nap égetett, enyhe szellőnek pedig nyomát sem éreztük, ez nem volt akkora baj. Szerintem a naptej dacára is ropogósra sültünk volna, mielőtt elérjük az első borospincét, és onnan még akkor tovább kellett volna menni a másodikhoz is az áradó UV-ben és a vérszomjas szúnyogok között - pedig azokból az is sok volt, amivel találkoztunk. Ha még több lett volna, szerintem még a férfiak is sírva fakadnak.
Visszakanyarodva az első estéhez, szokás szerint pirítós, házi májkrém, babkrém, paprikakrém, sajtkrém, sajttál várt minket, pálinka és borok, no meg kiváló társaság. Az éjszakába nyúlóan beszélgettünk és nevettünk, mert azt úgy kell, aztán kicsit kacskaringósan, de megágyaztunk magunknak. Valamikor éjszaka rájöttem, hogy ilyen időben is nagyon hasznos a takaró, mert egyrészt véd a szúnyogoktól, másrészt nagyszerűen fel lehet vele itatni az izzadtságot, ha netán a pizsamánk már nem bírna vele. Az időjárás, basszus. Mintha egy szaunában tértünk volna nyugovóra. Egy szúnyogkeltetővel egybeépített szaunában. De azt hiszem, ez aznap este nagyjából egész Magyarországra jellemző volt, szóval csak kicsit panaszkodom.
Másnap reggel aztán a betonforraló (ez elsőre btonorolú lett, érdekes új szavakat alkotok) jó időben elvonatoztunk Villányba, útközben szúnyogriasztó kencékkel és naptejjel kenegettük magunkat (mind a kettő hatásos volt, amúgy; a szúnyogok ezek után csak az arcunkra, a lábujjainkra, a talpunkra és a ruhával fedett felületekre mentek; de oda nagyon, van a lábamon egy négyzetcenti, amit a négy sarkán kijelöltek) és felváltva kiröhögtük azt az oldalt, ahová épp sütött a nap.
Az első állomás a Polgár pince volt, ahol kiváló, behűtött rozét fogyasztottunk az árnyas udvaron; fonott székek, a magasba kúszó, sötétbordó rózsa, az árnyékban megcsillanó egyéb virágok. Igazi oázis. A hátunk mögött egy jókora ketrecben kacagógerlék - szerintem értettek magyarul, mert mindig a dramaturgiailag legmegfelelőbb ponton törtek ki harsány röhögésben, és mutogatták az asztalnak tollas hátsó felüket. Innen átvonultunk Bockhoz, útközben találkoztunk a világ egyik legviccesebb kutyájával, úgy nézett ki, mintha egy bábszínház kellékei közül szökött volna, nagyon pici volt, de vicces bábfilmmozgással megijedt, és lesunyta a fejét, amikor fényképeztük. Lehet, hogy az járt a fejében, hogy "hű, ha a producer meglátja valami blogon, hogy elkószáltam a földet túrni egy fal tövében, a francba is, mekkora botrány lesz ebből". A Bock borok otthonában szintén rozét ittunk a vízpermetes ventilátorok alatt, a szomszéd asztalnál franciák falatoztak és italoztak igazi mediterrán lelkesedéssel, és mi is kértünk egy sajttálat. Majd tovább beszélgettünk a szokásos témákról, pl. a magyar sci-fi helyzete, gót síremlékek és repkény, sorozatok, spanyol házikenyér és francia steak, mert mi sokoldalúak vagyunk, mint egy fantasy regénysorozat. (Na jó, annyira talán nem.)
Günzer Tamás muskátlis belső udvara felé vettük innen az irányt, ahol is újra találkoztam az engem gyakori és könnyes nosztalgiára késztető szőlőpálinkával. Megbeszéltük Juddal, hogy mi márpedig könyvborítókról akarunk cikkeket írni, könnyed sillert kortyolgattunk, és néhányan fehérbort. Átballagtunk a szomszédos Matias pincébe is, megcsodáltuk a könyvajánlóval egybekötött borlapot (ez nem kultúrmisszió, hanem kőkemény árukapcsolás; a tulajdonosé a legnagyobb magyar kiadói csoport és könyvterjesztői hálózat is), és mi, angol bölcsészek elgondolkoztunk azon, hogy milyen bor mellé szeretnénk valaha is Virginia Woolfot olvasni, valamint falkában gyűlöltük Coelho-t. A rétesezőbe ezúttal nem ültünk be, csak elvitelre csomagoltattunk egy nagyobb tepsinyi különféle finomságot (útközben ismét szembesültünk Rétesembörrel és láttunk egy fehér óriásmacskát, aki egész addig pózolt, amíg elő nem szedtük a fényképezőgépünket, aztán elégedett arckifejezéssel elsétált), amit aztán a Gál pince hűvös félhomályában fogyasztottunk el. Itt leballagtunk a pincébe is, ahol hideg volt, AnnGel és Brainoiz némafilmbe illő rémdrámát játszottak el és szerencsepénzt ragasztottak a plafonon tenyésző penészbe, Jud pedig hordókat és palackokat fényképezett.
A vonat egy órával később indult, mint számoltuk, úgyhogy az útra hozott palack bort megittuk még az állomáson; csodálatos szociofotó, ahogy az elkínzott fordító megkapja társától az egyetlen menedéket a kihalt váróteremben, de hát nehéz is a mi fajtánk sorsa. Pécsen még benéztünk a városba, de akkor már mindenki kezdett fáradni, AnnGel például elaludt egy erre meglehetősen alkalmatlan kőfal tetején, én pedig visszautasítottam a további borokat, és csak ültem a sötétben, a tömegben, a zajban.
A bázisra visszatérve némileg felélénkültünk, köszönhetően Woof zseniális csilis babjának; kis híján még a másnapi főzéshez félretett fehérbort is feléltük, borkritikákból olvastunk föl, és aztán szép lassan elhanyatlottunk az éjszakában.
Valamikor éjszaka annyira fojtogatott a hőség, hogy feltéptem a függönyöket (ez csak amolyan szóvirág, valójában még csak le sem téptem őket), amitől eztán beözönlöttek a szúnyogok, és összecsípték BePét (nincs igazság a földön), akiről aztán kiváló paparazzo fotót készítettem reggel az első kávéja előtt, Jud plüss főgonoszmacskájával az ölében (most már dokumentált, hogy valóban ő a Főgonosz, bár kérdés, hogy a Falka lánczos kutyái és a főgonoszmacska hogy viselik egymást), szóval ha hirtelen kitiltanának mindenféle internetes portálokról, akkor annak ez lesz az oka. Az avokádókrémmel és olajbogyóval kibővült reggeli után a lakásban hűsöltünk egész ebédig - póréhagymás, sajtos tepsis pulykamell rizottóval; Gordon Ramsey a küszöböt kaparta volna, hogy kaphasson belőle - aztán pedig nekivágtunk a hazaútnak, hogy még a hétvégi balatonjárók özöne előtt beérjünk székesfővárosunkba. Megálltunk tankolni a vadonatúj autópálya mellett egy vadonatúj benzinkúton, minden kihalt volt, még fák sem voltak semerre, a tök üres, légkondicionált kávézóban ücsörögve jégkrémeztünk, és egyikünk sem lepődött volna mg, ha kiderül, hogy hirtelen mi lettünk a Földön az utolsó emberek.
Budára beérve hirtelen olyan érzésem támadt, mintha harminc évet visszaestem volna az időben, amire BePe mondta, hogy annyira azért nem mentünk gyorsan, és megvitattuk, hogy azért kínos lenne egyetlen hiteles irat és már érvényben lévő pénzegység nélkül felbukkanni Budapesten 1980-ban, ráadásul újra végig kéne élnünk a videódiszkók korát, és még csak hülyére sem nyernénk magunkat azzal, hogy a) minden sportfogadáson előre tudjuk az eredményt, mert legalábbis mi, bölcsész-fordítók nem tudunk semmit sem b) gyorsan veszünk Apple részvényeket, kivéve persze, ha gulyáskommunizmus azon szakaszában árultak itthon olyat. A "spóroljon zöld békával energiát" óriásplakát láttán aztán megkönnyebbülten konstatáltuk, hogy minden rendben, és el fogják fogadni a boltban is a fém kétszázasokat.
Aztán kiszálltunk egy hőségbe ájult mellékutcácskán a kocsiból, átmentünk a zebrán, amin még egyikünk sem, soha (mert mi kalandvágyó népek vagyunk, és nem félünk az újdonságtól sem), és ahogy bedöcögött az 1-es villamos a megállóba, véget ért ez az utazás is.
Majd jövőre. Már előre kíváncsi vagyok, mi lesz az év mottója.
(egyik-másik képet Jud fotói közül válogattam)
