nagyonnapló, nagyonénblog

Hihetetlenül száguld az idő, Pécsről hazaérve valamikor éjjel kettőkor mergenccel söröztünk a Bem moziban, és részeg lelkek József Attilát ordítottak a hátunk mögött, míg más részeg lelkek megpróbáltak öngyújtót lejmolni és rágyújtani úgy, hogy közben szintén nem túl szomjas barátnőjük a vállukon aludt, és volt az egészben valami apokaliptikus, például az is, hogy nekem addigra már mennyire nem maradt gondolkozásra agyam. Hétfőn átaludtam a háromórás reggeli vihart, csak arra riadtam fel néha, hogy ejha, ez még mindig tart; aztán embereket zaklattam a pénzemért, ennek örömére kedden felugrott Búvárzenekar, és megkóstolta az aznap ejtett, szinte már zöld fehérboromat, majd azt mondta (színpadias szünet), hogy ez neki ízlik, mintha gin lenne grapefruit lével - és itt nem a borászati szakfelhőeregetés hiánya a döbbenetes, hanem hogy bor, és neki, és ízlik. Másnap aztán mergenc száz évesre tervezett pályájának most aktuális harmadolópontját ünnepeltük, bár főleg Amerikába szakadó drága jó barátunk beszámolóját hallgattuk a szikh családok felépítéséről. Én éjfélkor kidőltem, olyan álmos voltam. Péntek délben elindultam ügyet intézni, a szakadó eső örömére teljesen zárt cipőben, és már a buszon állva éreztem, hogy ez így nem jó - amikor féltávon véletlenül összefutottam Edemékkel, elég érdekes arcot vághattam kínomban, mert Edem azonnal közölte, hogy akkor ő most nem is tartana fel, és riadtan elhátrált. Hát ez van, a lábfejem továbbra sem az igazi, hol fáj, hol nagyon fáj, de mit lehet vele csinálni, várni és káromkodni, azt hiszem. Aznap elkapott az esti vihar széle vásárlás után, úgy szaladtam haza, mint egy patán lőtt kecskegida, ijedtemben összezúztam a gondosan válogatott paradicsomokat, és idefenn már csak a vásárfia elkeseredett mosása közben láttam, miféle impresszionista festményt vásárolt a környékből az eső.

Életemben először eljutottam a Múzeumok Éjszakájára is, kivételesen épp nem volt más dolgom, és apám hívott, hogy ők mennek, úgyhogy délután fél hatkor már a Duna közepén találtam magam apámmal, öcsémmel, húgommal, egy hajómotorra telepített bólogató kutyával (őt ott hagytuk) és a többi látogatótól begyűjtött gyöngyszemekkel.

12 év körüli kislány 1: A Titanic azért nagyobb volt!
12 év körüli kislány 2: És szebb is!

És el is süllyedt, arról nem is beszélve, hogy nehezen fért volna át a Lánchíd alatt.

A többiek továbbmentek a Labirintusba, én beugrottan a Drótsáskáék szervezte sörözésre, majd csatlakoztam az MTV székházat ostromló tömeghez. Döbbenetes, de nem tévedtünk el odafelé menet, ehhez mondjuk nem ártott, hogy telefonos segítséget kértem a sógoromtól (ha már a programfüzet térképe egy kerülettel lejjebb véget ért), gyönyörű kertvárosi részen vágtunk át az álomszép napnyugtában, vérszomjas szúnyogok között, találkoztunk húgomék apámra testált macskájának ikertestvérével, aztán szembesültünk vele, hogy már minden hely betelt, és most ide tényleg csak ostrommal jutnánk be. Békésen ücsörögtünk a szúnyogmentes előtérben húsz percet, aztán megkerestük a buszmegállót, és úgy döntöttünk, hogy ha úgyis a Szentlélek térre csorog be a busz, megnézzük a Vasarely Múzeumot.

Mint kiderült, jól döntöttünk, egyes képek előtt hosszan és lenyűgözve álltunk (ennél futurisztikusabbnak tűnő dolgok egyszerűen nincsenek, de milyen már, hogy a jövő ennyire retró), különösen apám, mert hát tény, ezekben tényleg mind van valami nyers természettudományosság, és akkor jobban megnézve ott hirtelen és egészen pimaszul csal, és egyáltalán, bennem az a fő kérdés, hogy honnan jut ilyesmi az ember eszébe. Apámban az, hogy ez itt három, vagy négy dimenzió azon az igencsak sík vásznon.

Mondta is, hogy ezek után most hirtelen nincs kedve barokk festészetet nézni, ami érthető, mert technikailag hiába nehezebb odafesteni azt a szalagos ruhát, egyrészt elég egyértelmű, hogy honnan jutott a mester eszébe, másrészt az ábrázolt dimenziók száma is egész követhető. Ennek örömére átbotorkáltunk egy barokk szobor tövében egy barokk főtérre (ez mind nem festészet), öcsém meg is jegyezte, hogy nem tudta, hogy félreesőbb megyeszékhelyeket rejtegetünk a HÉV megálló mögött, bár a háztetők fölött átkukucskáló tízemeletesek sokat rontottak az összképen. Az ablakokban burjánzó muskátlifolyamok, a macskakövön röfögve átrohanó süni azért igyekeztek ellensúlyozni a dolgot; aztán elballagtunk pár római falmaradvány mellett, láthatóan már az ókorban is arra tervezték, hogy ezeken egykor kamaszok söröznek át balzsamos nyárestéket, Óbudának tényleg vannak elvarázsolt részei. (Az amfiteátrumot pedig csak arra építhették, hogy amikor majd egyszer átmenetileg tóvá változtatja magát, legyen hol vízisíelniük a találékony helyieknek. Bár azóta a tó már átképezte magát mocsárrá, a hatóságok pedig lezárták a területet.)