paris visite

késés este kisgyerek asztalon pizza kardhal steak osztriga marha meleg foci formaegy feketeribizli semmi vonat templomosok torony vihar baleset RER rossz busz otthon whisky bor reggel benn csavargunk meleg

kicsit túl sikeres nap

Ügyes voltam, nagyjából sikerült elintéznem mindent, amit akartam, ráadásul még ügyesen fel is takarítottam a Villányból a nővéreméknek hozott vörösbort, amit az ajtó előtt ejtettem a földre, és külön fél órát utaztam, hogy kinyomtassam a repjegyemet, amit a nővérem is kinyomtatott nekem.

nagyonnapló, nagyonénblog

Hihetetlenül száguld az idő, Pécsről hazaérve valamikor éjjel kettőkor mergenccel söröztünk a Bem moziban, és részeg lelkek József Attilát ordítottak a hátunk mögött, míg más részeg lelkek megpróbáltak öngyújtót lejmolni és rágyújtani úgy, hogy közben szintén nem túl szomjas barátnőjük a vállukon aludt, és volt az egészben valami apokaliptikus, például az is, hogy nekem addigra már mennyire nem maradt gondolkozásra agyam. Hétfőn átaludtam a háromórás reggeli vihart, csak arra riadtam fel néha, hogy ejha, ez még mindig tart; aztán embereket zaklattam a pénzemért, ennek örömére kedden felugrott Búvárzenekar, és megkóstolta az aznap ejtett, szinte már zöld fehérboromat, majd azt mondta (színpadias szünet), hogy ez neki ízlik, mintha gin lenne grapefruit lével - és itt nem a borászati szakfelhőeregetés hiánya a döbbenetes, hanem hogy bor, és neki, és ízlik. Másnap aztán mergenc száz évesre tervezett pályájának most aktuális harmadolópontját ünnepeltük, bár főleg Amerikába szakadó drága jó barátunk beszámolóját hallgattuk a szikh családok felépítéséről. Én éjfélkor kidőltem, olyan álmos voltam. Péntek délben elindultam ügyet intézni, a szakadó eső örömére teljesen zárt cipőben, és már a buszon állva éreztem, hogy ez így nem jó - amikor féltávon véletlenül összefutottam Edemékkel, elég érdekes arcot vághattam kínomban, mert Edem azonnal közölte, hogy akkor ő most nem is tartana fel, és riadtan elhátrált. Hát ez van, a lábfejem továbbra sem az igazi, hol fáj, hol nagyon fáj, de mit lehet vele csinálni, várni és káromkodni, azt hiszem. Aznap elkapott az esti vihar széle vásárlás után, úgy szaladtam haza, mint egy patán lőtt kecskegida, ijedtemben összezúztam a gondosan válogatott paradicsomokat, és idefenn már csak a vásárfia elkeseredett mosása közben láttam, miféle impresszionista festményt vásárolt a környékből az eső.

Életemben először eljutottam a Múzeumok Éjszakájára is, kivételesen épp nem volt más dolgom, és apám hívott, hogy ők mennek, úgyhogy délután fél hatkor már a Duna közepén találtam magam apámmal, öcsémmel, húgommal, egy hajómotorra telepített bólogató kutyával (őt ott hagytuk) és a többi látogatótól begyűjtött gyöngyszemekkel.

12 év körüli kislány 1: A Titanic azért nagyobb volt!
12 év körüli kislány 2: És szebb is!

És el is süllyedt, arról nem is beszélve, hogy nehezen fért volna át a Lánchíd alatt.

A többiek továbbmentek a Labirintusba, én beugrottan a Drótsáskáék szervezte sörözésre, majd csatlakoztam az MTV székházat ostromló tömeghez. Döbbenetes, de nem tévedtünk el odafelé menet, ehhez mondjuk nem ártott, hogy telefonos segítséget kértem a sógoromtól (ha már a programfüzet térképe egy kerülettel lejjebb véget ért), gyönyörű kertvárosi részen vágtunk át az álomszép napnyugtában, vérszomjas szúnyogok között, találkoztunk húgomék apámra testált macskájának ikertestvérével, aztán szembesültünk vele, hogy már minden hely betelt, és most ide tényleg csak ostrommal jutnánk be. Békésen ücsörögtünk a szúnyogmentes előtérben húsz percet, aztán megkerestük a buszmegállót, és úgy döntöttünk, hogy ha úgyis a Szentlélek térre csorog be a busz, megnézzük a Vasarely Múzeumot.

Mint kiderült, jól döntöttünk, egyes képek előtt hosszan és lenyűgözve álltunk (ennél futurisztikusabbnak tűnő dolgok egyszerűen nincsenek, de milyen már, hogy a jövő ennyire retró), különösen apám, mert hát tény, ezekben tényleg mind van valami nyers természettudományosság, és akkor jobban megnézve ott hirtelen és egészen pimaszul csal, és egyáltalán, bennem az a fő kérdés, hogy honnan jut ilyesmi az ember eszébe. Apámban az, hogy ez itt három, vagy négy dimenzió azon az igencsak sík vásznon.

Mondta is, hogy ezek után most hirtelen nincs kedve barokk festészetet nézni, ami érthető, mert technikailag hiába nehezebb odafesteni azt a szalagos ruhát, egyrészt elég egyértelmű, hogy honnan jutott a mester eszébe, másrészt az ábrázolt dimenziók száma is egész követhető. Ennek örömére átbotorkáltunk egy barokk szobor tövében egy barokk főtérre (ez mind nem festészet), öcsém meg is jegyezte, hogy nem tudta, hogy félreesőbb megyeszékhelyeket rejtegetünk a HÉV megálló mögött, bár a háztetők fölött átkukucskáló tízemeletesek sokat rontottak az összképen. Az ablakokban burjánzó muskátlifolyamok, a macskakövön röfögve átrohanó süni azért igyekeztek ellensúlyozni a dolgot; aztán elballagtunk pár római falmaradvány mellett, láthatóan már az ókorban is arra tervezték, hogy ezeken egykor kamaszok söröznek át balzsamos nyárestéket, Óbudának tényleg vannak elvarázsolt részei. (Az amfiteátrumot pedig csak arra építhették, hogy amikor majd egyszer átmenetileg tóvá változtatja magát, legyen hol vízisíelniük a találékony helyieknek. Bár azóta a tó már átképezte magát mocsárrá, a hatóságok pedig lezárták a területet.)

üveggyöngyjáték

Furcsa emberek vagyunk mi, furcsa asszociációkkal; de megnyugtat, hogy rajtam kívül még legalább öt embernek ez jutott az eszébe az idézett borász szépelgés hallatán. Avagy hogyan hatnak a szakkifejezések szakmán kívül, örök emlékeztető mindenkinek.

Az űrben az áfonyás savgerinc is mást jelent.

szájban zömök

"Jó savgerinc, aszalt szilva és áfonya tarkítja"

Az egész egy "Távolról indít 2.0" tárgyú emaillel kezdődött, és persze a benne rejlő meghívással, hogy ismét vágjunk neki a hosszú útnak, és látogassuk meg Woofot és Judot Pécs kies városában. Alapvető változás volt, hogy AnnGel és Brainoiz mellett ezúttal BePének is sikerült minket elkísérnie, mit elkísérnie, személygépkocsijával szállítania! Amiért nyilván örök hála. És végre láthattuk az alagutakat, ami fölött átlát az ember, meg átmegy az autópályával párhuzamos betonszalag, de hát nyilván önként is azt választottuk volna, hogy erre költsék az adófillérjeinket, ez egyértelmű, és nem fér hozzá szemernyi kétség sem.

A másik jelentős különbség az volt, hogy minekutána ügyesen és alaposan lesántultam előző nap, kirándulásról, béka- és hernyónézésről, szöcskefényképezésről ezúttal szó sem volt - mondjuk mivel a hőmérséklet stabilan a felső harmincasokban volt, a nap égetett, enyhe szellőnek pedig nyomát sem éreztük, ez nem volt akkora baj. Szerintem a naptej dacára is ropogósra sültünk volna, mielőtt elérjük az első borospincét, és onnan még akkor tovább kellett volna menni a másodikhoz is az áradó UV-ben és a vérszomjas szúnyogok között - pedig azokból az is sok volt, amivel találkoztunk. Ha még több lett volna, szerintem még a férfiak is sírva fakadnak.

Visszakanyarodva az első estéhez, szokás szerint pirítós, házi májkrém, babkrém, paprikakrém, sajtkrém, sajttál várt minket, pálinka és borok, no meg kiváló társaság. Az éjszakába nyúlóan beszélgettünk és nevettünk, mert azt úgy kell, aztán kicsit kacskaringósan, de megágyaztunk magunknak. Valamikor éjszaka rájöttem, hogy ilyen időben is nagyon hasznos a takaró, mert egyrészt véd a szúnyogoktól, másrészt nagyszerűen fel lehet vele itatni az izzadtságot, ha netán a pizsamánk már nem bírna vele. Az időjárás, basszus. Mintha egy szaunában tértünk volna nyugovóra. Egy szúnyogkeltetővel egybeépített szaunában. De azt hiszem, ez aznap este nagyjából egész Magyarországra jellemző volt, szóval csak kicsit panaszkodom.

Másnap reggel aztán a betonforraló (ez elsőre btonorolú lett, érdekes új szavakat alkotok) jó időben elvonatoztunk Villányba, útközben szúnyogriasztó kencékkel és naptejjel kenegettük magunkat (mind a kettő hatásos volt, amúgy; a szúnyogok ezek után csak az arcunkra, a lábujjainkra, a talpunkra és a ruhával fedett felületekre mentek; de oda nagyon, van a lábamon egy négyzetcenti, amit a négy sarkán kijelöltek) és felváltva kiröhögtük azt az oldalt, ahová épp sütött a nap.

Az első állomás a Polgár pince volt, ahol kiváló, behűtött rozét fogyasztottunk az árnyas udvaron; fonott székek, a magasba kúszó, sötétbordó rózsa, az árnyékban megcsillanó egyéb virágok. Igazi oázis. A hátunk mögött egy jókora ketrecben kacagógerlék - szerintem értettek magyarul, mert mindig a dramaturgiailag legmegfelelőbb ponton törtek ki harsány röhögésben, és mutogatták az asztalnak tollas hátsó felüket. Innen átvonultunk Bockhoz, útközben találkoztunk a világ egyik legviccesebb kutyájával, úgy nézett ki, mintha egy bábszínház kellékei közül szökött volna, nagyon pici volt, de vicces bábfilmmozgással megijedt, és lesunyta a fejét, amikor fényképeztük. Lehet, hogy az járt a fejében, hogy "hű, ha a producer meglátja valami blogon, hogy elkószáltam a földet túrni egy fal tövében, a francba is, mekkora botrány lesz ebből". A Bock borok otthonában szintén rozét ittunk a vízpermetes ventilátorok alatt, a szomszéd asztalnál franciák falatoztak és italoztak igazi mediterrán lelkesedéssel, és mi is kértünk egy sajttálat. Majd tovább beszélgettünk a szokásos témákról, pl. a magyar sci-fi helyzete, gót síremlékek és repkény, sorozatok, spanyol házikenyér és francia steak, mert mi sokoldalúak vagyunk, mint egy fantasy regénysorozat. (Na jó, annyira talán nem.)

Günzer Tamás muskátlis belső udvara felé vettük innen az irányt, ahol is újra találkoztam az engem gyakori és könnyes nosztalgiára késztető szőlőpálinkával. Megbeszéltük Juddal, hogy mi márpedig könyvborítókról akarunk cikkeket írni, könnyed sillert kortyolgattunk, és néhányan fehérbort. Átballagtunk a szomszédos Matias pincébe is, megcsodáltuk a könyvajánlóval egybekötött borlapot (ez nem kultúrmisszió, hanem kőkemény árukapcsolás; a tulajdonosé a legnagyobb magyar kiadói csoport és könyvterjesztői hálózat is), és mi, angol bölcsészek elgondolkoztunk azon, hogy milyen bor mellé szeretnénk valaha is Virginia Woolfot olvasni, valamint falkában gyűlöltük Coelho-t. A rétesezőbe ezúttal nem ültünk be, csak elvitelre csomagoltattunk egy nagyobb tepsinyi különféle finomságot (útközben ismét szembesültünk Rétesembörrel és láttunk egy fehér óriásmacskát, aki egész addig pózolt, amíg elő nem szedtük a fényképezőgépünket, aztán elégedett arckifejezéssel elsétált), amit aztán a Gál pince hűvös félhomályában fogyasztottunk el. Itt leballagtunk a pincébe is, ahol hideg volt, AnnGel és Brainoiz némafilmbe illő rémdrámát játszottak el és szerencsepénzt ragasztottak a plafonon tenyésző penészbe, Jud pedig hordókat és palackokat fényképezett.

A vonat egy órával később indult, mint számoltuk, úgyhogy az útra hozott palack bort megittuk még az állomáson; csodálatos szociofotó, ahogy az elkínzott fordító megkapja társától az egyetlen menedéket a kihalt váróteremben, de hát nehéz is a mi fajtánk sorsa. Pécsen még benéztünk a városba, de akkor már mindenki kezdett fáradni, AnnGel például elaludt egy erre meglehetősen alkalmatlan kőfal tetején, én pedig visszautasítottam a további borokat, és csak ültem a sötétben, a tömegben, a zajban.

A bázisra visszatérve némileg felélénkültünk, köszönhetően Woof zseniális csilis babjának; kis híján még a másnapi főzéshez félretett fehérbort is feléltük, borkritikákból olvastunk föl, és aztán szép lassan elhanyatlottunk az éjszakában.

Valamikor éjszaka annyira fojtogatott a hőség, hogy feltéptem a függönyöket (ez csak amolyan szóvirág, valójában még csak le sem téptem őket), amitől eztán beözönlöttek a szúnyogok, és összecsípték BePét (nincs igazság a földön), akiről aztán kiváló paparazzo fotót készítettem reggel az első kávéja előtt, Jud plüss főgonoszmacskájával az ölében (most már dokumentált, hogy valóban ő a Főgonosz, bár kérdés, hogy a Falka lánczos kutyái és a főgonoszmacska hogy viselik egymást), szóval ha hirtelen kitiltanának mindenféle internetes portálokról, akkor annak ez lesz az oka. Az avokádókrémmel és olajbogyóval kibővült reggeli után a lakásban hűsöltünk egész ebédig - póréhagymás, sajtos tepsis pulykamell rizottóval; Gordon Ramsey a küszöböt kaparta volna, hogy kaphasson belőle - aztán pedig nekivágtunk a hazaútnak, hogy még a hétvégi balatonjárók özöne előtt beérjünk székesfővárosunkba. Megálltunk tankolni a vadonatúj autópálya mellett egy vadonatúj benzinkúton, minden kihalt volt, még fák sem voltak semerre, a tök üres, légkondicionált kávézóban ücsörögve jégkrémeztünk, és egyikünk sem lepődött volna mg, ha kiderül, hogy hirtelen mi lettünk a Földön az utolsó emberek.

Budára beérve hirtelen olyan érzésem támadt, mintha harminc évet visszaestem volna az időben, amire BePe mondta, hogy annyira azért nem mentünk gyorsan, és megvitattuk, hogy azért kínos lenne egyetlen hiteles irat és már érvényben lévő pénzegység nélkül felbukkanni Budapesten 1980-ban, ráadásul újra végig kéne élnünk a videódiszkók korát, és még csak hülyére sem nyernénk magunkat azzal, hogy a) minden sportfogadáson előre tudjuk az eredményt, mert legalábbis mi, bölcsész-fordítók nem tudunk semmit sem b) gyorsan veszünk Apple részvényeket, kivéve persze, ha gulyáskommunizmus azon szakaszában árultak itthon olyat. A "spóroljon zöld békával energiát" óriásplakát láttán aztán megkönnyebbülten konstatáltuk, hogy minden rendben, és el fogják fogadni a boltban is a fém kétszázasokat.

Aztán kiszálltunk egy hőségbe ájult mellékutcácskán a kocsiból, átmentünk a zebrán, amin még egyikünk sem, soha (mert mi kalandvágyó népek vagyunk, és nem félünk az újdonságtól sem), és ahogy bedöcögött az 1-es villamos a megállóba, véget ért ez az utazás is.

Majd jövőre. Már előre kíváncsi vagyok, mi lesz az év mottója.

(egyik-másik képet Jud fotói közül válogattam)

dunapart

Szerdán megkávéztam a nővéremnél, sétáltattunk kutyát, aztán uzsonnáztam egyet a nagyon lassan apadó Duna fölött a rakpart kőkorlátján, kis híján a vízbe ejtettem a kefírt (vagy olykor a paradicsomot), aztán találkoztam Fonológuslánnyal, és kiültünk az egyik kiálló kis lépcső-szigetre. Némi sörrel megünnepeltük, hogy lett igazi munkája, amiért pénzt is adnak, rendszeresen, és élveztük a hullámokban ránk zúduló hársfaillatot.

Másnap ugyanide tértünk vissza az alaptáborozós alaptársasággal, pompásan beszélgettünk, és csak amikor féltávon elmentünk AnnGellel palacsintázni és sörért, akkor sikerült egy lépcsőfokba akasztanom és alaposan megtekernem az egyik lábfejemet, ami azóta nem teljesen előírásszerű (egészen furcsán sántítok). De azért jó volt így is, igazi giccses naplemente, spanyol vörösbor, lépcsőn interjút gépelő újságíró, és közben szinte úgy apadt a Duna, mintha kihúzták volna valahol a dugót. Amikor leültünk, még lábszárközépig érhetett, de a második sör vége felé már száraz lábbal át lehetett volna gyalogolni a következő lépcsősorig. Srakkerrel a lépcsőn ülve közös kedvenc webcomicjainkról spekuláltunk, meleg volt, virág- és vízillat, sós mogyoró, a vízen valószerűtlenül szóródó fények. Jó.

Az a fajta könnyed és mindent átmosó jó, amitől jók a barátok, a nyarak, az élet.

(Nagyobb és több kép itt.)

katasztrófát turistállok

Elmentem tetőző Dunát fényképezni, mert már napok óta legfeljebb csak a boltig mozdultam ki a lakásból, és az igen kevés. Elgázolt egy biciklis, feltöröltem egy szépen díszkövezett villamosmegállót, aztán ez annyira megrázott, hogy valamivel odébb véletlenül belesétáltam a fű között alattomosan felkúszó Dunába. De első átfutásra azt mondanám, van pár egész sikerült - és mérhetetlenül közhelyes - képem.

a kékhajú szekcióban poszeidón és harald*

Akkor bántam meg, hogy egyben lehúztam a Sequential Art 630 részét, amikor utána álmomban egy gyerekbiciklin kellett hazamenekülnöm Párizsból ölemben nyolcéves kislánnyal, és az Eleven Mennyei Szeretet neveletlen foxterriernek álcázott szikrájával, miközben germán, görög és sumér istenek koalíciója üldözött oldalkocsis motorokon, lándzsákat, szigonyokat, napfényt és árhullámot lóbálva.


*A hírhedt dán király, Harald kékfogúsága legenda és félreértés szülötte, ragadványneve feltehetően arra vonatkozott, hogy skandináv testvérei közt szokatlan mód éjfekete haja volt.

akárhogy is nézem

Az egyetlen reális magyarázat az, hogy tényleg megvágtam tegnap a térdemet az asztallal.

d-1

Vécétartályt szereltünk és ahányszor kimentünk cigizni a folyosóra, mindig megijesztettük a madarat - azt hittem, csak betévedt, és most összetöri magát, de nem, teljesen tudta, hol van, és alighanem csak az eső elől menekült be a lépcsőházba a résnyire nyitott ablakon. Azért mi céltudatosan kizavartuk. Puszta jóindulatból.

És rendet is raktam, és még mindig szinte rend van, és a rettenetes romantikus filmek előzetesei közben egyszer csak a kettővel arrébb ülő ülő fiú könyörögve odaszólt a barátnőjének, hogy ugye ezt nézzük már meg majd. Ennyit a sztereotípiákról. És kiderült, hogy a Híresen Förtelmes Fordító azért olyan híresen förtelmes, mert szakfordításhoz kitalált programokkal tolja az irodalmat is, és még csak nem is érti, hogy ez miért gond. És cseréltek vízórát, és voltam a nagyszüleimnél, és aztán söröztünk, és ez önmagában is külön bejegyzést érdemelne, ha vicces és érdekes dolgokról is (vagy bármiről is) lenne erőm írni, de nincs.

És elcserélt pizzák és alvás. És álmomban ablakig érő víz.

Bár azért az ár valószínűleg csak akkor jön majd fel a tizedikig, amikor Magyarország legközelebb megint tenger lesz - egy távoli földtörténeti korban.