A másfél nap alatt felgyűlt olvasatlan (és öt nap alatt felgyűlt megválaszolatlan; elnézést, de a francia billentyűzet legfeljebb franciáknak való) email feldolgozása természetesen a napi horoszkópommal kezdődött, hogy megtudjam, milyen napom volt. Nos, kevesebbet kellett volna panaszkodnom facér barátnéimmal, meg kellett volna pingelnm titkos szerelmemet (nem: ez több évtizedes tapasztalat, titkos szerelmeket megpingelni = EPIC FAIL), amúgy pedig szíveket törtem halomra, ami nagyon valószínűnek tűnik, figyelembe véve, hogy a nap túlnyomó részében vagy egy éktelen rózsaszín sapkában (én választottam!!! egyedül!!!), vagy az éktelen rózsaszín sapka által ellapított hajféleséggel rohangáltam. 25 kilós hátizsákkal virágokat fényképeztem, kerítésre kapaszkodva. Azt hiszem, tulajdonképp én nem hiszek a horoszkópban, legfeljebb néha reménykedem benne.
Olyan sok minden történt és olyan kevésről van egyáltalán kedvem írni belőle. Induláskor a reptéren a cappuccino habja olyan kemény, hogy lyukat kell bele fúrnom, hogy elérjem a kávét. Egyfolytában belebotlom az Igazi Jogászkölykökbe, és ezeket tényleg 4, de legfeljebb 5 ISO szabvány tartályban klónozzák, mindháromból több példánnyal is együtt dolgoztam az ügyvédeknél. Egy park szélén jókora, külsőre, korra igen vegyes társaság petanque-ozik óriási lelkesedéssel a szakadó esőben. A párizsi metró mindent alulmúl, miközben állítólag épp tökéletesen átlagosan működik. Nyolctagú orosz férfikórust hallgatok átszállás közben az aluljáró-labirintusban, lenyűgözőek, szabályosan lenyűgözőek. Meg leszek fodrászolva, és amíg tart a hajvasaló hatása, egész rafináltan természetes, bájos kis francia frizurám van (sajnos a hajvasaló hatása addig sem tart ki, hogy fényképpel igazolhatnám párizsias charmante-ságom tényét). Libamájat, pezsgőt, vargányás-gesztenyés palacsintácskákat, fehér hurkát és egyéb ínyencségeket kóstolgatunk családilag egymás tányérjáról. Filmet nézünk franciául, francia moziban, itt nincs helyjegy, mindenki oda ül, ahová akar, a pattogatott kukoricát cukrozzák, de ettől még kisebb-nagyobb segítséggel tudom követni a történet fonalát (pedig súlyos kulturális sokk ez, kérem szépen). Eszünk bélszínt is elképesztő vörösborokkal, álmomban rocksztárok szerelmesek belém, de mivel álmomban mérgeskígyók is szerepelnek, inkább maradok a valóságnál. Román koldusok zaklatnak, és minden elismerésem az íreknek, amiért ezt végképp és határozottan áttették a büntetőjogi kategóriába, nekem olyan késztetésem egyszer sem támadt, hogy pénzt adjak nekik, de olyan, hogy addig verjem őket, amíg mozognak (bottal, nyilván). Benézek az angol nyelvű könyvesboltba, és kivételesen egyáltalán nincs olyan késztetésem, hogy itt most dolgokat megvegyek, de lehet, hogy csak azért nem, mert már legalább egy tucat remegő kézzel megrendelt könyv vár itthon a sorára, hogy egyszer olvasni is kedvem legyen. Frissen sült mini pizzát veszek egy pékségben, sétálva eszem, egy késő hetvenes hölgy megszólít, hogy hol szereztem, majd sarkon fordul, és ellohol a pékség felé; egy másik végigmér, és halkan jó étvágyat kíván, amitől az az érzésem támad, hogy valami illetlenséget követtem el. Narancsos likőrt veszek a nagyapámnak, de elteszem a rikító pink reklámpoharat (azt hiszem, amúgy sem illene a stílusához). Itthon shetland pónis (!!!) adventi naptár fogad a postaládámban.
És még a Charles de Gaulle-on is telepítettek padokat és takarítószemélyzetet, mióta legutóbb arra jártam, pedig ez még a különösen jóindulatú univerzumok teljesítőképességén is túlmutat.
