pályaelhagyás

Még két éjszaka a 130 centi hosszú díványon, és mehetek vissza Párizsba, biztos felvesznek toronyőrnek a Notre Dame-ba.

Azért nem sírok olyan nagyon, szépen szárad minden, bár kissé unalmas, hogy már az első 24 óra alatt négy vihart bambulhattam végig. El sem tudom képzelni, másfél hét folyamatos esőnézés után milyen lehet a lakosság általános lelkiállapota, egy kicsit félek kimenni az utcára.

Hiányoznak a kacsák a kert alján, a bokorban költő rigópár, vagy hogy egy pohár borral a kezemben dézsmáljam a feketeribizlis bokrokat. És még sok minden más.

helyesbítés

Közelebbről szemügyre véve egyrészt nagyon szép alakúra tört a konyhaablak (szerencsére csak a belső üveglap; most ilyen angolszász mód szimpla üveges ablakom lett), másrészt olyan büszke vagyok az új vízágyamra, hogy ma inkább a díványon alszom, de előtte még a leghosszabb programon kimosom a három napig fülledt plüssállatokat és ágyneműt.

A monitorom hátulján látható cseppnyomok is aggasztanak, de a könyveim egész száraznak tűnnek, és amúgy is, mit tehet az ember a természet erői ellen? (Már azon túl, hogy lemondóan káromkodik.)

szolgálati közvélemény

Visszatértem a monszun-sújtotta övezetbe.

A konyhaablak távozott a rendszerből, hagyott maga után egy üvegcseréppel hintett konyhát, és a szobám ablakát is benyomta a szél - szerencsére nem törte, így az ágyamon csak kisebb festék- és faforgácsok vannak, valamint egy cserepes virág, amiből a földet, a virágot, és az alátétet már megtaláltam, de a cserepet még keresem. Esküszöm, volt neki.

Elmegy az ember egy hétre, aztán. Ez lesz a vége.

Takarítás, mosás, takarítás, mosás. Takarítás.

A nyulas projekt meghatározatlan ideig felfüggesztve, mert (amúgy épp a vihar napján) a fényképezőgépem teljesen megszűnt, és anélkül nehéz fényképeznem. Majd rajzolok nyulakat addig tablettel, de egyrészt ahhoz új epizódokat kellene kitalálnom (amár felvázoltakat nagyon a fényképezős módszerre hegyeztem ki), másrészt időm sem lesz, harmadrészt agyam már hosszabb ideje nincsen.

Útibeszámoló pedig majd. Képekkel.

a tájékozott sátánista

Megkérdezte, hogy a muzulmánok tulajdonképp miért nem szeretik a sátánistákat, amikor azok is mind egy szálig keresztényellenesek.

Azt hittem, azért a magukra valamit adó sátánisták legalább utánanéznek, pontosan hány világvallásban rosszalják őpatásságát és vidám démonpajtásait. Legalább most már sejti, hogy például Irán miért nem híres a black metal fesztiváljairól.

ha jó

Mostanában meleg van és napsütés, és fülledtség is, és néha tárgyakat rugdalok, mert nem úgy működnek, ahogy szerintem működniük kellene, és nincs nekem már türelmem, egy szikrányi sem. El fogok most utazni 10 napra, nem leszek elérhető sem sörre, sem borra, de még pálinkára sem, ez van, nincs más, ezt kell szeretni, vagy nem szeretni, akárhogy is.

távolról indít

És hosszú is lesz, mert valamivel ki kell párnáznom ezt a rengeteg képet. Tudom, ki is hagyhatnám őket, de hát szörnyű vétek volna, olyan ritkán sikerül lefényképeznem lepkéket (különösen nagy szélben), és virágot és borospoharat sem szoktam látni soha, legfeljebb csak álmomban (na jó, ez nem igaz).

Történt egy szép napon még tavasz derekán, hogy Jud és Woof meghívtak minket, hogy töltsük náluk június első hétvégéjét Pécs kies városában; sőt, még villányi bortúrát is ígérgettek, ami tudvalevőleg jó dolog. Erdőben sétálással egybekötve, elvégre mégis Judról és Woofról van szó, és náluk ez az erdőben sétálás igen jellegzetes dolog, képesek voltak tavaly másfél hónapon át gyalogolni Spanyolországban is, amikor gyengébb emberek egyszerűen kifeküdtek volna a tengerpartra, és szénné égtek volna szép csendben.

A vonat tömve volt, a naplemente giccses, később alacsony zombitartalmú ködök hömpölyögtek a dombok között, és kis erdei tanyák mellett is elsuhantunk. Meglátásom szerint kevésszavú, zord pásztorok éltek ott, kiknek szívében még erős az Igazság szava; de Brainoiz és AnnGel azt mondták, nem is, mert több évszázad folyamatos vérfertőzésétől terhelt baltás gyilkosok, akikhez képest a két völggyel arrébb düledező pajtában lakó élőhalott betyárok is jó házigazdák.

Házigazdáink (akik - bár nem laktak erdei tanyában, nem voltak zordak, sem kevésszavúak - mindenben az én elképzeléseimet igazolták, nem a Stephen King könyveken szocializálódott ifjúságét) merész terve az volt, hogy a pálinka, az első bor, a sajttál és az előétel után majd csilis babot is eszünk. A valóságban persze az előétel felénél kidőltünk, és utána már csak a magyar science fiction helyzetéről értekeztünk. Egészen kora hajnalig.

Az előző esti köddel ellentétben a reggel igen zombidús volt, én konkrétan másfél óráig csak résnyire tudtam nyitni a szemem, úgy néztem ki, mint a vén Morla teknős a Szomorúság Ingoványában, csak kicsit rosszabbul, nem találtuk a kávét, és már épp a lényegében koffeinmentes cappuccino porral kezdtünk volna ismerkedni, amikor befutott a felmentő sereg. Jud csinált nekünk igazi kávét, és többen tejet is ittak; sőt, szóba került a kakaó is, ami azért már a hedonizmus csúcsa. Gyártottunk szendvicseket gyorsan, és nem késtük le a vonatot sem.

Az erdőben sétálás helyett a műút mentén barangoltunk, mert az erdőben sár volt - és ujjhegynyi békák, sárga csigák, hernyók, lepkék, pipacsok, valamint az ufótevékenység megfigyelésére épített Valami. A vadon szava hallatán persze ismét elöntött minket a gyermeki romantika, Brainoiz például a miniatűr béka rajongóinak elárulta, hogy "ez egy vérengző vadállat, aki több száz testvérét ette meg", én pedig vinnyogva arrébb mentem, ahányszor csak azt mondták, hogy "csigabiga", vagy "jaj de éééédes kis kukac". A lepkéket ennek ellenére lefényképeztem, sőt, a szöcskéket is. A kék fadongóról nem is beszélve. Igazából azt hiszem, csak az olyan állatoktól iszonyodom nagyon, amik fel tudnak kenődni a cipőm talpára, ha nem figyelek. (Ennek megfelelően azon az útszakaszon, ahol több ezer szőröshernyó hemzsegett a forró betonon - kilencven százalékuk egyenletesen beledolgozva az úttestbe - na azon a szakaszon szabálytalanul ott mentem, ahová még hernyó nem jutott el; az út átellenes szélén.)

Az első kis faluban rögtön elkanyarodtunk a pincék felé, aranyszín chardonnay barique-ot kortyolgattunk, fényképeztük az élénkkék terítővel, a pohár görbületében visszatükröződő dombokkal és pincesorral. Valamint felfedeztük, hogy leégtünk, és hogy gondosan kicsomagoltam indulás előtt a naptejemet. Távoztunkkor eperfáról epret szedtünk, de csak a merészebbek mertek enni is belőle, a többség gyáva volt, és nem kockáztatta a hasmenést.

Ennek megfelelően Villányba már igen jó hangulatan értünk, a Bock pince teraszán sajtokat majszoltunk borainkhoz, a sajtok jók, a sajtok finomat. A borok is jók. A borok is finomak. Roséval engem még sosem sikerült elkeseríteni. Most sem.

A következő pince felé menet találkoztunk az emberrel, akinek összement a motorja, de amikor látta, hogy fényképezzük, azért ő is röhögött. A muskátlis, fehérre meszelt kis udvaron aztán szembesültünk a bornépszerűsítő Szent Irattal, megtudtuk, hogy egyes borok az avar zamatát hordozzák magukban (az avar tele van olyasmivel, ami fel tud kenődni a cipőm talpára, az avar ízét nem szeretem) és hirtelen zárnak - ezek szerint jobban emlékeztetnek a közértre, mint a sarki kocsmára, de lehet, hogy mégsem ezt akarták mondani. Itt ismerkedtünk össze a szőlőpálinkával is, amit kéretik nem összekeverni a törköllyel, és illatos volt, könnyed, mégis édes, mintha csak egy virágos parfümöt kóstolgatott volna az ember. (És ha elolvastam volna az árlapot, biztos ittam volna még kettőt. Így jár, aki lusta felvenni a szemüvegét.)

Nem nagyon mertünk sokat inni a rezzenéstelen hőségben (amikor még a macskák is az árnyékba vonulnak szunyókálni, akkor a népi bölcsesség szerint meleg van), sőt, egy biztonsági rétesezést is beiktattunk, kávéval. Itt újabb érdekes dolgokat tudtunk meg a magyar tudományos fantasztikumról, döbbenetes; azért néha beszéltünk másról is, de szigorúan csak néha. Az utolsó pince felé menet ránk támadt a lakodalmas - a szintetizár mögött billegő szakember egy lapról olvasta fel a nóta szövegét, és nem tudtuk eldönteni, hogy ez most épp Track09 vagy a Track13 lehet nagy népi klasszikusaink közül, de mivel mindnek az volt a dallama, hogy tücccc, ezért inkább menekülőre fogtuk. vastag kőfalak és fedél alá bújva szopogattuk el az édes-gyümölcsös borkülönlegességeket.

Természetesen nekem ott is a félreértésből kihozott száraz fehérbor ízlett a legjobban, de a többiek alaposan körbepróbálgatták az ürmös, meggyes, mandulás italokat. Jud pedig bebizonyította, hogy az íráson és a festésen kívül a szobrászathoz is nagy érzéke van, és tökéletes alumínium vizslát hajtogatott a szendvics burkolatából. Elméleti kérdésként ezúttal a cápák és a repülőgépek közös történetét vizsgáltuk, mert sok az oldalaink száma is, szinte már mint egy dobókocka készletnek.

(Amúgy ez volt az a hely, ahol a berendezés része volt az igazi, beépített agyagrészeg.)

Az állomás felé ballagva betekintést nyerhettünk Brainoiz jövőjébe, amint tompán ülő szemeivel az erdőben kódorog, és már csak a romantikis lányregények írásáért kapott kokain szagára ront elő olykor a vadonból. Később Woof ránk parancsolt, hogy mind egy címen írjunk blogot (I'm so blogging this), örültünk neki, hogy nem vagyunk rocksztárok, majd hazaértünk, és házigazdáink enyhe megrökönyödésére nem csak a csilis babra mondtunk igent, de a "ki kér még egy kis bort?" kérdésre is harsányan és egyöntetűen lelkesedtünk. Később ismét megváltottuk a világot (vagy nem; nem emlékszem erre már), jó és rossz fantasztikus novellákat olvastunk, és vörösre égett vállunkat fájlaltuk.

A vasárnap délelőttbe csak egy rövid séta fért bele, hosszas ebéddel (baconba tekert szűzérnék nyárson sütve, friss ssalátával, könnyű fehérborral; illetve igény szerint hagymás tepsis újkrumplival és barna Szalon sörrel), aztán indulni kellett, mert engem estére várt a család. Szembevonatoztunk a viharral, az étkezőkocsiban kávézva néztük az ázott búzaföldeket, szakadó esőben szálltunk le a Keletinél. Megittunk még egy kávét, kis híján belealudtunk a csészéinkbe, aztán mentünk az utunkra - rám aznap még nagy kalandok vártak, de ez már egy másik bejegyzés témája, ha nem leszek túl lusta megírni azt is.

ez még nem az a bejegyzés...

...amiben animális borokról és öngyilkos hernyókról van szó (nálunk a gettóban, mondta Brainoiz, és a szemébe húzta vérpettyes bandanája emlékét, egészen másféle hernyók voltak), hanem az, amiben alkonyi parkokban és éjszakai erkélyek sörözünk, cserebogarak, rossz könyvek és képzelt tankok támadnak meg minket, és többször elvesztem az igeidőimet.

Továbbá eltörtem a Black Hód bögrémet is, holott egyedi volt, ereklye, soha vissza nem térő napok leggyakrabban (kávénál, teánál) előkerülő emléke, és most vigasztalhatatlan vagyok, nagyon.

Szereztem egy könyvet, amiről már a megrendelés pillanatában sejteni lehetett, hogy nem a világ legjobbja, de amikor még úgy gondoltam, hogy egyszer majd közepesen rövid blogbejegyzéseknél összetettebb dolgokat is akarok írni, akkor nagyon hasonló történeten gondolkoztam - elvégre közhelyes is vagyok, nem csak lusta - és hajtott a kíváncsiság, hogy más hogyan oldja meg. Megnyugtatóan másképp. Még az ökoterrorista tündéreket is. Az első háromnegyed kötet elég idegesítő volt, de aztán egyszer csak az eszembe jutott, hogy itt nem csak a kelta mitológiával és a 2x1 hónap InterRailes élményeimmel (amikor is a könyv fontosabb helyszíneinek 70%-án megfordultunk, beleértve Invernesst, bár onnan én legszívesebben akkor is az aranyos kajla fülű dobbermanra és a kertvárosi garázsban hangosan próbáló zenekarra emlékszem a legszívesebben, nem a kelta tündérletekre) vannak komoly átfedések, de a The Fionavar Tapestry-vel is, és így még sokkal érdekesebb, hogy pontosan honnan is jön az, hogy öt hősnek kell megmentenie a világot, 3fiú-2lány arányban (és miféle kozmológiai áthallás lehet, hogy amúgy az osztályunkban pontosan ez volt a fiú-lány arány, bár tudtommal azóta sem ejtettek teherbe senkit sötét istenségek, pedig ez Guy Gavriel Kay-nél és itt is jelentős fordulat, szóval úgy tűnik, mégsem nekünk kell kollektíve megakadályoznunk a Világ Összes Végét), és hogy hőseink miért olyan ostobák, amilyenek. (Valamint hogy a második kötetben miért kellett felszámolni Edinburgh óvárosát, én azt a helyet szeretem.) (Némileg megnyugtat, hogy a könyvben leírtakkal ellentétben a derék skótok mégsem falaztak be és hagytak éhen pusztulni egy egész utcányi katolikust a pestisjárvány idején... no de ez a mondat most megütött: "some of the ceilings in the closes are made from plague victims", azt hiszem, benne van minden, amiért hitetlenkedve szoktam körberöhögni az elmúlt korokba visszavágyó, romantikus lelkeket.)

Szóval egyik este napnyugtatájt mentem át vásárolni az út túloldalára, és balzsamos meleg volt, virágillat, egy kis darabon pedig fű, fa és pad is, amin elheveredtem a könyvemmel és egy sörrel, és időnként felnéztem, és bámultam a leveleket, a hegyoldalat és a felhőket, mert az ember ott találja meg a szépséget, ahol keresi. Ekkor elballagott a pad mellett egy fickó, kiitta az utolsó kortyot a sörösdobozból, egy pillanatra találkozott a tekintetünk... azt hiszem, mind a ketten meglepődtünk rajta, hogy azonos köztéren azonos márkát iszunk, és ez annyira olyan volt, mint egy rossz sörreklám, hogy inkább elszégyelltük magunkat. Én például sietve visszatértem az Avebury alatt nyugvó sárkányokhoz. Később még erősebben illatoztak a hársfák, a felhők rózsaszínek voltak, a sör elfogyott, a szomszéd padon söröző lányok sikítozva fogadták a rajzó cserebogarakat... én pedig hazamentem.

Egy másik este pedig esett az eső, elmosva a nagyszabású, több szereplős kültéri sörözést; így kötöttünk ki végül egy "sokadik emeleti lakás erkélyén", ahol távoli villámokat néztünk, képzeletbeli tankokra nem lőttünk, nehogy visszalőjenek, és úgy általában. Szóviccekkel tarkított beszélgetésünk a fantasztikus irodalom, a II. világháború és a múltbéli dicső ivászatok körül forgott, mint mindig (ilyenkor szerzem be azokat az ismereteimet, amikkel később gyanútlan íreket nyűgözök le, bizonyítván, hogy a geek az országhatártól függetlenül geek; szinte már meglepett, hogy a harcművészeti összehasonlító elemzés és a kötelező keltagyalázás kimaradt), emberek csodálkoztak azon, hogy mennyi pezsgőt megittak, és gazdagabb lettem egy érdekes meglátással a férfiakkal kapcsolatban, ami nekem sosem jutott volna az eszembe (feltehetően azért, mert nő vagyok). Hogy a kínai kultúráról ne is beszéljünk. (Elszoktam már attól, hogy az embereknek mind mennyivel érdekesebb kalandjai voltak, mint nekem.)

(Nyughatatlan kalandor vérem később arra csábított, hogy az eső elől egy plázába menekülve kiolvassak egy fél kötet fantasztikumot. Mert élek én a kihívásokkal, élek ám. Később még egy hamburgerrel is megkoronáztam a veszedelmek sötét árját.)

nemkomplett nyulak