ez lesz

virág- és világléptékű terveim

A Srakker azt mondta, hogy ne vegyek törpe nárciszt, bár jön a tavasz, "mert ha szakállt növeszt, és elkezd fémek után bányászni a nappali padlózatában, akkor már minden elveszett", és azt fogja mondani, hogy "fel van dolgozva, és elég hitvány, arrr! És most sört!", amikor morcosan kicsillézi a rézkábelt a falból; de egyszerűen virág(os mező )hiányom van. Ezen kívül néha úgy érzem, hogy az életemben nincs egy nyugodt csücsök, és dolgokat kéne csinálnom, ami alapvetően ellenkezik a (mostanában igencsak csökkent) képességeimmel, megint elbizonytalanodtam az életben úgy alapvetően.

Valamint azon gondolkozom, hogy ha befejeztem ezt a könyvet, amit már az ősidők óta fordítok meglehetősen ereménytelenül, jutalmul befizetem magam egy nemzetközi, online TEFL tanfolyamra, és nemzetközileg kompatibilis angoltanár leszek. Ha már magyar tanári diplomám amúgy sincs. És aztán elmegyek apró japán gyerekeket tanítani, vagy filippínó üzletembereket, vagy... Valami. (Persze ez sokban függ attól is, hogyan alakulnak majd a különféle (tavaly nyáron leadott) munkáimért a pénzek, no meg a függőben lévő adósságaim. Én... pénzügyileg... annyira alkalmatlan vagyok egy csekkfeladásra is.)

alan lee és john howe akár le is mondhat

Mert hát van Justin Gerard és ó, ő fest a világon a legszebbeket. Most épp Bilbó hobbit kalandjait illusztrálja önszorgalomból, de festett Beowulfot is, és Sir Lancelot úgyszint ecsetvégre került - szóval sikerült összefoglalnia azt a három dolgot, amit én a legjobban szeretek, talán még ha mirelit meggyet is festene párat, akkor teljesen tökéletes lenne. (Így is teljesen tökéletes.) És még ír is arról, amit fest, és általában nagyon okosakat, máskor meg nagyon vicceseket, és amúgy (mint az a "kedves anyuka, Grendi már megint rosszalkodott a délutáni pihenő alatt" témájú bejegyzésnél látszik) pofátlanul fiatal és jóképű, ah, szeretnék tizenhat éves lenni, és ártatlanul szerelmes.

skótok, a történelmi-népi kesergős és a drogos-kócos hippi fajtából

Egyszer még kamaszkorom hajnalán, amikor késő éjszakánként kazettás magnóval randalíroztam a rádióadások között, felvettem ezt az egész lemezt, aztán valaki elkérte (mert Battlefield Band volt a túloldalán, és valamiért azt mi fontosnak éreztük) (emiatt éreztük fontosnak; kesergős skótság a skót nép keservéről, tulajdonképp tizennyolc éve kívülről tudom, az ír borongások csúfosan le vannak maradva) és sosem adta vissza, és azóta nincs nekem Donovan az én adathordozóimon, és ez igen helytelen.

De mesét olvasni azért akkor is csak erre kell.

a lelkiismeretem, az

Az elmúlt napokban többször is azon kaptam magam, hogy minden létező blogra kattintgatok, hátha frissült az elmúlt másfél percben, de nem, és utána elfogott a lelkiismeret nagy furdalása, hogy én sem írok soha semmit, pedig. Pedig úgy igazán nincs is miről, mármint amiken mostanában gondolkozom, azt minek írjam le, már így is törölték linkemet azért, mert nyomasztó vagyok (vagy valami, vagy unalmas), és igen, tessék sajnálni, vagy meghívni sörre vagy tejszínhabos forró csokira, de semmiképp sem egyszerre mindkettőre, bár akkor meg tényleg lenne okom nyavalyogni.

A nyuszik egyébként egy bábképregény tervezett szereplői, kilencen lesznek, vagy heten, de inkább mégis kilencen, vagy mégis heten. Nagyon szeretik a black metalt, mert pingvinek közt nevelkedtek a Macquarie szigeten, bár később kiették őket az aljnövényzetből. (Lehet, hogy lesz egy epizód, ahol nyakkendő helyett albatroszt kötnek, no bleeding flavour, de az is lehet, hogy inkább nem).

Meg ezt hallgatom, mert a szívem mélyén hippi vagyok, vagy legalábbis elvonási tüneteim vannak virágos nyári mezőre.

szörnyűséges projekt, nagyjából 18%-on

de miért ráz a hideg, ha nem vagyok lázas

Ma egész nap olyan érzésem volt, mintha véletlenül egy WarCraftIII pályára tévedtem volna, folyamatosan szakadt a hó, minden szürke volt, halott ágak göcsörtösködtek az égre fel, és szerintem még pár buzgó zombit is láttam valahol a körúttól nem messze, (elvégre minden tisztességes northrendi pályán akadt pár élőhalott támaszpont). Már csak a brutálisan hatékony Arthas és pár jól megrakott aranybánya hiányzott, különösen az utóbbi, ehhez a sok ügyintézéshez jól jött volna (és a Paladin / Death Knight testőrség is hasznos lett volna).

Vasárnap aztán Edem belehangolta a monitorral kompatibilis videókártyát és az új vinyót a gépembe, mindkettő courtesy of Métely , úgyhogy megint nincs mesterségesen kövérítve a világ, és ráadásul végre valahol el fog férni a Wagner opera is, és végre meg fogom tudni hallgatni egyben mind a négy órányit, vagy kifolyik az agyam a fülemen, állítólag Wagner esetében ez is egy teljesen elképzelhető kifejlet.

Azt meg még nem is írtam, hogy múlt héten voltam önvédekezni, és elfáradtam a végére teljesen, utána levezetőnek aztán sok söröskorsót emelgettünk, és ezt fogjuk ebben a sorrendben tenni legközelebb is, ez ilyen komplex edzésterv, és nekem tetszik.

És még azt sem, hogy hastáncolni is voltam ám már háromszor, és soha többé nem lesz ismeretlen kifejezés számomra a csípőtolás, a csípőlökés és a csípőejtés, és egy idővel talán majd véghez is tudom vinni őket, aztán még idővel talán majd szépen, netán csábosan is. És ez olyan igazán hangulatos női hely, tükörrel és fátylakkal és színes és csillogós és libegős és fényes és zenés és... ...igaz, itt utána nem megyünk sörözni, már csak azért sem, mert az hogy megtörné a hangulatot; itt a szünetben iszunk színes, fényes, csillogós kis teákat.

káosz bécsben

Az úgy volt, hogy a Westbahnhofnál a lépcsőn lefelé igyekezve még meg volt mindenem, aztán a Gasometernél már egy útlevelem és egy hitelkártyám is hiányzott, az viszont nem, hogy ezután rohangálhattam a szállingózó hóesésben és a sűrű fagyban az angolul nem igazán beszélő osztrák tisztviselők között.

Persze legalább a vonatjegyem megmaradt, volt nálam némi készpénz - meg hát arról nem is beszélve, hogy épen és elevenen, ami azért sajnos nem mindig evidencia - és mivel aznap este már négy órája elment Budapestre az utolsó vonat, inkább visszamentem a létesítménybe, és belekeveredtem életem első igazán súlyos backstage bulijába. Volt egy olyan pillanat, amikor rádöbbentem, hogy a megfáradt arcú, rövidnadrágos, kötöttsapkás alak az maga a Mille (a színpadon metálabbnak nézett ki, nna), és hogy ezért ismerőseim fiatalabb korukban hányszor eladták volna a lelküket (akár a bencéseknek, de tán még ferenceseknek is; hát az én ismerőseimnél ezek a csoportosulások álltak a lehetséges lélekügyletek ellenkező végén) mert hogy Krítör meg minden, de én őszinte megilletődés helyett ránéztem a kettővel arrébb támaszkodó valami másik zenészre, és mondtam, hogy abból a zöld izéből én is kérek, és egy időre hozzámn került az abszintos üveg. Aztán volt egy olyan pillanat is, amikor úgy döntöttem, hogy én most megkeresem az Eluveitie-ben vendégszereplő Pete-et, mert mindenki németül beszél, az akcentusok egész széles skáláján, de számomra mind érthetetlenül, csak ő nem, ő biztos nem, ám ezt később elrontotta azzal, hogy megpróbált feltenni valakinek egy német kérdést, és akkor komolyan sírtam a röhögéstől. Később rájöttem arra, hogy azért egy turnét tényleg nem lehet ép ésszel kibírni, minden este ez van, buszon, kis lyukakban alszik az ember, tiszta zoknikról álmodik, és valójában három hónapig ezt csinálja, kivéve, amikor néha szomorúan maga elé néz, és azt mondja, hogy úgy hiányzik a felesége.

De most már legalább egész (negyed)hiteles turnéjelenetekt tudnék írni, és ez is valami.

Később az utcán Primordial és Amorphis pulóveres részegek hívtak meg véletlenszerűen sült virslit enni, és teljesen megdöbbentek, hogy de hát én is a koncerten voltam, csak akkor hitték el, amikor megmutattam a pecsétet a kezemen (hja, a Fenevad jele, vagy mi), és akkor annyira örültek, hogy ecetes paprikát is vettek nekem a virsli mellé. Utána ők hazamentek, én meg eljutottam egy rockkocsmába (ahol az Antimatter különféle felállásai szoktak akusztikuskodni), és táncoltam Nine Inch Nails-re és The Sisters of Mercy-re, és újabb lelkes Kreator rajongók akartak meghívni sült virslit enni, ezt azt hiszem, ilyen bécsi szokás, nekem jobban bejön, mint a dubliniak a sértődés határáig fokozódó "but I know you want my Irish loving"-ja, ez megfigyeléseim alapján akkor is elkerülhetetlen, ha józanul, ásványvizesl palackkal a kezemben állok, biztos valami népnemzeti kötelesség, hogy Dublinban minden turistának ajánlatot kell tenni, különben azt hiszi még, hogy nem szeretik. Szóval még egy adag sült virsli azért sok lett volna, úgyhogy inkább kiballagtam az állomásra, és aztán egy idő után felszálltam a nagyon kegyetlenül hiper vonatra, amin tíz ülésenként kis képernyő mutatta az aktuális sebességet, csak fűtés nem volt, úgyhogy a teljes utazóközönség télikabátban dideregte végig a háromórás utat. És az osztrák nyugdíjasok nagyon üvöltöttek. Én meg félálomban arra gondoltam, hogy "igen, amikor valakinek megkéred a kezét, akkor abban az is benne van, hogy negyven év múlva kucsmás varanggyá változik ... de persze ha még ilyenkor is királyfinak érzed magad egyetlen csókjától, akkor semmi baj, meg részemről amúgy sem", és hogy azért az lehet, hogy kicsinyes és gond, de engem zavarna, ha a közvetlen hozzátartozóimnak önálló rendszertani nevet kéne alkotni.

És most mehetek rendőrségre és bankba és okmányirodába és aludni is, mert azt csak a vonaton sikerült (télikabátban, amikor az osztrák nyugdíjasok nem üvöltöttek annyira).

mi van, ha soha többé nem lesz kedvem írni ide?

Végre süt a nap;
és ilyenkor jó.

Máskor mindig nyűgös vagyok.

szót kér, csak annyit mondana, hogy most már unja

Sejthettem volna, hogy valami nem stimmel a mai nappal, a reggelimmel kis híján sikerült felgyújtanom a lakást, aztán kikergettem a füstfelhőket, de délután és azt követően sosem világosodott meg többé a monitorom, anélkül pedig elég érdekes és merész dolog lesz dolgozni (vakon megnyitok valami programot, oszt' szöszmötölgetek benne), szóval azon merengek, hogy még kész szerencse, bár nem hittem, hogy ilyenem is van néha, hogy több hét kihagyás után épp tegnap mentettem át a fordítást a pendrive-omra, mert bár ugye az adatok szerencsére nem semmisültek meg, legalábbis feltehetően csak a monitor sötét, a gép morog, ahogy kell, de most baromi nehézkes lesz levakarnom azt a sok mindent az én bölcsész képességeimmel a vinyóról; szóval a világ meg hagyjonmárbékibe, és nem lehetne-e, hogy tényleg, nem akarok monitort venni, whiskey-t akarok venni, és bekúszni az asztal alá, ír kesergőket énekelni, vagy valami olyasmit, amitől legalább a csinosabb arculatát mutatja ez az utálatos, szürke tél.

Egyébként tegnap kiválót kávéztunk és söröztünk, szóval azért nincs még veszve minden, csak nyűgös vagyok, és süssön ki néha már a nap.

ez mind nem spancilhill

most amúgy

Épp megvonom magamtól az internetet, meg magamat az internettől, hátha akkor hatékonyabban küzdök a nyomasztó könyvvel, de persze a sors aljas, és ilyenkorra időzíti a halaszthatatlan-azonnal+válaszolandó emaileket, amiket persze nem küldenek el időben, és ettől ideges vagyok, és megint estére halasztódik a munka, és éjfélkor aztán ott fogok ülni nyakig vérben valami sáros csatamezőn (már mintegy húszezer skótot mészároltam le), és ilyenkor valahogy semmi sem tűnik jónak, az sem, hogy még egy kávét megigyak.