Persze legalább a vonatjegyem megmaradt, volt nálam némi készpénz - meg hát arról nem is beszélve, hogy épen és elevenen, ami azért sajnos nem mindig evidencia - és mivel aznap este már négy órája elment Budapestre az utolsó vonat, inkább visszamentem a létesítménybe, és belekeveredtem életem első igazán súlyos backstage bulijába. Volt egy olyan pillanat, amikor rádöbbentem, hogy a megfáradt arcú, rövidnadrágos, kötöttsapkás alak az maga a Mille (a színpadon metálabbnak nézett ki, nna), és hogy ezért ismerőseim fiatalabb korukban hányszor eladták volna a lelküket (akár a bencéseknek, de tán még ferenceseknek is; hát az én ismerőseimnél ezek a csoportosulások álltak a lehetséges lélekügyletek ellenkező végén) mert hogy Krítör meg minden, de én őszinte megilletődés helyett ránéztem a kettővel arrébb támaszkodó valami másik zenészre, és mondtam, hogy abból a zöld izéből én is kérek, és egy időre hozzámn került az abszintos üveg.
Aztán volt egy olyan pillanat is, amikor úgy döntöttem, hogy én most megkeresem az Eluveitie-ben vendégszereplő Pete-et, mert mindenki németül beszél, az akcentusok egész széles skáláján, de számomra mind érthetetlenül, csak ő nem, ő biztos nem, ám ezt később elrontotta azzal, hogy megpróbált feltenni valakinek egy német kérdést, és akkor komolyan sírtam a röhögéstől. Később rájöttem arra, hogy azért egy turnét tényleg nem lehet ép ésszel kibírni, minden este ez van, buszon, kis lyukakban alszik az ember, tiszta zoknikról álmodik, és valójában három hónapig ezt csinálja, kivéve, amikor néha szomorúan maga elé néz, és azt mondja, hogy úgy hiányzik a felesége.De most már legalább egész (negyed)hiteles turnéjelenetekt tudnék írni, és ez is valami.
Később az utcán Primordial és Amorphis pulóveres részegek hívtak meg véletlenszerűen sült virslit enni, és teljesen megdöbbentek, hogy de hát én is a koncerten voltam, csak akkor hitték el, amikor megmutattam a pecsétet a kezemen (hja, a Fenevad jele, vagy mi), és akkor annyira örültek, hogy ecetes paprikát is vettek nekem a virsli mellé. Utána ők hazamentek, én meg eljutottam egy rockkocsmába (ahol az Antimatter különféle felállásai szoktak akusztikuskodni), és táncoltam Nine Inch Nails-re és The Sisters of Mercy-re, és újabb lelkes Kreator rajongók akartak meghívni sült virslit enni, ezt azt hiszem, ilyen bécsi szokás, nekem jobban bejön, mint a dubliniak a sértődés határáig fokozódó "but I know you want my Irish loving"-ja, ez megfigyeléseim alapján akkor is elkerülhetetlen, ha józanul, ásványvizesl palackkal a kezemben állok, biztos valami népnemzeti kötelesség, hogy Dublinban minden turistának ajánlatot kell tenni, különben azt hiszi még, hogy nem szeretik. Szóval még egy adag sült virsli azért sok lett volna, úgyhogy inkább kiballagtam az állomásra, és aztán egy idő után felszálltam a nagyon kegyetlenül hiper vonatra, amin tíz ülésenként kis képernyő mutatta az aktuális sebességet, csak fűtés nem volt, úgyhogy a teljes utazóközönség télikabátban dideregte végig a háromórás utat. És az osztrák nyugdíjasok nagyon üvöltöttek. Én meg félálomban arra gondoltam, hogy "igen, amikor valakinek megkéred a kezét, akkor abban az is benne van, hogy negyven év múlva kucsmás varanggyá változik ... de persze ha még ilyenkor is királyfinak érzed magad egyetlen csókjától, akkor semmi baj, meg részemről amúgy sem", és hogy azért az lehet, hogy kicsinyes és gond, de engem zavarna, ha a közvetlen hozzátartozóimnak önálló rendszertani nevet kéne alkotni.
És most mehetek rendőrségre és bankba és okmányirodába és aludni is, mert azt csak a vonaton sikerült (télikabátban, amikor az osztrák nyugdíjasok nem üvöltöttek annyira).
