a legszebb bók

két ünnep között

Ez az az időszak, amikor még a nyúl is töltött káposztát reggelizik.

Aztán ül a gép előtt, és vigyorog, mint a vakablak, mert ez itt mind zseniális, hogy mire képes a Photoshop és az elme, ha egymásra talál. Átszabott könyvborítók: külön kedvencem George R. R. Martintól a Knights Who Say "Fuck" , Mercedes Lackey My Little Pony Goes To War -ja, és persze Robert Jordan és a Characters Show Up  (Sequel to the Nr. 1 New York Times bestseller "More Subplots" , lapátol rá még egyet). Vannak karácsonyi zombik is, azt hiszem, többé nem tudok ugyanazzal a gyermeki ártatlansággal tekinteni az angolszászoknál rendszeresített karácsonyi harisnyákra, de legalább mind tudjuk, Droidzombi mit kér jövő karácsonyra (agyat). Azért ne feledkezzünk el az őrült tudósok kinevelését megcélzó képességfejlesztő játékról sem, szerintem Brainoiz csak azért lett bölcsész, mert az ő idejében nem volt még ilyen.

Idővel kimentem a hidegbe, és ittunk ellene Viddel forralt bort, bár szerencsére azért a kocsmában fűtöttek is, nem csak mi magunkat alkohollal, és még karácsonyfa is állt az asztalunk mellett, teljesen átélhettük, hogy tél van, legfeljebb a cipőnkről hiányzott a környezetbarát sófolt. Megbeszéltük a világ nagyon fontos dolgait, de erről csak annyit, hogy volt benne spárga, és az tényleg a világ nagyon fontos dolga, köztudomású, ugye.

Később hirtelen felindulásból vettem egy lila kardigánt, és nem vettem egy zöld ruhát, bár olyan dekoltázst varázsolt, hogy magam is zavarba jöttem tőle. Sajnos a pocakomat is legalább ilyen hatékonyan kihangsúlyozta, és nem, ebben nem értek egyet a tervezőjével.

Mostanában nem valami érdekes az életem.

ezzel is megvolnánk

Ilyen izgalmak történtek: eltelt a karácsony, anélkül, hogy súlyosan bántalmaztuk volna egymást, de többször kis híján belepusztultam, hogy annyit kellett enni. Hát még inni. Volt olyan ebéd, ami után konkrétan még másnap reggel is rosszul voltam, de ott azért tényleg a két dupla Jack Daniels volt a beugró.

Rengeteget találkoztam a családdal, nagyszülőkkel, nagybácsikkal, kopasz babákkal (utóbbi halk "kéem, kéem"  sipákolással vetődött az olajbogyókra, járni még nem tud, de ízlése már van) és kerekfejű macskákkal (a radiátor mögött lapult, akkor is úgy kellett kiráncigálni, amikor feljebb csavartuk a fűtést - ha rajta múlik, az önként sült, bundás macska lett volna az ebéd), hihetetlen, hát egyre öregebbek vagyunk, és sajnos ez egyre inkább látszik is.

Kaptam ajándékokat, részint saját magamtól, épp december 23.-án érkezett meg egy csomag, teli vicces dolgokkal, és akkor annak örültem. De azért kaptam másoktól is mindenfélét, még sajtos húst és töltött káposztát is, és bejglit, bort, házipálinkát; úgy látom, az emberek kezdenek ráébredni, hogy én nem valami éteri lény vagyok, hanem egy igazi haspók.

Jártunk moziban, és megnéztük a Valami Amerika 2 -t, meglepően teljesen jó volt, sőt, kifejezetten tetszett, nevetni is lehetett rajta, ami azért magyar vígjátéknál meglepő. Ahogy Mac- és mozifüggő tettestársam megjegyezte, "végre egy magyar film, ami miatt egy másodpercig sem szégyelltem magam" , és azért itt volt már az ideje. Az elkövetkezendő magyar filmtermést felvonultató előzetes-csokor sajnos nem volt túl biztató, de csodát még én sem vártam, már ez a lassú javulás is megnyugtató.

Elolvastam a kis Harry Potter kísérő-mesekönyvet, egészen pontosan annyi idő kellett hozzá, amíg a karácsonyi tömegközlekedésben az Eurocentertől a Mechwart ligetig értem, és ez még a karácsonyi tömegközlekedésben sem olyan sok. Közben végig azon gondolkoztam, hogy Rowling csak ennyire megutálta a végére az öreg Dumbledore professzort, hogy ilyen kommentárokat írt a nevében a mesékhez, vagy neki magának sem tűnt föl, mennyire tenyérbe mászó dolgokat kapart oda. Az öt mese amúgy tényleg meseszerű, kellemesen felépített darab, bár lehet, hogy ezt a bőrt már nem kellett volna lehúzni a sorozatról.

A mongolmániám, de lehet, hogy a keresztesek kapcsán apám feleltetett mameluk szultánokról, és a fejét csóválva mondta, hogy nem elég, ha azt tudom, hogy az első pár sikeresebb darab még a Fekete-tenger mellékéről elhurcolt rabszolgaként kezdte a pályáját, de azt is, hogy ezek ám kunok voltak, és ezt érdemes ám megjegyeznem, mert az ő anyja révén a mi őseink is. Mármint nem a Fekete-tenger mellékéről elhurcolt rabszolgák voltak, hanem kunok. Szóval Bajbarsz (akiről egyébként azt az érdekességet is megtudtam még az endless-karácsonyon, hogy a neve annyit tesz, mint Hiúz, és már ez is nagyon tetszett) ősei meg az enyémek egykor együtt erjesztették a kancatejet, ez azért lenyűgöző, de most őszintén, tényleg. Az a jó ebben a Kárpát-medencében, hogy az ember gyökerei általában nem csak teljes Eurázsiát hálózzák be, de még a Földközi tenger vidékére is kiterjednek, én bárhová megyek, rokonok közt érezhetem magam.

Na jó, az írek csak lelki rokonok, de azt Yeats ajánlotta meg nekünk, magyaroknak, úgyhogy nem is illene visszautasítani (és akkor még a sörről szó sem volt).

Jól van, látom, megártott a sok halászlé és töltött káposzta, a vörösborról nem is beszélve, az elmúlt hét teljesítményére már tengerjáró gőzöst lehetett volna bocsátani; de majd lesz ez még így sem. Addig is, süt a nap, hideg van, és ebből legalább az egyiknek örülök.

hát boldogat

(ez régi is, meg nem is olyan jó, de most egy ilyen év volt, jó?)

emberek közt jártam

Mert volt endless.hu találkozó, és elmentem ügyesen. Beszélgettünk könyvekről és filmekről, mert azt illett, és kung furól, mert az érdekelt, és ittunk forralt bort, mert az meg jó. Utána hazafelé ettünk Big Mac-et éjfélkor, egyébként nekem nem is hazafelé volt, mert én még onnan mentem inni bölényfüves lengyel specialitást, és jó volt, bár odafelé menet az éjszakai buszon rájöttem, hogy én tényleg nem vagyok életképes, már attól eltekintve sem, hogy időnként súlyosan keresztülesek a saját lábamon. De erre például jó gyógyír a bölényfüves lengyel specialitás, ajánlom mindenkinek lelki megrázkódtatás esetén.

Aztán meglátogattam Brainoizt is, aki törött lábbal nyűglődik, de adott nekem The Graveyard Book -ot, én pedig vittem neki cserébe óramű-világegyetemet (Jay Lake: Mainspring ), remélem, az majd jobb kedvre deríti egy kicsit. Nobody Owens története amúgy tetszett, aranyos ötlet, hogy mi lett volna, ha Maugli nem a dzsungelbe téved be egy tigris elől, hanem egy elhagyatott, brit temetőbe egy a titkos ezermester-szövetség pszichopata orgyilkosa elől, és ennek megfelelően farkasok helyett (élő)holtak nevelik fel (hősünk ennek megfelelően több évszázad modorában tud bemutatkozni és társalogni, a malacokról viszont semmit sem sejt). Itt-ott túl erősnek éreztem a két könyv közti párhuzamot, egész elemeket nem tudom, mennyire kellett tényleg átemelni, de azért összességében bájos történet (bár őszintén, de most tényleg, hogy hiányozhat valakinek Glasgow?).

filmek és előzetesek

Jártam moziban is, és először furcsa volt, hogy moziba megyek, és mégsem a Mongol -t nézem meg, azt hiszem, mongolmániás kezdek lenni, de aztán megbékéltem a ténnyel. Persze ehhez az is kellett, hogy olyan kis aranyos marhaságot nézzek helyette, mint az Alkonyat ; fél perc után sikerült megint tizenhét évesnek éreznem magam, és őszintén sajnáltam, hogy másnap nem a fizikadolgozat miatt kell aggódnom, és még a menza veszedelmeinek sem tesznek ki. Jó, persze a mi osztályunkba nem jártak sármos vámpírfiúk, de azért ez engem már akkoriban sem zavart, a nemvámpír fiúknak voltak olyan előnyei, hogy a zenei fejlődésük nem akadt meg Debussy-nél, hanem kiválóan lehetett velük Mr. Bungle-re ugrálni a Rockoko-ban. Ez történelmi tény, hogy volt ilyen, és tizenhét éves akarok lenni újra, vagy esetleg tizennyolc. Netán sármos vámpírfiókkal járni, akár akkor is, ha a zenei fejlődésük megakadt Debussy-nél, az ember idővel alább adja, lassan már azt sem várom el másoktól, hogy igazolják, hogy 1993-ban Mr. Bungle-t hallgattak, azért hová lesz már így a világ, szörnyű. Nemsokára már az "Az Örökkévalóság arcai: Anathema felállások, kezdetektől napjainkig" és az "Ismeri-e Ön a teljes Jerry Cantrell életművet?"  feleletválasztós teszteket sem töltetem ki másokkal, mielőtt hajlandó lennék egy légtérben sörözni velük, ah, megalkuvó lettem, de tényleg.

Az Alkonyat  tehát egyetlen jókora cukorfalat (felnőtt férfiaknak nem ajánlanám ugyan nyugodt szívvel, csak ha annak idején titokban Beverly Hills 90210  rajongók voltak; a többiek inkább nézzenek valamit, amiben Jason Statham túlturbózott autókból kiesve seggeket rúg szét, és közben néz egyre kopaszabban és szigorúan), és napokig mosolyogtam tőle.

Aztán láttam a Nők  című lanyhaságot, amivel az a helyzet, hogy a moziban jó volt a fűtés, és legalább sosem fogom úgy érezni, hogy valamiből kimaradtam, amiért nem néztem meg ezt a filmet - egyébként azok sem maradnak ki semmiből, akik nem  nézik meg, de komolyan. Egy pillanatig sem éreztem a vészesen rossz filmekre jellemző, klausztrofób "jaaaaj, most-mind-meghalunk" -ot, de azért semmilyen szempontból nem lehetne jónak mondani. Néhol szinte már a középszerűséget is eléri, de azért azt csak néhol, többségében inkább gyenge. A problémák egy részét leelemezhetném, de annyit nem ér meg - talán elég az is, hogy a filmben van  tamponégetős jelenet, és hogy messze nem ez a mélypont.

Kitérnék viszont gy trailerre, ami zsigeri reakciókat váltott ki többekből; az Ausztrália  sikeresen elérte, hogy már a puszta plakátja láttán heves pánikrohamokkal küzdjek. A trailer első tíz másodperce után rám szakadt a nagy "jaaaaj, most-mind-meghalunk" , pedig amúgy a másfél perces ajánlókat még a magyar művészfilmekből is elviselem, de hát ez rémítő. Mint D. találóan megjegyezte, olyan, mintha az Elfújta a szél  paródiája akarna lenni, de egyébként annál sokkal rosszabb (Nicole Kidman pedig már szabályosan ijesztő, olyan természetellenes, komolyan, egy megcsócsált Barbie baba is jobban hasonlít egy eleven nőre), nagyjából mindennél sokkal rosszabb. Még árva bennszülött kislányt is befogadnak és elvesztenek, szerintem aranyos kiskutya is lesz benne valahol, csak azt a következő trailerre tartogatják, hátha akkor már tényleg kifutok a moziból vagy nyakon hányom az előttem ülőt. (És még a gonosz japánok is bombázzák benne szegény ausztrálokat, és akkor eszembe jutott a legenda arról, hogy a II. világháborúban a sósvízi krokodilok akadályozták meg a japán partraszállást, és mennyivel értelmesebb lett volna arról filmet forgatni már. De tényleg. Hogy a krokodilok megették az ellenséges haderőt. Az már legalább valami, egyéni meg érdekes. (Az észak-ausztrál sós mocsarakban lakó krokodilokból amúgy ki is nézem, hogy egész flottákat lenyelnek; ha jól emlékszem, az átlag példány 5-8 méter, szárazföldön akár 60 km/h-val teper, szóval kizárólag az használ ellene, ha az ember időben talál egy akkora fát, amit nem dönt ki mintegy mellesleg, mert véletlenül nekiment. Ilyen viszont nem sok nő a környéken.)) Szóval remélem, hamar bemutatják már, és nem kell minden más előtt is ennek az ijesztő előzetesét néznem.

vers nélkül

Jud kapta, születésnapjára, meglepetésnek, Woof megrendelésében, az én kivitelezésemben.

amit a múltkor kifelejtettem

• Még két hete megnéztem Droidzombit, amint Körmagyar , és társulatilag jók voltak, bár a magyar dráma továbbra sem győzött meg.


• Beszoktam egy plázakönyvesboltba, mert van oolong teájuk, marcipános süteményük, érdekes kávéik, és olyan köynveket lehet olvasni mindeközben, amit megvenni azért túlzás volna.


• Több sört ittam a kelleténél, és még több whiskyt, és embereket győzködtem skót költészetről, úgy tűnt, egész sikeresen.


• Láttam a nagyszülői receptkönyvet, telis-tele a dédszüleim kézírásával lejegyzett receptekkel, és lejegyeztem a saját kézírásommal a családi titkos beigli receptet.


• A paradicsom már megint virágzik, igen, ez még ugyanaz a paradicsom, lassan öt éves, döbbenetes, de remélem, legalább még egyszer ennyi időt kibír velem.


• Senki nem kap tőlem semmit sem karácsonyra idén, mert antiszociális vagyok, de annyira azért nem, hogy mindenkinek falinaptárt vegyek.

vettem könyveket, és.

Olyan hihetlen dolgok történnek, mint hogy valami borzalmasan sok pénzt költöttem könyvekre, de tényleg, olyan borzalmasan sokat, hogy az... borzalmasan sok. Végre megvettem a Farkastotem  című kínai remeket, amivel tavasz óta szemezek, és tettem mellé egy másik kínait is, mert valamikor az a meggyőződésem alakult ki, hogy magyarul csak olyan könyvet olvasok el, amit nem angolból fordítottak, mert azt inkább eredetiben, és ez a legtöbb kínai könyvre igaz, hogy nem angolból fordították őket. Hála a jó Istennek. Ez az elhatározás kizárólag azért előnyös, mert amúgy túlnyomó részt az angolul író szerzők érdekelnek (nem tehetek róla, csőlátó szakbarbár vagyok, de legalább kevesebb könyvet veszek); szóval ezért, és mert sokszor az angol eredetit szállítási díjjal együtt olcsóbb megrendelni az Amazonról, mint megvenni magyarul; és még valami szörnyű fordító förtelmes munkájának sem teszem ki magam, ezek a fordítók, ezek mind szörnyűek, és förtelmesen dolgoznak, az utolsó szálig. Aztán természetesen ezt az elhatározást azonnal meg is szegtem, nem tehetek róla, megláttam, hogy William Wharton, és nem tudtam neki ellenállni - és tényleg rettentően tetszett, szóval ha majd egyszer én is ilyen könyveket tudok írni, akkor esetleg az sem zavar, ha én is csak negyvenkilenc évesen adom ki az elsőt. Aztán vettem kínai szerzőt angolul is, de hát ez a Xiaolu Gou képes volt úgy írni, és azt mondja: A concise Chinese-English dictionary for lovers ; igazán aranyos, és különösen az elején, amikor a sivatagi városka cipőgyárából elszabadult, huszonhárom éves kínai hősnőnk még csak ismerkedik Londonnal és az angol nyelv furcsaságaival, még vicces is. Aztán kizárólag Isolde hatására vettem Paul Austert, a teljes New York trilógiát egy vékonyka kötetben (de azt a betűméretet! ...azt a szemüvegeseken kívül mindenki nyilván gyűlöli), bár jó kérdés, hogy mikor olvasom el, most megint abban a korszakomban vagyok, amikor a világon nem akarok soha-de-semmi mást, csak egzotikus tájakon játszódó fantasztikus, de legalábbis történelmi filmeket nézni.

Például komolyan gondolkozom rajta, hogy én azért megint megnézem a Mongol -t, elvégre a végtelen mongol (kazah; ez szinte jobb, én kazah mesegyűjteményeken nőttem föl, sokáig nem is tudtam, hogy az aula az nem az a hely, ahol a kazah családok összegyűlnek, és a fiatal legények megkéselik egymást) szóval sztyeppék mennyivel szebbek már, mint a Bécsi út felém eső szakasza, még pacik is vannak rajtuk, és azok meg mennyivel szebbek már, mint a sok leharcolt kisautó itt a parkolóban, és egyébként az a sok bajszos-fonatos mongol (na jó, japán és kínai és akit még találtak és  mongol), az is mind egy szálig szebb, mint a városban hemzsegő átlag szalonnatarkójú (és ezzel kb. a Mariana-árok magasságába tettem a lécet).

Aztán volt olyan is, hogy a múltkor néztem olcsó DVD-n beszerzett tévéfilm-kategóriájú, izé, tévéfilmet (a hátsó borítóján elhagyatott léckapu sötétlik a viharos lápon, hah, még szép, hogy mind a 199.- forintot kiadtam érte ... aztán meg a kilencvenes években játszódó, amerikai családi dráma; hát EZ dráma, de komolyan), és az a kulturális sokk ért, hogy a közepén egy kórházi jelenetben a háttérben egyszer csak felcsendült, hogy "Dr. Blair, Dr. Blair, Dr. J. Hamilton, Dr. J. Hamilton" , és a sikítzozó ujjongás után (hogy de rég nem hallgattam én Operation: Mindcrime -ot, pedig minden alkalom jó alkalom) kutatásokat is végeztem, és az én fülem ugyanannak a hangmintának hallja a kettőt. (Na jó, de én süket vagyok.) A film későbbi, és nem hinném, hogy a lemezre akart utalni, szerintem itt valami nagy amerikánerség van a háttérben, ez volt a kedvenc kultikus kórház-sorozatuk visszatérő eleme, vagy minden amerikai kórházat szövetségi törvények köteleznek egy Player és egy J. Hamilton vezetéknevű orvos alkalmazására, akiket ráadásul kizárólag egymás után, a megszabott sorrendben szabad a hangosbeszélőn szólítani. (Hé. Hallottunk már cifrábbat is.)

(...és kiderült. Egy időben mindenki ugyanazt a hanggyűjteményt használta.)

Az is nagy megkönnyebbülés, hogy egy ideig most megint nem kell azzal vacakolnom, hogy utálok otthon rajzolni, az A3-as mappám viszont egy táskába sem fér bele, a táskán kívül minden másba beleesik az eső, és az mostanában volt épp elég, a reklámszatyor maga a megtestesült szentségtelenség, az egyetlen, megfelelő méretű vászonalkalmatossággal viszont annyira... bölcsésznek  érzem magam. Megöltem két tollat és a jobb kezemet, nem alkalmas ám az arra, hogy sokáig tollat fogjon - persze csak olyasmit rajzolok, amihez sokáig kell tollat fognia - és egyébként mérhetetlenül gyűlölöm a világot, mert a tollakból mindig csak akkor folyik a tinta, ha a különösen finom részletekhez érek, amúgy csak kapirgálom a papírt, szinte kilyukad, de azok alapján, amennyi nyomot hagyok, legfeljebb csak metszet lehetne. De büszke vagyok ám magamra, mint az állat, ez azt jelenti, hogy idén 4 azaz négy darab rajzot fejeztem be (a naptárra nézve ez már nem is nagyon változik), és csak három nagyobb szabású vázlatot hagytam félbe. (Bár esküszöm, lesz még egyszer belőlük Mucha stílusú Bellis Coldwine, hideg zúzódásszín fogaskerekekből font glóriával!!! Az a baj, hogy terveztem mellé egy Uther Doult is, és szegénynek már a ceruzavázlaton nagyon furcsa szögben áll a nyaka. Gondoltam, azt mondom rá, ez ilyen nemes-cromlechi sajátosság, de aztán rájöttem, hogy a ruhájával is gondban vagyok, és az egész nyomorult The Scar / Armada   stáblistáján ő az egyetlen szereplő, akiről garantáltan nem érdemes aktot rajzolni.)

Aztán szembesültem egy kellemes, ám megfizethető rosé borral is, Ostoros egri merlot - pinot noir cuvée, 2007, ilyen-olyan díjnyertes, tényleg málna utóíze van, kell venni belőle még pár palackkal (csak azt a gumidugót tudnám feledni - és kihúzni!!! - old school italozó vagyok, a bor kategóriájú borban a dugó legyen parafa), és rájöttem, hogy de hát én szeretem a chardonnay-t is, de még mennyire. (Hozzátenném sietve, hogy én a borhoz annyira értek, hogy ízlik/nemízlik, azt, hogy ezen felül jó, és mennyire, tannin-gömbölyűsavak-mélylélegzet, azt már mind rábízom másra.) Mindezt leginkább azért, mert mostanában a legtöbbször valami (cukkinivel és/vagy spárgával dúsított) penne arrabiata változatot ebédelek éktelen adag csípősségekkel és egy pohárka borral. Átképzem magam mediterrán életművésszé, és működik; ilyen ebédek mellett az ember tényleg akar még vagy hatvan-hetven évet élni. Elvégre akkor még úgy huszonkét-huszonhatezerszer kiélvezheti, ahogy a fokhagyma, a paradicsom, a csípős paprika (a legtöbb, ember által elképzelhető elosztásban tökéletes) harmóniáját szabályosan transzcendálja a bor üdesége (ez annyira rossz volt, ezt le kellett így írnom). És ez elég bármihez. Borban az igazság - bár az is lehet, hogy fokhagymában, csípős paprikában, vagy paradicsomszószban, nem tudom, a durumtésztára azért nem gyanakszom átütően.

Na jó, mielőtt a gyógyszereimre is kitérnék, inkább abbahagyom.

mongol

Érdemes megnézni. Nekem például csak egyetlen egy kifogásom van vele kapcsolatban, mégpedig az, hogy már csak műfajilag sem lehet úgy alakítani a folytatást, hogy Jet Li valahogy feltűnjön benne. Pedig akkor ez lenne a Tökéletes Film, már ami engem illet.

amiben a szerzőnek kételyei támadnak(de aztán úgy rájön, hogy szereti a mirelit meggyet)

Néha az az érzésem, hogy ezt itt csak a saját szórakoztatásomra írom, illetve azért, hogy időnként felbukkanjon valaki, aki aztán prófétai modorban kioktat, hogy az élet szép, akkor is; pedig én egy szóval sem mondtam, hogy csúnya, legfeljebb, hogy néha olyan... érdekes.

A múltkor például annyira lenyűgözött egy bor címkéje, hogy egy teljes polccal elnéztem az árát, és most van egy üveg rohadt drága szekszárdi vörösborom, és szégyelleni fogom meginni, mert aznap biztos úgysem leszek cuvée-hangulatban, és ennyi pénzből akár whiskey-t is vehettem volna, az sokkal tovább tart, és mindig értékelem. De most legalább van igazi, mitikus borítóm, szarvassá változó fiú és ami még (nem feltétlenül) kell, majd Bran hallgatása közben, hátborzongató ír legendákon borongva kortyolgatom el. (Srakker üzemmód kikapcsol.) (Különben is, ír legendákhoz bor; a gondolatra is öngyilkos lett a Jameson-os üveg.)

Aztán eszembe jutott az is, hogy nyáron csak ígérgettem a fehér kamaszpárducos rajzot, de ide sosem tettem föl - persze aki akár az art.rpg.hu sarkomat, akár a deviáns kórlapomat figyelemmel kíséri, az már orrvérzésig csodálhatta, de hátha a többiek.

Egyébként épp rajzolok megint, és a múltkor véletlenszerű rajongókat gyűjtöttem magamnak a McCaféban, ahol egy nagyohabos nagyoncsokis kávészerűség fölött elmélkedve rajzoltam, majd kis híján beleestem a bögrémbe a hátam mögött harsanó, heves "oh my god that's so cool" -ra; egy csapat Kecskeméten tanuló amerikai, ausztrál és ír lány volt az, annyira fellelkesültek, hogy még a Vörösmarty téren szerzett kézműves ajándékaikat is megmutogatták. Aranyosak voltak. De azért komolyan, hogy lehetnek az emberek olyan... ...fiatalok (olyan fejenként 21 és 25 közöttiek)?

Később elmentem moziba, és megnéztem az Égető bizonyíték -ot, és végül is tetszett (leszámítva, hogy az utolsó húsz percben elkezdett fájni a bölcsességfogam, és attól még sosem volt jó kedvem). Előző nap láttam a Vicky Cristina Barcelona -t, na, hát az amúgy jobb volt (és még Fontos Dolgokra is rájöttem tőle).

És mostanában mindig esik az eső, különösen, amikor nem örülök neki. Bár nagyon ritkán örülök neki, úgyhogy végül is nem igazíthatja épp ehhez...