elmaradások és ami még az eszembe jut

Még azt sem meséltem, hogy pár hete (múlik ám az idő) visszamentem az erdőbe, hogy őszi fényben is lekapjam a kidőlt-bedőlt fákat. Persze mire sikerült elszabadulnom a munkától egy hosszabb sétányira, már egy levél sem maradt, de legalább a napsütés utolját sikerült elkapnom.

(a halott fa még mindig nem esett le; ez már az öreg skótnak is sok lenne)

Kiváló nyugdíjas néni is felszedett, komolyan mondom, félelmetesen ezek az öregek. Nem mert egyedül felsétálni az Árpád kilátóhoz, úgyhogy addig elegyedett velem szóba (miközben épp már hazafelé menet, egy fatönkön ülve nyakaltam a hideg ellen rendszeresített aszútörkölyt), amíg fel nem kísértem újra a hegy tetejére - én, mint megbízható személy. Annyira súlyosan nyomta, hogy már gyanakodtam, igazából valamiféle mesebeli szörnyeteg, és mindent megtettem, hogy az ő nem létező sebességével is kiérjünk az erdőből napszállta előtt. Szerintem ha nem sikerült volna, akkor hirtelen Grendel anyjává változik (nem, nem az Angelina Jolie féle változatra gondoltam, bár konkrétan engem az sem vonz) és megvacsorál. Így csak meghívott süteményezni, és hogy ismerkedjek meg a férjével és a gyermekeivel, de ez már annyira szürreális volt, hogy még én is visszautasítottam. Elkérte a telefonszámomat, hogy sétáljunk néha együtt, de ez is csak egy ilyen egyalkonyatos kapcsolat volt, soha többé nem jelentkezett, már a nénikben sem lehet bízni, szörnyű ez.

(Ó, igen, és a kilátóban találtunk igazi kóbor kölyökmacskát. Képünkön látható, hogy a cirmos a legbiztosabb rejtőszín téli erdőben.)

Előkerült közben egy alsó tagozatos osztálytársam, döbbenetes, tizennégy év elteltével felismert, pedig azóta rengeteget változtam, például kevesebb embert verek meg. (Igaz, a múltkor felpofoztam egy teljesen ártatlan, ráadásul borzasztó jóindulatú ismerősömet, azóta sem tudok mit kezdeni a ténnyel.) És emlékezett életem egyik alapvető traumájára, pedig már kezdtem azt hinni, hogy csak én találtam ki - de ezek szerint tényleg megtörtént, hogy gyorsabban olvastam az osztályfőnökünknél, aki ezt nem akarta elhinni, és kiültetett a katedrához, hogy legyek én a tanár. Pedig már nyolc évesen sem volt bennem pedagógusi elhivatottság. Azt hiszem, azóta vagyok hajlamos kórosan félrebecsülni az eredményeimet, egy életre megtanultam, hogy nem jó kilógni a normából (pedig igen).

Megnéztem az Ananász Expressz -t, sírva röhögtem rajta (persze az én romantikus lelkemnek James Franco akkor is vonzóbb Trisztánként, mint zsíros hajú, félidióta marihuána-dílerként; bár a kora-középkori cornwalli héroszok személyes higiéniája nyilván még a zsíros hajú, félidióta marihuána-dílerekénél is rosszabb volt, hogy a halálozási rátájukat ne is említsem) (innen is látszik, hogy a nők romantikus lelke általában egy barom). De ezek teljesen hülyék. Búskomorság ellen tökéletes, és ráadásul még legális is, a címben emlegetett kannabisz-származékkal ellentétben.

most pihenek

És akkor most alszom. És akkor most alszom, és barátokkal találkozom, és nem csinálok semmit. Rajzolok.

Persze a következő határidő már az ajtóban toporog, de nem ijesztő, csak közeli. Ha már jó mameluk szultán nem lennék (hogy mennyi ideig tartott kitakarítani az utolsó kereszteseket Akkonból, az döbbenetes), legalább majd a nekem kiutalt töredéksárkányt ügyesen idomítom. Remélhetőleg.

És egyébként voltam kicsit (nagyon) pszichopata is az elmúlt időben, rettenetes, épp (és kicsit ezért) telefon- és sms-fóbiám van (ilyenkor ezeket csak fogadom), láttam Wayne Hussey-t üvegből borozva akusztikusan koncertezni, és szeretem a hangját ennyi sok évtized The Mission rajongás után is (csak az a gonosz mód Luxemburgba költözött mozi- és Macmániás hiányzott), és más nagyon nincs. Csak hideg. És eső.

írnék most az írekről

és arról, hogy amikor hihetetlen mértékű szerencsétlenkedés után beértem az egykori E-klubba, és épp színre lépett az Eluveitie, és olyan kis aranyos, mulatós ír zenét játszanak sok villanygitárral (és olykor három síppal-furulyával-fuvolával, márpedig az én fülem a szintén fúvósnehéz Brannal tanulta meg az ír zenét), hogy örültem nekik; és akkor egyszer csak mondták, hogy ez a turné utolsó állomása, és most meglepetést következik, fogadjuk szívesen Simont a Primordialból

és szívesen fogadtuk

és kissé elfogódottan, de elénekelte nekünk a Spancil Hill -t, amint én utoljára nagy sikerrel a nagybátyáimnak énekeltem a szeptember végi éjszakában, és hosszú ideje szinte minden nap azzal alszom el

és a harmadik versszaknál előténfergett Alan is, és akkor a közönség nagyon ordított, és onnantól fogva ketten énekeltek

és akkor csak álltam fülig vigyorral, de azóta ahányszor eszembe jut, elsírom magam, olyan közel volt valami tökéleteshez.

Aztán a Primordial koncert valami fantasztikus volt. Második sorba kerültem, ott ugráltak az orrom előtt ezek a színpadon, Alan többször is ránk csöpögött (nem hinném, hogy annyira izzadt, szerintem vizet öntött magára), sőt, egyszer valamiért az a zseniális ötlete volt, hogy most itt dől bele a tömegbe, ahol már a termetesebbek közé tartoztam. Nem nagyon bírtuk megtartani, az az igazság. De most már legalább megfoghattam a bal veséjét, ah, ó, jaj, hát, bevallom, azért már rögtön utána is mostam kezet.

A The Coffin Ships -re felhívta a hegedűs lányt az Eluveitie-ből és a hegedűs fiút a Manegramból, úgyhogy láthattunk olyat, amit senki még soha, és ezután sem fog, de most csak majdnem sírta el magát, közben azért néha még nevetett is. A turné utolsó állomásaként ugyanis az összes többi együttes tagja fel-felkalandozott a színpadra, voltak, akik szemeteszsákokba csomagolva dülöngéltek, mások csak beugráltak, énekeltek, rohangáltak, lelkesítettek. Bár szerintem nehéz lett volna lelkesebbnek lennünk. Azt hiszem, jó, hogy nálunk ért véget a turné egy ilyen közönséggel, aki őket akarta, és csak őket.

mert lusta vagyok begépelni, legfeljebb nem tudja meg senki, soha

Címzés és megszólítás nélküli levél, csak a bátraknak ajánlom, mert olyan rettenetes dolgokat lehet belőle megtudni, mint hogy (az első kedvenc kolléganőm épp akkor tanult grafológiát, és tőlem is használt mintát a szakdolgozatához, szóval én már csak tudom):

1. a vonat ráz
   
2. a kézírásom amúgy is ronda
   
3. nagyon fegyelmezett vagyok
   
4. a magyar vonat sokkal jobban ráz
   
5. még mindig vannak enyhe optimista tendenciáim
   
6. de már nem vagyok olyan nagylelkű
   
7. például a földön talált gazdátlan NMA pólót is megtartottam
   

Igen, és a vers is a levélbe van beékelve. Ezúttal nyúl nélkül, pirossal, olvashatatlanul.

a szokásos, rajzokkal

Úgy látszik, ez a hét a szabadtéri tánc hete volt, ezúttal a járókelők legnagyobb örömére Insane télikabátban, hátizsákkal próbált megtanítani tangózni a kivilágított Mária Valéria híd kellős közepén; akkor már túl voltunk a sült tarja - párolt káposzta - knédli menün, természetesen sörrel bőségesen meglocsolva. Az esztergom-párkányi villámkirándulás somlóival és vonatjeggyel együtt került annyiba, mint egy hasonló ebéd a székesfővárosban, de sokkal mulatságosabb volt.

Kezdem magam kialudni, rengeteget beszélek, voltam sörözni két nap alatt három társasággal, közben még egy magyar metal-dark-gótikumot is megtekinthettem, nem is volt rossz, ha két embernél többet ismertem volna a meglehetősen népes közönségből, talán még ugrálok is. Ehelyett inkább eszembe jutott, amikor A. és D. annak idején fél órán át röhögtek rajtam a Szigeten, és sietve elindultam haza, mert mostanában nem mindig szeretek egy kerületben lenni a gondolataimmal.

Ha már így kiújultak mindenféle lelki problémáim, és szörnyű dilemmák elé állítottam magam, még a Rider-Waite tarot-t is előhalásztam a legzordabb téli időre félretett, kényelmetlen, de vastag zoknijaim alól. Pedig az már komoly. Hihetetlen értelmetlen dolgokat sikerült kiraknom - építettem volna inkább várat, vagy benzinkutat, mintha Lego lenne! - de legalább eszembe jutott, hogy W. B. Yeats; innentől csak egy lépés volt Dylan Thomas, és akkor már el is mentem moziba, hogy megnézzem, filmen milyen.

Mint várható volt, A szerelem határaiban  jeles költőnk igazi, ütnivaló szörnyeteg, de valószínűleg a valóságban is az volt - hiába, ha az ember fogyasztása évtizedeken át nem megy napi egy üveg whisky alá, megesik, hogy igazi, ütnivaló szörnyeteg lesz. Tetszett, ahogy beépítették a filmbe harminc legközismertebb versét (én csak közepes Dylan Thomas mániában szenvedek, de még a Love in the Asylum -bant is felismertem, hah), a színészekkel is elégedett voltam (Cillian Murphy, ugye? Ugye? És bár sokan nem osztják ezt a véleményemet, de Keira Knightley olyan kis bájos. Akkor is, ha az egész filmiparban csak Nicole Kidman deltásabb nála. A férfi színészeket is beleértve). A film amúgy nyomasztó, hol a bombák esnek benne, hol az eső, a legvidámabb az egészben, amikor egy pillanatra felfedezhető egy teljes Suggs (elengedett kézzel felismertem, én oooolyan büszke vagyok magamra! Nem hiába ugráltuk végig tavaly azt a Madness koncertet); igaz, később ráesik egy kristálycsillár, de ez már csak egy ilyen történet.

Viszont eszembe jutott róla a Miss Pettigrew nagy napja , amit még szeptember elején láttam, és a II. világháború előestéjén játszódik Londonban, aranyos, bájos, igazi kis békebeli, romantikus darab. Egyszerű, kedves, van benne Lee Pace, kiváló táplálékkiegészítő nyomasztó, XXI. századi őszi estékre, álmos randevúkra, egy csésze habos kakaó mellé.

A moziból hazafelé aztán véletlenül találkoztam a húgommal - erre ő nagyjából azt mondta, hogy "bandukoltam a kihalt utcán, szembe jött velem valaki, gyanús volt, nagyon gyanús, ránéztem az órámra, mindjárt éjjel egy, ebből rögtön tudtam, hogy csak te lehetsz az" . (Szóval mindenki, aki nappal szokott látni, téved.)

Úgy döntöttem, hogy régi rajzokkal fogom feltölteni a deviáns rajzszámlámat, úgy látom, 2003 különösen termékeny évem volt, magam sem hittem volna.

És mivel még nem aludtam ki magam teljesen, most csak ennyire vagyok összefüggő, de most már vissza is vetem magam a munkába, úgyhogy ennél jobbat idén már nem lehet várni tőlem. Ezennel over and out, ahogy Búvárzenekar mondaná.

az élők sorába visszatér

...a dolgozók sorából, átmenetileg, ami azt jelenti, hogy a fordít-takarít-fordít-takarít sormintából a pislog-káromkorik-pislog-káromkodik fázisba értem, de most már szeretnék egyszer aludni is, nagyon.

Miután Bajbarszt, minden mamelukok szultánját mérgezett kumisszal kivonták az egyenletből, idővel átvette a szimpatikus rabszolgahadsereg és a helyi birodalom irányítását régi jó bajtársa, Kalavun. Guillaume de Beaujeu templomos nagymester a velenceiek szekerét tolja, és Akkon eleste is vészesen közelg.

Jobb sorsra érdemes hősnőnk, Elwen Nincsvezetékneve az erre nagyjából legalkamatlanabb ember karjaiba menekül ifjúkori szerelme munkamániája miatt (ezen a ponton éreztem némi rokonságot, bár nem vagyok magas, rézfürtű walesi szépség), ifjúkori szerelme munkamániája során arab fűszeresnek álcázza magát, tervek esnek kútba, később emberek is.

Kapcsolódó kutatásaim során megtudtam, hogy az igaz muzulmánnak kötelessége szeretni a szépet, Mohamed kifejezetten fésülködéspárti volt, és Mekkába csak rendes muzulmánok léphetnek be, törvényileg is.

Az alternatív valóságban befejeztem a könyv rám eső részét, rendet raktam a lakásban, az egészségesnél szorosabb viszonyt alakítottam ki a Domestosszal, a baljós nyűgre való ösztöneim továbbra is hibátlannak bizonyultak, volt ujjlevágós családi horror (célszerszám: a bejárati ajtó), közel ép ésszel túléltem első komolyabb szállóvendégemet (földtörténeti korok óta), keringőztem 3/4 részegen egy 4/3 részeg írszármazásúval zavaróan soundtrack-telen éjjeli utcán (majd elmagyaráztam neki, hogy most vissza kellene mennie a norvég bébiszitteréhez, ahelyett, hogy egyenesen a Rákóczi útnak vetné magát), és csináltam egy régi rajzból teljes sor, színezhető mandala-féleséget (teljes méretben nagyon cikkcakkosak a vonalak, de nagyon sokat kellett volna azon gondolkoznom, hogyan oldjam meg, úgyhogy inkább így hagytam - nyomtatáshoz kicsinyítve úgyis eltűnik).

Guy Gavriel Kay: Ysabel

2007-ből előrángatott retrocikkünk örömteli aktualitása, hogy az Ysabel most nyerte meg a 2008-as World Fantasy-díjat. Utazzunk tehát Tapsival a napfényes Provence-ba, ahol Guy Gavriel Kay a bestsellerszerzői hagyományokkal ellentétben nem borospincékbe küldi kamasz hőseit, inkább évezredes kelta viszályokba keveri szegényeket.

Cikk az endless.hu-n.