hófe... szénfekete jaguár

Esik. A sirályok sötét rongydarabokként hányódnak az égen. A felhőket minden józan ember lehúzná, ha képen látná, olyan esetlen, vattaszerű effekteket ken rájuk ez a szomorkás idő. Néha nem érdemes elhinni a természetnek, hogy tudja, hogyan kell kinéznie.

Fehér párducot rajzolok, utána majd fekete jaguárt. Előbbivel ellentétben utóbbi tényleg létezik; miközben sima jaguáros fényképeket kerestem, szembesültem vele, hogy a fekete jaguár egyáltalán nem is ritka, sőt. Talán nem olyan gyakori, mint a fekete párduc, de a fehér hollónál, sőt, még a fehér tigrisnél is sokkal elterjedtebb. Megtudtam továbbá, hogy fehér tigrist láttak ám vadon is, és olykor felbukkan (majdnem) fekete tigris is, sőt, egyes legendák szerint Kína egyes (még) erdős tartományaiban láttak kék tigrist, a brit kék macskákra emlékeztető szürkéskék-sötétszürke csíkokkal. Ha igaz, úgy szép lehet.

kutyahőség

Meleg van és álmos vagyok, főzés helyett minestronét sütök , a nagyszüleimnél kerülgetem a krumplikat a gulyáslevesben, az unokatestvérembe kapaszkodva surranok le biciklin a hőségbe fulladt Moszkva térre, matematikusokkal birkózom, Minden Rénszarvasok Urának és Úrnőjének kerti verandáján ásványvizezek, kezdek kifogyni az olvasnivalóból, arcokat és oroszlánokat látok a felhőkben, haragszom emberekre, valamitől félek, de nem tudom, mi az, szerintem már csak megszokásból csinálom, a paprika egy nap alatt megrohad szobahőmérsékleten, és rájövök, mi életem nagy álma, bár tartok tőle, hogy ezt illett volna korábban, 32,96 éves korom előtt kitalálnom (és most kivételesen nem arról van szó, hogy réz-avarban álló, ezüsttörzsű bükkfa szeretnék lenni, ezt arra az esetre tartogatom, ha netán mégis van reinkarnáció) (szent meggyőződésem, hogy a fák felsőbbrendűek nálunk, de talán még a kisbolygóknál is).

az élet apró örömei

Beigazolódott, hogy tényleg képes vagyok személyi és jövedelmes adót bevallani, fillérre pontosan. Eddig ez olyan titokzatos és rettenetes dolognak tűnt, de most legyőztem. Tudom, persze, hogy ez még nem atomfizika, de évtizedek óta nem használtam az agyam matematikusabb féltekéjét, úgyhogy most diadalittas vagyok (ha már mástól nem ittasodhatok meg, ugye...)!!!

Megjegyzem, biztos kevesen szerették még annyira az APEH-et, mint én ezért az átutalásért; komolyan megtriplázta a pillanatnyilag rendelkezésemre álló anyagi forrásokat! Szinte már tejet is vehetnék a kenyerem mellé, ha bármelyiket is fogyaszthatnám épp, így majd veszek paradicsomot a cukkinihez.

A múltkor próbáltam sajttal borított zöldségeket párolni a sütőben (a főzőlapjaimban nem bízom, csak a sütőmben), és sikerült olyan isteni, sűrű, ízletes minestronét alkotnom, hogy magam sem hittem el! Életemben először készítek levest, és azt is sütöm - jellemző, hogy még ezt sem tudom szabályosan.

Aztán elmentem és néztem filmet is, terítékre került az Egyszer , azaz Once . Már a kritikák alapján meg akartam nézni, elvégre Dublinban játszódik, és akkor már az a minimum, hogy csendben szipogok, hogy ah, és akkor, és... természetesen szinte kivétel nélkül csak olyan részleteket ismertem fel, amihez rossz emlékeim kötődnek, szóval. Aztán őrült szerb levelezőtársnőm darabonként átküldte a teljes filmzenét, és naponta megkérdezte, hogy láttam-e már, úgyhogy elmentem megnézni.

Tetszett. Nagyjából még életszerű is, mármint ilyen helyzetek és emberek tényleg vannak, jó, amikor banki kölcsönt ügyintéző öltöny előkapja akusztikus gitárját, és az iroda közepén zeneileg kinyilatkoztat, az egy kicsit meredek, de hát ezek írek, ezeknél még az is simán megeshet; és szinte éreztem a huzatot a szobákban, és rájöttem, hogy például egyáltalán nem biztos, hogy szeretnék Dublinba költözni, mert ott ilyen helyeken laknak az emberek, és az nekem már filmvásznon is kopár. Mindegy. A film kedves és aranyos, ártatlan és jóindulatú, és aki a manapság (sokadjára) divatos akusztikusba hajló rockzenéket szereti (ilyen nyúl vagyok például én is), annak a zene is tetszeni fog.

(Az minden általam olvasott magyar kritikából kimaradt, hogy a férfi főszereplő, Glen Hansard az íreknél igencsak népszerű, de világszerte nem annyira ismert The Frames frontembere. És az úgy volt, hogy amikor először voltunk Dublinban, a finn lánnyal és Asztrogóttal elmentünk az egyik hideg és esős napon kávézni reggel, és a kávézóban valami jóféle zene ment, és hosszas töprengés után megkérdeztem a pultost, mert én ám nagyon félek ilyeneket megkérdezni, de akkor mégis megtettem, hogy mi ez, és a pultos mondta, hogy ő azt ám nem tudja, ott az a kapucnis, hátizsákos elkövető, ő rakatta be. És akkor én egy vadidegen országban oda mertem menni egy kapucnis, hátizsákos elkövetőhöz!!! Kérdezősködni, mire ő erős dublini tájszólásban válaszolt valami érthetetlent, majd szerencsére meglóbált előttem egy lemezborítót is, és akkor úgy döntöttem, hogy ilyet venni fogok. Vettem is egyet, azóta sosem volt rá pénzem és érkezésem, hogy kettőt is vegyek, de a Perfect Opening Line , az például tényleg tökéletes, és ott van, ahol annak lennie kell. De tényleg.)

Mivel persze én véres drámára és iszonyatos indulatokra vagyok huzalozva, az In Bruges  nagyobb hatással volt rám, és 2008-nak fel kell kötnie a következő hat és fél hónapban azt a gatyát, hogy az Elah völgyében -t lenyomja. De azért ezt is érdemes megnézni.

nosztalgia vagy valami

Brainoiz és jómagam felkerekedtünk, hogy kettőszáz magyar forintért megtekintsük a Paradise Lostot, és a helyszínen találkoztunk rengeteg rég nem látott emberrel is, bár az igazság szerint csak én nem láttam őket régen, mert B. még előtte sosem. A koncert maga jó volt, igazi nyáresti koncert, és Nick Holmes nekem nagyon tetszik így hosszú szőke hajjal, tényleg van valami régmúlt korokat idéző a külsejében, bár a hangja, az nem idézte a régmúlt korokat, az volt már ennél jobb. De azért egy As I Die  (amit Nick Holmes állítása szerint már a középkor, pontosabban a vetésforgó feltalálása óta játszanak), egy Enchantment , egy Embers Fire , az isteni One Second , vagy az örök és elmaradhatatlan, ezért kötelezően zárószám Say Just Words ... Jó, hát én ilyen közép-korszakos Lost rajongó vagyok. Értékelem én, hogy volt a Gothic  és a Pity the Sadness , de inkább csak elméleti síkon. Szóval jó volt. És olyan sok rég nem látott arcot láttam. Szinte mint a régi szép időkben, csak már nem a mi hátunk mögött súgnak össze őszinte iszonyattal, hogy "ezek itt előttünk még meg sem születtek, amikor kijött ez a lemez!" , hanem mi fordulunk be a lelkes tizenévesek láttán.

És utána öregesen hazaballagtunk, még elkortyoltunk egy kis üdítőt (!!!) egy kőkorláton, lakáshitelekről, számlákról és adósságokról beszélgettünk, és rögtön még jobban irigyeltem a lelkes tizenéveseket.

Most már el kellene menni valahová hajnalig táncolni, hogy ne érezzem magam ilyen nyomorultul.

Miért nem hajlandó rá senki sem?

náthás vagyok és (feltehetően) füstszagú

De mivel náthás vagyok, ezt csak úgy tippelem. Tegnap este bográcsban és lecsót főztünk, és akkor már náthás voltam, de ez valami rettenetes. Négy takaróba csavarva, a sarokba támasztva ültem egész éjszaka, mint egy inka múmia, úgy próbáltam aludni, csak sokkal többet szörtyögtem és hörögtem közben, és még most is. Ha ez így megy tovább, vödröt borítok a fejemre (mostanában amúgy is volna kedvem hozzá) és kérelmezni fogom felvételemet a sithek körébe. Nem, nem vonz a sötét oldal, de hát az adottság, az adottság. Hiba lenne parlagon hagyni.

Valamint két napja küzdök a késztetéssel, hogy befessem feketére a hajamat, pedig egyáltalán nem lenne jó, és ráadásul nem a hajszínemmel van a baj, hanem nyűgös vagyok, avagy inkább éppen hisztis? Pedig akkor aztán tényleg úgy néznék ki, mint maga a gótikus éjszaka: az arcom, akár a telihold, sápadt és tökéletesen kerek, a hajam sötéten fénylene, még szerencse, hogy nem korpásodik, különben még fehér kis csillagpettyeim is lennének.

Pénteken aztán voltam kerti és partin Celsiornál, és beszélgettünk matematikáról, leánykérésekről, vörösborról és anime magazinokról, ahelyett, hogy Aljasan Fondorkodtunk volna, de odafelé menet azért el is tévedtünk, és hazafelé menet pedig fordítási hibákon vihorásztunk nagyokat.

És avattam közben új kedvenc írót is, de ehhez most épp tényleg túl sok nátha van az agyam helyén (amúgy lehet, hogy épp akkor fáztam meg, amikor fürdés után egy szál törülközőbe csavarva a könyv mellett felejtettem magam, nyitott ablaknál, napkeltéig, ahogy kell), de persze talán még a náthát is megérte, és ráadásul ez az igen jó könyv, a Ventus , Karl Schroeder egy régebbi könyve, ingyen letölthető innen.

képekben, mert a szavakhoz lusta vagyok

Néztünk Mike Pattont, és még mindig szép és sikítozik és Mike Patton, tehát tökéletes. Befejeztem úgy-ahogy a káosztündérsárkány rajzot, de nincs róla ennél tisztességesebb képem (zötykölődő MÁV-járaton, rossz megvilágításban befényképezni egy rajzot?), piros lett, fekete és fehér. És ha már befejeztem az ajándékba rajzát is, akkor a MÁV-járatról leszálltam Bécsben születésnapozni Caroline-t, és az nagyon jó volt, bár az epertorta hivatalosan nem fért volna bele a diétámba. Viszont ilyen dolgok férnek bele a diétámba, szóval nem kell annyira sajnálni mégsem, csak olyankor, amikor habos tejeskávét szürcsölnek mellettem, vagy habos sört, az már mindegy.

És vers, az ma nincs.

elhessegeti a szürke ködöt az agyából

Valójában még élek, sőt. Csak időm nincs, vagy ha van, akkor bambulással töltöm, főzéssel, és úgy általában, gondolkozáson kívüli tevékenységekkel (például munkával, igen).

Egy hete már, hogy Brainoizzal a Dunaparton söröztünk az orkánerejű szélben, és láttunk leszakadt galambszárnyat is, és egyszerre sóhajtottunk föl, hogy ah, ilyenkor nincs nálunk fényképezőgép, és a Korzón tényleg ork vécés-személyzet volt, de aztán nem mertem harsány "throm-ka, old hag" -gel köszönni, cserébe viszont túléltem a küldetés ezen részét is. Szombaton Búvárzenekaráknél söröz... ásványvizeztem, míg a többiek söröztek, és ez kicsit szomorú volt, de most két hónapig így lesz. Sem alkohol, sem lágy kenyér, de még csak csokiszirupos cappuccino sem, ah, mily igen szörnyű a sors; így jár, aki egy év alatt hat könnyed anti-biotikum kúrát dönt le, közben megnézi a depresszió határvidékeit, majd közel félmillió forintot veszít. Reméltem, hogy diéta közben legalább majd lefogyok jól, de egyelőre ennek semmi jele: tulajdonképp paradicsomból, cukkiniból és sajtból korlátlanul sok finomságot lehet összeállítani, csak időm lett kevesebb, mert most a félálomban összeöntött reggeli müzli helyett is pirított rozskenyeres csodákat komponálok.

Sikerült megáznom viharban, néztem buta női filmet, találkoztam őrült és kevésbé őrült emberekkel, elfáradtam, pihentem, kitaláltam, hogy ifjúsági fantasztikus regényt írok, vagy mégsem, káosz-sárkány-tündért rajzolok, vagy mégis (ajándékba, de én már a vázlatától rosszul vagyok; lehet, hogy mégis szamócapálinkát kap helyette a születésnapos), az idő nem tudja eldönteni, hogy hideg van-e vagy meleg, és én sem, hogy most akkor

hogyan

és mit

de a dolgok rendje, hogy feltétlenül tovább.

újra olvasó a napló

Jaj, én beleszerettem China Miéville-be; úgy néz ki a fényképeken, mint egy különösen ijesztő kidobóember (csúnya, kigyúrt és kopasz), és közben minden irányba elszöttyögős, viktoriánus regényszörnyeket ír (és a Perdido pályaudvar, végállomás -t és a The Scar -t el is olvastam már), persze több sebből véreznek, mint óvodás, ha kökénybokorba esik, de mégis. Dacára annak,hogy 1) a szereplők egy része erősen "mivammááá?" , például fejtse meg nekem valaki Uther Doult, mert nekem nem megy 2) a történet néha következetlen, bármilyen izgalmas is, meg hát nem mondanám, hogy íve van, vagy néha akkor muslincák szabályos röppályájának ívét követi 3) a világ többszörösen elsüllyed a saját súlya alatt (Új-Crobuzon még nem annyira, elvégre az nincs úgy elvágva a világtól; de Armada már az én tanulatlan szem-fülemnek is tarthatatlan), dacára ennek mind, az egész működik, mert. Mert az egész nem a szereplőkről, és nem a történetről, és még nem is a valószerűségről szól, hanem a Városokról, és minden más mehet a fenébe. Minden más megy is. De a Városok, Új-Crobuzon és Armada, azok aztán maradnak faltól falig, és lenyűgözőek (tulajdonképp ez már maga is egy nagy viktoriánus alapállapot, szóval nem csak a világ egyes elemeiben és parttalan elszöttyögésben merített illő, szénporos forrásból).

Nagy kellemetesség volt még Cory Doctorow Little Brother -je is, igazi ifjúsági kalandozás, okos kis matematikai fejtegetésekkel és mindenféle kultúrtörténeti kitekintéssel, Tanukifiam ajánlása alapján töltöttem le, mert szabad, és teljesen jó. Minden van benne, ami 2007-2008 környékén aktuális lehet: megfigyelés, élő szerepjáték, terrortámadás, interneten közzétett érettségi tételek, szólásszabadság, online kalandjáték, börtönsziget, Xbox, illegális fesztivál a parkban, rohamrendőrök, méregerős török kávé, kínzás, gót kamaszok, irodalom, matematika, és egy hősnő, aki fogyasztás előtt rendszeresen megtámadja a csípős mexikói ételeket az önvédelmi borsszóróval.

Csalódást okozott Patricia McKillip Solstice Wood -ja, körülbelül olyan, mintha mindazt, ami az általam eddig olvasott (és egyszersmind fordított) két McKillip könyvben jó volt, most egy kád cukros trutymákba áztatták volna. Érzelmek helyett érzelgősség - olyan volt, mintha egy jó, fejhangon felsikoltozott Child in Time   helyett véletlenül egy fonnyadtabb Loreena McKennit számot tettem volna be. Ki lehet bírni, sok szódával és még több nagylelkűséggel még értékelni is lehet, de azért nagyon nem ugyanaz. Nagyon nem ugyanaz.

Nem volt az igazi S. C. Butler Stoneways Trilogy -jának második kötete, a Queen Ferris   sem, pedig azt nagyon vártam, mert a Reiffein's Choice   nagyon tetszett, olyan volt, mintha a legjobb Narnia-epizód ezermilliószor jobb lett volna. Kamasz-mese mese-kamasz kalandnak kiváló. De most, hogy hőseink felcseperedtek, a szerző már valahogy nem tudta megtartani sem a feszültséget, sem az arányokat; azon kívül, hogy Ferris arcát folyamatosan lapáttal csapkodná az ember, Reiffen annyira sem hiteles, mint ha én írnám alá az alsó szomszéd orvosi igazolását, a többi szereplő pedig egyszerűen szétfolyt az előző részhez képest, a történet is egyenetlen. Többet vártam. Sokkal többet.

Aztán olvastam még: Cecelia Ahern-t, mert most angolóráink keretében angol könyvet olvasunk a nővéremmel, és gondoltam, hogy azért nem biztos, hogy rögtön egy tízkötetes fantasy-sorozattal kellene kezdeni (különösen, mert azt a műfajt nem szereti), és ha Peter Mayle-t olvasnánk, hülyére éheznénk magunkat, azok ott mindig ínycsiklandó provance-i kajákat esznek, ráadásul olyan könyve nincs is angolul. Nekem sincs. Minden héten be kell számolnia a kijelölt részekből, és olyan trükkös kérdéseket kell megválaszolnia, hogy néha magam sem értem.

Olvastam még ponyvánál ponyvább, nyálhadt vámpírregényt is (Touch of Evil , C.T. Adams és Cathy Clamp tollából), ez az eddig legyűrt Tor könyvek legrosszabbika, élvezeti értéke a rózsaszín cukormázas sültkrumpliéval vetekedik, ezüstszínű cukorgolyókkal megszórva. Persze profi és szórakoztató, de az ordas közhelyek olyan gyomorforgató orgiája, hogy még a hozzám hasonló buta bőcsész is kémiai képleteket szeretne olvasni utána. Sokat. Bonyolultat. Amiben nem dugnak motorbuzi vámpírvadásznők farkasember tűzoltókkal. (Szerencsére ez kémiában nem egy bevett fordulat.)

És aztán annyira el voltam keseredve, hogy elmentem, és teljes áron megnéztem az Erőszakik / In Bruges   című filmet, és bár voltak benne részek, ahol vinnyogva röhögtem (általában ott, ahol Colin Farrell számomra is felismerhető dublinizmusokat használt), azért azt azóta sem tudom, hogy a kritikusok miért nézték ezt komédiának. Összességében annyira volt vicces, mint egy vonatbaleset. Vagy mint úgy általában az élet, amikor nagyon összeszedi magát, hogy minden kínosan egyszerre essen szét benne.

Aztán örültem neki, hogy épp nem vagyok háromszor hátbalőve, és még hársfaillat is van, úgyhogy összességében jól zárult kulturálódásom újabb, hosszas fejezete is.