Jaj, én beleszerettem China Miéville-be; úgy néz ki a fényképeken, mint egy különösen ijesztő kidobóember (csúnya, kigyúrt és kopasz), és közben minden irányba elszöttyögős, viktoriánus regényszörnyeket ír (és a Perdido pályaudvar, végállomás -t és a The Scar -t el is olvastam már), persze több sebből véreznek, mint óvodás, ha kökénybokorba esik, de mégis. Dacára annak,hogy 1) a szereplők egy része erősen "mivammááá?" , például fejtse meg nekem valaki Uther Doult, mert nekem nem megy 2) a történet néha következetlen, bármilyen izgalmas is, meg hát nem mondanám, hogy íve van, vagy néha akkor muslincák szabályos röppályájának ívét követi 3) a világ többszörösen elsüllyed a saját súlya alatt (Új-Crobuzon még nem annyira, elvégre az nincs úgy elvágva a világtól; de Armada már az én tanulatlan szem-fülemnek is tarthatatlan), dacára ennek mind, az egész működik, mert. Mert az egész nem a szereplőkről, és nem a történetről, és még nem is a valószerűségről szól, hanem a Városokról, és minden más mehet a fenébe. Minden más megy is. De a Városok, Új-Crobuzon és Armada, azok aztán maradnak faltól falig, és lenyűgözőek (tulajdonképp ez már maga is egy nagy viktoriánus alapállapot, szóval nem csak a világ egyes elemeiben és parttalan elszöttyögésben merített illő, szénporos forrásból).Nagy kellemetesség volt még Cory Doctorow Little Brother -je is, igazi ifjúsági kalandozás, okos kis matematikai fejtegetésekkel és mindenféle kultúrtörténeti kitekintéssel, Tanukifiam ajánlása alapján töltöttem le, mert szabad, és teljesen jó. Minden van benne, ami 2007-2008 környékén aktuális lehet: megfigyelés, élő szerepjáték, terrortámadás, interneten közzétett érettségi tételek, szólásszabadság, online kalandjáték, börtönsziget, Xbox, illegális fesztivál a parkban, rohamrendőrök, méregerős török kávé, kínzás, gót kamaszok, irodalom, matematika, és egy hősnő, aki fogyasztás előtt rendszeresen megtámadja a csípős mexikói ételeket az önvédelmi borsszóróval.
Csalódást okozott Patricia McKillip Solstice Wood -ja, körülbelül olyan, mintha mindazt, ami az általam eddig olvasott (és egyszersmind fordított) két McKillip könyvben jó volt, most egy kád cukros trutymákba áztatták volna. Érzelmek helyett érzelgősség - olyan volt, mintha egy jó, fejhangon felsikoltozott Child in Time helyett véletlenül egy fonnyadtabb Loreena McKennit számot tettem volna be. Ki lehet bírni, sok szódával és még több nagylelkűséggel még értékelni is lehet, de azért nagyon nem ugyanaz. Nagyon nem ugyanaz.
Nem volt az igazi S. C. Butler Stoneways Trilogy -jának második kötete, a Queen Ferris sem, pedig azt nagyon vártam, mert a Reiffein's Choice nagyon tetszett, olyan volt, mintha a legjobb Narnia-epizód ezermilliószor jobb lett volna. Kamasz-mese mese-kamasz kalandnak kiváló. De most, hogy hőseink felcseperedtek, a szerző már valahogy nem tudta megtartani sem a feszültséget, sem az arányokat; azon kívül, hogy Ferris arcát folyamatosan lapáttal csapkodná az ember, Reiffen annyira sem hiteles, mint ha én írnám alá az alsó szomszéd orvosi igazolását, a többi szereplő pedig egyszerűen szétfolyt az előző részhez képest, a történet is egyenetlen. Többet vártam. Sokkal többet.
Aztán olvastam még: Cecelia Ahern-t, mert most angolóráink keretében angol könyvet olvasunk a nővéremmel, és gondoltam, hogy azért nem biztos, hogy rögtön egy tízkötetes fantasy-sorozattal kellene kezdeni (különösen, mert azt a műfajt nem szereti), és ha Peter Mayle-t olvasnánk, hülyére éheznénk magunkat, azok ott mindig ínycsiklandó provance-i kajákat esznek, ráadásul olyan könyve nincs is angolul. Nekem sincs. Minden héten be kell számolnia a kijelölt részekből, és olyan trükkös kérdéseket kell megválaszolnia, hogy néha magam sem értem.
Olvastam még ponyvánál ponyvább, nyálhadt vámpírregényt is (Touch of Evil , C.T. Adams és Cathy Clamp tollából), ez az eddig legyűrt Tor könyvek legrosszabbika, élvezeti értéke a rózsaszín cukormázas sültkrumpliéval vetekedik, ezüstszínű cukorgolyókkal megszórva. Persze profi és szórakoztató, de az ordas közhelyek olyan gyomorforgató orgiája, hogy még a hozzám hasonló buta bőcsész is kémiai képleteket szeretne olvasni utána. Sokat. Bonyolultat. Amiben nem dugnak motorbuzi vámpírvadásznők farkasember tűzoltókkal. (Szerencsére ez kémiában nem egy bevett fordulat.)
És aztán annyira el voltam keseredve, hogy elmentem, és teljes áron megnéztem az Erőszakik / In Bruges című filmet, és bár voltak benne részek, ahol vinnyogva röhögtem (általában ott, ahol Colin Farrell számomra is felismerhető dublinizmusokat használt), azért azt azóta sem tudom, hogy a kritikusok miért nézték ezt komédiának. Összességében annyira volt vicces, mint egy vonatbaleset. Vagy mint úgy általában az élet, amikor nagyon összeszedi magát, hogy minden kínosan egyszerre essen szét benne.
Aztán örültem neki, hogy épp nem vagyok háromszor hátbalőve, és még hársfaillat is van, úgyhogy összességében jól zárult kulturálódásom újabb, hosszas fejezete is.
