visszarévedés skót és luxemburgi tájakra

Először is: ez itt kivételes gyöngyszem, bár az az igazság, hogy ez is nagyon ott van... Idegennyelvű mulatságokból azonban egyszerre ennyi épp elég, úgyhogy számolok tovább az útról, be.

Hétfő este volt, amikor elhagytuk Dublin városát, és átrepültünk Edinburgh-ba; az úton a keltafonatos könyvet nézegettem, és az újonnan átkötött füzetem szalagjaiból (zöld és narancssárga organza szalagok, virágocskákkal töltve) hulló zöld, fehér és narancssárga (ugye?!) virágocskákat szedegettem föl (azt hittem, bele vannak ragasztva, erre fel-alá mászkáltak, és minduntalan potyogtak); ez visszatérő motívum volt, igazi tavaszistennőnek érezhettem magam, virágok fénylettek a nyomomban, bármerre jártam is.

Éjjel tizenegykor szembesültünk azzal a ténnyel, hogy Edinburgh-t térképpel a kezében bizony egy ellenséges hadsereg sem rohanhatná le, mert az utcákat nem úgy hívják, ahogy a térképen szerepelnek; persze az elvet nem értem teljesen, mert Edinburgh-ban is több a szállását kereső turista, mint a gaz inváziós hadsereg, és ez bizony az ő dolgukat még jobban megnehezíti (elvégre kémhálózatuk nem derítette föl a valódi utcatáblákat, ugye). Nem arról van szó, hogy ezeket az utcákat átnevezték. Ezeket az utcákat sosem hívták úgy. Mintegy hatvan méterre lehettünk a céltól, amikor elcsigázottan és nyűgösen nekiálltam járókelőket keresni (tapasztalataink szerint ez Edinburgh-ban este hat óra után már amúgy is reménytelen; a város kihalt, az utcák üresek - de lehet, hogy csak hétfő és szerda este; igaz, akkor olyan mértékben, mint Budapest még éjjel fél háromkor, hófúvás és pestisjárvány idején sem), és csak a második tudta, hogy "talán arra lehet" , de még ő sem volt biztos benne.

Ennek örömére aztán a liftben is eltévedtünk, mert ezek az óvatos skótok szándékosan elszámozták az emeleteket, a 101-es szoba (a szobaszám láttán zokogva borultam a recepciós pultra) például a +2-es (első) emeleten volt, komolyan mondom, ez a nép a megtévesztés csúcsa. Innentől kezdve annyira futotta, hogy halkan nyöszörögve ültem az ágyon, és kapaszkodtam a kétöklömnyi plüssbirkába.

Másnap megnéztük a várat, majdnem kifújta a szél a kezemből a fényképezőgépet, a vár pedig nagyjából nem változott semmit 1993 óta, amikor utoljára jártam benne, csak a boltban most zöld tüskés, lila plüss-sárkányokat is lehetett kapni. Később kiballagtunk a vasútállomásra, és elindultunk Stirling felé, majd idővel meg is érkeztünk, és a vasútállomáson már ott várt minket D. nagy mosolyogva.

A hostelszoba felderítése után betértünk egy kocsmába, ahol cidert és helyi ételeket (haggis, mince & tatties) fogyasztottunk, majd szembesültem vele, hogy a mosdóban egy vibrátor-automata fogadja a betérőket. Döbbent beszámolómat a többiek eleinte csak túlfűtött fantáziámnak tulajdonították, de aztán ők is megnézték, és tényleg. A skótok valóban a megtévesztés mesterei, prűd, presbiteriánus népségnek álcázzák magukat, és közben felfújható gumibirkát lehet venni az éttermek női vécéjében.

Hazakísértük D.-t, kiderült, hogy feléjük fűnyíró helyett nyuszikat alkalmaznak; főleg éjszakánként rágják le füvet, de a fényképezés elől rendre kitértek. Megbeszéltük, hogy másnap délután együtt megyünk be Edinburgh-ba, visszataláltunk a hostelbe, és eljött a reggel. Amikor is esett, J. például kómába, de megígértette, hogy nem nézem meg nélküle a várat, úgyhogy csak vár melletti öreg temetőben készítettem gótikus képeket fekete madarakról és mohos sírkövekről. Délután pedig bementünk D.-vel Edinburgh-ba, de a zárórára hivatkozva hét előtt tíz perccel (!!!) már nem engedtek be minket abba a Starbucks-ba, ahol feltételezések szerint J. K. Rowling elkezdte írni a Harry Potter-t, úgyhogy végül a világ legmocskosabb Burger Kingjében voltunk kénytelenek kávét inni, és az nem ugyanaz. Viszont végre szereztem Norman MacCaig kötetet, márpedig azt 1997-ben ugyanebben a skót fővárosban (nem, nincs belőle másik) nem lehetett (és ez azért igen furcsa, mert MacCaig mégis csak az egyik legjelentősebb XX. századi skót költő volt).

Csütörtökön reggel D.-nál mostunk, ez amúgy kulturális sokkot okozott az egyik lakótársának, mármint hogy hajlandók vagyunk együtt mosni a ruháinkat, ez a fertő, rettenetes; aztán megkerestük J. sapkáját, majd ebédelni belopództunk az egyetemre, és ha már ott jártunk, D. megmutatta nekünk a parkot a kacsákkal és a hattyúkkal is, és rá kellett jönnöm, hogy a világon lesznek kacsák, amiket már akkor sem fényképezek le, ha másfél méterre tőlem pózolnak, mint egy popsztár.

Utunk Prestwick kies repülőterére nyomasztó volt, bár közben legalább rájöttem, hogy a "you have a slight British accent"   (amit én anyanyelvi beszélőtől mérhetetlen nagy bóknak vettem, bárhogy értette is), arra vonatkozott, hogy a "does"   nálam határozott "duz" , a busz pedig busz (és Dublin, egyébként, "dhublen"), szóval szépen beszélek én ám angolul, csak kicsit egyszerűen.

(Frankfurt) Hahn repülőtere kicsi volt, koszos és nyomasztó, és MacThoughtCrime megérkeztéig a csomagjainkon ülve aludtunk (avagy én Primordialt és 16 Horsepowert hallgattam, függőségben). Az éjféli vacsora egy autópálya menti McDonalds-ban mindannyiunkat felvidított, bár élénkebbek nem lettünk tőle - az éjfél utáni városnézés Trier-ben viszont olyan szép és látványos volt, hogy az csuda! Különösen a Porta Nigra, sötétben... Biztos világosban is szép, de sötétben sokkal időtlenebb.

Hajnali négyig pálinkáztunk, majd másnap délben keltünk, és egy nepáli étteremben, bőséges ebéddel kezdtük a napot; ezt város-, majd országnézés követte. Kastélyok, falvak, mesebelien békés tájak - majd ismét Luxemburg, és egy mexikói étteremben mexikói ételek. Később egy skót kocsmában ücsörögtünk a folyócska fölé nyúló teraszon, döntöttük magunkba pintszám a cidert, aztán kapatosan felkapaszkodtunk a völgyből, és másnap reggel indultunk is haza.

Én este még eltámolyogtam egy Szent Patrik napi ír-magyar mulatságra, ahol rég nem látott gimnáziumi osztálytársamba botlottam, valamint bepótoltam azt a mulasztást, hogy az íreknél nem ittam whiskey-t (de most már tudom, hogy a scotch-párti vagyok), majd a falon kifüggesztett fotók előtt jókat nevettem, hogy "hé, ebben a kocsmában én már rúgtam be... és... ebben is... és ebben is... és..."   ...és így ért véget az út, én pedig hazamentem, és aludtam szépen.

önarckép, hétvége, szószaporítás

Pénteken végül aztán hirtelen felindulásból elmentem a MetalManiára, bár őszintén és szívem mélyéből nem érdekelt egyik fellépő sem, de. Miért is ne. Odafelé persze eltévedtem, eddig mindig eltévedtem odafelé, visszafelé pdig általában kellően kapatos és álmos voltam ahhoz, hogy megjegyezzem az odautat. Azaz csak odafelé eltévedve találok oda, már ha odatalálok egyáltalán. Most is megbeszéltem magammal, hogy akkor ha még egyszer lemegy az End of All Times   (szerencsésen hosszú szám), és még mindig nem vagyok ott, akkor a sors kezének vélem a dolgot, és hazamegyek aludni. De az utolsó három taktusnál odaértem.

Rengeteg ismerőssel talákoztam, hirtelen felindulásból még fan/webzine-t is alapítottunk, bár azt hiszem, ez később reménybeli tettestársamnál elmúlt, legalábbis utána többet nem beszélt velem (erről sem). Pedig mostanában tényleg hiányzik a ilyesmi, és most már tart ott a világ, hogy verhetetlen dolgokat lehetne csinálni benne. Mindegy. Majd. Kialakul.

Szóval rengeteg ismerőssel találkoztam, és ez jó volt; barna Staroprament ittam, és az is jó volt; és végre egyszer (ha már arra jártam) megnéztem a My Dying Bride-ot, és... Az is jó volt. A Cry of Mankind -dal megdöbbentettek és meggyőztek, és utána, amikor WhoIsNot mondta, hogy már csak valami első lemezes szám kellene, és a végén eljátszották a Forever People -t, igencsak vigyorogtam. Később aztán valami mafla kifelé tántorogva fellökött, rosszallóan utánanéztem, és Aaron volt az, az MDB énekese; magasabb, mint gondoltam, és egy pillanatra átfutott a fejemen, hogy akár szólhatnék is neki, hogy jók voltak (nem mintha nem tette volna meg helyettem a fél közönség), de aztán rájöttem, hogy amilyen sikeresen én mostanában kommunikálni szoktam (például olyanokat, hogy "ne aggódj, a te néped szellemét éppúgy megtöri a hamburger és a fogyasztói társadalom, mint az én népemmel tette"   - ez azért igazán kiemelkedő telitalálat, ha hazafias íreknek, szomorkás fejcsóválással dünnyögi az ember), talán mégsem kellene. Különben is részegnek és egy kicsit boldogtalannak tűnt, bár lelkiismeretesen aláírta az elé tolt jegyeket, és pózolt a telefonnal fényképezőknek. Azt is csak néha jegyezte meg szomorkásan, hogy de ő most épp telefonálni indult ki a hangzavarból, és szeretne a barátnőjével beszélni, ha hagynák. Nem tudom, sikerült-e teljesítenie a küldetést, mert visszafelé botorkálva éppolyan részegnek és boldogtalannak tűnt, de persze lehet, hogy ez nála csak a kimerítő művészi teljesítmény utóhatása.

Szombaton pedig végre befejeztem egy rajzot: no nem a nagyon-nagy-és-ambíciózusat, az még jó pár hét, amíg kész lesz; hanem ezt az egész kicsit. Ez lennék én, mármint ahogy egy fénykép alapján, és a fekete tűfilccel eltöltött számos, baráti órám után látszani tűnök. Megdöbbentő volt elfelezni és visszatükrözni, ahogy azt az ilyen képekkel szoktam (mindig megdöbbentő, de általában nem magamat próbálom meg elfelezni és visszatükrözni, azaz általában inkább csak meglepő, de nem annyira megrázó, mint ezúttal), különösen, mert azonnal arra jutottam, hogy jé, ilyen vagyok, ha gondolkozom, brrr, gondolkozni ezek szerint elég rossz lehet; és az érzelmi alapom ilyen, ez tetszik, bár ha jobban megnézem... akkor is tetszik, csak kicsit ijesztő dolgok is kivilágítanak mögüle, például ott az a csupasz koponya. És hogy akkor összességében ilyen vagyok, ha vagyok, gondolatok és érzelmek egyben; azaz rögtön kész mitológiát építettem rá (ennyit arról, hogy szakítottam a fantasy-vel), még szerencse, hogy végül nem színeztem ki, az hiányzott volna még a világnak (ugyanez hideg lilás-zöldekben és lángoló vörös-sárgában).

Azt pedig nem tudom eldönteni, hogy hasonlít-e rám, de mivel fénykép alapján csináltam (nem árulom el gyalázatos és tehetségtelenséget tükröző trükkjeimet, főleg, mert sokáig tartana értelmesen megfogalmaznom őket), még az is lehet. Hogy nem.

Este azután Búvárzenekarnál és Mételynél vendégeskedtem, sok mindenki mással együtt, és rengeteg nagyszerű dolgot megtudtam, csak már mindet elfelejtettem. Kivéve, hogy még mindig eléggé meg tud lepni az élet, és ilyenkor továbbra is csak kétségbeesett, zavart vigyorgással toporgok. Egyszer majd biztos leszek többre is képes. Egyszer.

Valamint a "dolgok, amiket nem felejtettem el"   közé sorolnám Kötéltáncos érdekes történetét az ismerőséről, aki egy rosszul sikerült kábítószeres élmény hatására kivirágzott. Az illető egy félrecsúszott betépés óta meg van győződve arról, hogy voltaképp kórházban fekszik és eszméletlen, és mindez csak álom... úgyhogy ez nem a valódi élete, itt nem is lehetnek valódi tétek - és amióta nincsenek valódi tétek, azóta mer kockáztatni. Tiszta keleti világvallás és filozófia, legalábbis egyik-másik része.

Egyébként szombaton voltam érdekes munka-interjún (nem állás, hanem egyszeri és mellékes kereseti lehetőség), valószínűtlen ugyan, hogy megkapnám, mert akcentus nélküli angoltudorokat kerestek, és bármilyen szép iparvidéki brit felhangokkal beszélem is az angolt, akcentusom azért még vastagon maradt. Szóval valószínűtlen ugyan, hogy a munkát megkapnám, de azért érdekes volt az interjú. Különösen, hogy nem is rettegtem, pedig idegenekkel és bürokratikus ügyekben kellett eljárnom. A végén még életképes ember lesz belőlem.

az munkáról és az kolléganőről, sírós-szitkozódós hangnemben

A mai nap... olyan nemzeti virtusból már sírva vigadós. Hagyjuk. Szóval a kolléganőm arról ugyan hagyott számonkérően picsogós üzenetet, hogy locsoljam a virágokat, de arról nem, hogy két nappal tovább marad szabadságon, mint eredetileg mondta. És persze a múlt heti munkájából is hagyott épp eleget; még ma is azzal szórakoztam ahelyett, hogy a héten beérkezett ügyekkel törődhettem volna. Aztán délután négyre végre befejeztem a ma leadandó dolgokat, és nekiláttam volna előkészíteni a hétfőn leadandókat, amikre eddig ugyan ránézni sem volt időm, de elsőre olyan 10-16 munkaórára saccolnám...

...és nem működik az adatbázis, amiben kutatnom kellene...

Azt hiszem, ez már a hétfő gondja lesz.

És amúgy is.

Ma le fogom inni magam.

Bár nem, mert akkor meg bőgni fogok, és elkenődik a szemfestékem.

Akkor ma addig eszem magam somlóival, amíg tejszínhabos csokoládéöntet nem hányok.

Írország a hideg tavaszi szélben

Szóval nincs kedvem az utazásról írni, és még mindig fáradt vagyok, és épp kicsit rosszkedvű is. Sok a munka, kevés a napfény, és ráadásul este már megint lekapcsolták a fűtést, természetesen az a kolléga, aki ma egész nap nincs benn. Jellemzően akkor, amikor megfázással és erős hőemelkedéssel nyitom a napot (mert nem, nem vagyok hajlandó előszedni a vastagabb télikabátomat és a sapkámat, mert még mindig azt hiszem, hogy de hát tavasz van; és aztán este kockára fagyok a villamosmegállóban).

Azért tőmondatokban.

Szóval az utazást egy estével korábban azzal indítottam, hogy elmentem, és megnéztem a Híd Terabinthia földjére -t, és volt húsz perc, amikor gátlástalanul telesírtam a zsebkendőmet a mozi sötétjében, aztán sikerült a film végére odatenni az egyetlen lehetséges befejezést, amiért imádkoztam, hogy ne. Ne ezt az ostoba és hatásvadász, de legalább használhatatlan közhelyet. De, persze de; úgyhogy kicsit morcosan támolyogtam haza, így jár az, aki öreg és cinikus, mégis abban a tévhitben él, hogy képes elviselni az érzelmes amerikai filmeket.

Hűha. Ez aztán a tőmondat.

Aztán elindultunk, megérkeztünk, éjjel volt, eltévedtünk, de csak kicsit; a szoba zsúfolt volt és koszos, és egy olasz lány épp telefonon szakított a barátjával. Pénteken reggel ismét eltévedtünk, le is csúsztunk egy egynapos kirándulásról, és olyan dühös lettem Glendalough-ra, hogy soha többé meg sem próbálok oda elmenni. Eddig háromból háromszor nem sikerült, akkor majd legfeljebb nem látok ősi kolostorromokat, és kész. Nagyon morcos lettem. A dublini vár bejáratát sem találtuk meg, hideg volt, és a Starbucks mosdója olyan förtelmes mód mocskos, hogy olyat szerintem még egy mátészalkai késdobálóban sem látni, konkrétan csak azért nem hánytam el magam, mert az emelte volna a színvonalát. Aztán délután kicsit jobb kedvem lett, mert sorba jöttek a visszajelzések, hogy azért minden előzetes idegeskedés ellenére A és B is ráérnek.

Útitársnőm nem kísért el aznap este, mert fáradt volt, és különben is, nem tudja, ki ez az A és nem is érdekli, mondta; úgyhogy kénytelen voltam egyedül visszaballagni a Temple Bar-ba, hogy mezítlábas balkáni rajongóként sört igyak ezzel az Alan Averill Nemtheanga néven rettegett írrel, kicsit látszott rajta, hogy készületlenül éri, hogy egy mezítlábas balkáni rajongót kap kettő helyett, de mivel késett fél órát és el is tévedt a saját törzskocsmái között (közben én ismét összefutottam az áprilisban megismert magyar kidobóemberrel, aki ugyan nyilván nem emlékezett rám, de azért az útlevelemet látva beszólt; no igen, két magyar, ha szülőhazájától távol találkozik, rögtön durván beszól egymásnak, ugye, nemzeti sajátosság - sajnos tényleg az), igazán nem szólhatott egy szót sem (bár arra, hogy valaki péntes este Dublinban alszik kocsmázás helyett, azért annyit mégiscsak hozzátett, hogy "tell your friend she's useless" , amit nem tettem meg, mert minek búsítsam ilyesmivel útitársnőmet, ha ráadásul amúgy sem érdekelné). Aranyos volt, kedves, aztán éjfélkor elballagtunk ki-ki haza, mert neki másnap hokimeccsen kellett helyt állnia, én pedig ötkor keltem, hogy menjünk Connemarába egynapos túrára.

Szóval ötkor keltem, hogy menjünk Connemarába egynapos túrára, ez egy negyvenperces gyalogúttal kezdődött a vasútállomásra, mert a dublini tömegközlekedés szombatonként, különösen, ha villamosról van szó, nem az a koránkelő típus. Az utat végigaludtam, 16 Horsepowerrel a fülemben, és ez jó volt, mert akkor már napok óta nem hallottam zenét, viszont az amerikai útitársak nagyon kiabáltak. Connemarai körutunk esős volt, ködös, szeles és hideg, mint az a képeken is látszik, de gyönyörűen elmosódott, mint egy bővített Caspar David Friedrich életmű. Időnként megálltunk fényképezni és egyszer ír kávét inni is, a kandallóban igazi tűzzel, a pult mögött igazi, szakállas ír öergemberrel, ahogy azt kell; néha majdnem elvitt a szél, és hosszabban megpihentünk egy tóparti, komor kastély mellett, ahol ír házi levest ebédeltünk. Visszafelé vasútépítés miatt eltérítettek minket, de az esti almaborozás ismét csak elmaradt, újfent fáradtság és alvás okán; és bár egy pillanatra felmerült bennem, hogy én azért juszt is körülnézek a Temple Bar-ban, ha már szeretem, aztán rájöttem, hogy holtfáradtan, egyedül talán mégsem olyan jó ötlet.

Vasárnap fel-alá botorkáltunk a városban, megnéztük a Book of Kells kiállítást, aztán koradélután összedrótozódtunk B mint Bambival, és ő egyrészt tudta, hol kell bemenni a várba, másrészt a Guinness Storehouse-ba is elkísért minket, ahol mindent megtudtunk a Guinnes-főzésről, épp csak gyakorlatilag nem láttunk semmit. De azért látványos volt. És nincs söröspohár alakja, pedig mindenhol azt írták (én legalábbis nem szeretnék ilyen alakú söröspohárból inni). Bambi aztán elvitt minket fish & chips-et enni, és sokkal jobb volt, mint amit tavasszal kóstoltam, bár az ír konyhában tényleg nem ismerik még a sót sem. Majd Dublin legrégebbi kocsmájában söröztünk, és a végén már kis híján könnyek közt győzködtem róla, hogy az írek igenis európaiak, elvégre az ötödik században ők hozták vissza a kontinensre a kultúra lángjait. Nem lett volna szabad a Book of Kells kiállítás megtekintése után söröznöm, azt hiszem.

Másnap elballagtunk a Glasnevin temetőbe, szép volt és gótikus, de kicsi; ellenben megtaláltuk az előző esti történetekben emlegetett különféle árkokat, és életemben először igazi temetői fényképeket is készítettem, pedig minden Anathema rajongó múltam ellenére nem vagyok oda a szomorú szemű kőangyalokért. Vettünk új memóriakártyát a fényképezőgépbe, mert az előzőt teleszemeteltük ködös ír tájakkal és jómagunkkal, aztán ücsörögtünk a Boardwalk-on a napsütésben, láthatóan ez kötelező program, mielőtt repülőgépre szállnék, hogy elhagyjam az ír földet. A reptéren elképesztően elanyátlanodtam, és bánatomban beszereztem egy kétöklömnyi plüssbirkát, hogy legalább az szeressen, és kis híján egy fantasy könyvet is, de addigra már szakítottam a fantasy-vel, úgyhogy azt mégsem (és amúgy sem szeretett volna). Meglepő honvágy tört rám, amikor elhagytuk Írország partjait, pedig nem az az otthonom - de úgy látszik, tavasszal szereti a szebbik arcát mutatni.

Skóciai és luxemburgi kalandjainkról pedig a reklám után.

továbbá haza is értem

Amúgy jól hazatértem, bizony. Egyelőre nem tudom eldönteni, hogy nagyon lelkes és részletes beszámolót írjak, mintegy hat éven át, folytatásokban, vagy csak soroljam föl, hogy jártunk itt, ott és amott, találkoztam ezzel, azzal és amazzal, és ittam, izé, na ezt könnyebb összelistázni, sört, cider-t és whisky-t (skótot, azért nincs benne e ). Valamint hazai almapálinkát. És ír kávét. És néha alkoholmentes italokat is, már ha ezt egyáltalán érdemes említeni (biztos nem írnék ilyeneket, ha épp nem a Danny Boy   című szélsőromantikus dalocska kocsmára átírt változatát keverte volna be a lejátszó, olyan fontos meglátásokkal, mint hogy "I'm not pissed enough, but Blessed Mary knows I tried... but call me back when gin is in the flagon, and when the tavern floor is drenched with blood"), és ettünk ír és skót hagyományosakat, mint fish & chips vagy haggis, valamint nepáli és mexikói ételeket, csak azokat nem az őshazájukban.

És kicsit olyan össze-vissza jönnek elő a gondolataim is, nagyjából inkább vissza, mint össze. Kicsit félek, hogy ha elkezdek lelkendezni arról, hogy és akkor és ott, abban azért benne lesz az összes szokásos kétségem is, hogy azért én sok hülyeséget beszéltem, és hogy jó, én jól éreztem magam, de azt nem tudom, hogy akikkel jól éreztem magam, azok vajon jól érezték magukat? És számít, mert nyilván szeretnék még találkozni velük, sokszor; a régi ismerősökkel éppúgy, mint az újakkal.

Közben nagyszabású és sorsford... izé, szóval teljesen szélsőséges gondolatokra is jutottam; hogy aztán fordítanak-e bármit is, a hátukon kívül, majd csak az idő mutatja meg. Persze ezt is sikerült teljesen bizarrul úgy összefoglalnom, hogy ideiglenesen szakítottam a fantasy-vel, mert mélypontra jutott a kapcsolatunk, és időre van szükségem, drágám - pedig az egész valami sokkal mélyebb és ijesztőbb felfedezés eredménye, és azt hiszem, már megint arról van szó, hogy nem tudok igazat mondani, akkor sem, ha akarok, mert az emberi nyelv nem alkalmas az igazság megfogalmazására. Csak ahogy az eső esik, de ez már Norman MacCaig, mert vettem magamnak MacCaig kötetet is, bizony, és megnyugtató, hogy a skót költőóriások ugyanúgy nem tudnak mit kezdeni ezzel a nyelvnek nevezett elégtelenséggel, mint én magam.

De egyelőre ennek is az a fő jele, hogy ideiglenesen szakítottam a fantasy-vel, pedig láttam ám a dublini reptéren egyébként elég érdekesnek ígérkező könyvet (az volt a címe, hogy The Stolen Child , és egy elcserélt tündérgyermekről, párjáról és visszacserélésükről szólt). Túlságosan is kezdtem történetekben gondolkozni, és az élet ebben éppúgy nem szereti a merev szabályosságot és szimmetriát, mint bármi másban.

Azt majd gyakorlom az ajándékba kapott keltafonat-rajzoló kézikönyv útmutatása alapján.

Az és a nyuszis póló volt a másik nagy tanulság. Az örömteli fajtából. Hogy meglepetések és ajándékok léteznek; és nem onnan, és nem akkor, amikor várja őket az ember. Kicsit még most is értetlenkedve nézek magam elé, különösebben nem érdemeltem ki, és nem is vagyok hozzászokva, hogy csak úgy meglepjenek ajándékokkal. Már teljesen ráfásultam a karácsony-születésnap rutinra (arra is csak félig, még a legjobb barátaim is rendszeresen elfelejtik a születésnapomat; bosszúból és cserébe én is az övéket, olykor szándékosan), erre most. Keltafonat-rajzoló kézikönyvet kapok, és nyuszis pólót.

Amíg pedig nem szedem össze az agyamat, beszámoló helyett: fényképek itt, én ugyan nem vagyok rajtuk, de virágok, kacsák és gótikus temetők annál inkább.

gyászhír

Vasárnap reggel sms-berregésre riadtam, és csak hatodszorra tudtam értelmezni a hírt, hogy meghalt édesapám felesége, öcsém és húgom édesanyja. Régóta súlyos beteg volt; érettségiző korban lévő húgom születése óta nem akadt olyan év, hogy ne töltött volna heteket-hónapokat válságos állapotban kórházban. Amikor 2003-ban diagnosztizálták nála a rákot, csak pár hónapot jósoltak neki. Alig múlt ötvenéves.

Nyugodjék békében.

jelentkezem

Eddig minden teljesen rendben, kisebb gondok persze akadtak, de semmi komoly.

Mindig is sejtettem, hogy A hatalmas arc, meg tengersok esze van, de abban nem voltam biztos, hogy ennyire rettenetesen kedves is. Pedig igen. Bizony. B is roppant aranyos volt, vitt minket enni-inni, csuda rendes ember! Csuda rendes emberek mind a ketten.

Sok helyen megfordultunk, a messzi tengerparton is, de hosszabban majd ha hazajutottunk...

túlnyomás alatt sípol, pedig nem is kukta

A tegnapi bevásárlásom erősen pálinkacentrikus volt, ez egyrészt annak köszönhető, hogy mindkét kedvec barackpálinkámat (a mézeset és a nem mézeset is) olcsóért adták, és akkor már. Éppen abban az átmeneti állapotban vagyok, amikor amúgy is három fajta barackpálinka sorakozik az íróasztalom alatt, itt van nekik hely, kéznél és lábnál. Másrészt egy kicsit sok volt aznapra a világból, és eljutottam arra a pontra, hogy ha már az embernek általában olyan barátai vannak, amilyeneket érdemel, és olyan barátokat érdemel, amilyenek vannak neki, én most bizony selejtezni fogok, mert van pár darab, akit az ellenségeimnek, esetleg. De nem kívánok inkább nekik sem.

Kicsit később ennek kapcsán kaptam smst, hogy "Igen, ma bazdmeg-őszinte voltam, és provokatív. Lehet nem kellett volna a blogodat végigolvasnom tegnap. Mindegy. Utolsó jó tanács, hátha tudsz kezdeni vele valamit: Mivel sokszor csak magadra számíthattál, kifelé gyakran fölényesnek tűnsz, és ez vált ki sok emberből bazdmeg-őszinteségi rohamot" , hát köszönöm a részvételt, tele van hasznosítható igazsággal, például a leírtakon felül azzal is, hogy ez eddig nagyon kevés emberből váltott ki bazdmeg-őszinteségi rohamot; és szinte kizárólag azokból, akik annyira értéktelennek érezték magukat, hogy engem is össze kellett törniük, ha nem akartak azonnal belepusztulni a rettegésbe, hogy nagy fölényességemben netán agyonnyomom őket. Igen, lehet, hogy fölényes vagyok. So fucking what, ahogy Búvárzenekar mondaná, so fucking what? Ha éppen hiszek magamban, arra az az egyetlen elfogadható válasz, hogy már a puszta arckifejezésem láttára is baseball ütő kívánkozik minden jóérzésű ember kezébe? Szóval... minek is tartok ellenségeket, ha a barátaim traktálnak ilyesmivel?

Ó igen, nem tartok ellenségeket. Akkor nyilván azért a barátaim traktálnak ilyesmivel.

Mindenesetre úgy döntöttem, hogy nekem ebből most már sokadszorra is elegem van, és egyre jobban, és ha emberek már mindenáron le akarják törni, akit esetleg nőni látnának, ahelyett, hogy együtt erősödnének vele, akkor keressenek hozzá más alanyt. Már az is kiveszett belőlem, hogy sajnáljam a szerencsétlent; mindenkinek meg kell kapnia az élettől a maga pofonjait, én nem védhetem meg tőle, nem is akarom megvédeni, mindenki maga keresi és követeli ki az élettől a maga pofonjait; az együttérzésnél és a megértésnél többet nem adhatok.

Pénteken lehet, hogy találkozunk A-val, és azt hiszem, nem illene azzal nyitnom az ismerkedést, hogy ide figyelj, ember, te vagy az egyik aktuális példaképem, tökéletlen, épp ezért követhető; csak kicsit kevesebbet szeretnék majd inni, és olyan mélyen sosem fogom tudni átérezni a dolgokat. Nagyon félek tőle. B-nek, ha minden igaz, vasárnap szállítom le a karikásostort, és küldött nekünk térképet kocsmákkal és látnivalókkal, és az elmúlt hetek levelezése alapján már alig várom, hogy személyesen is megismerjem. És persze félek tőle. Egyes szombati intelmekre csak annyit, hogy nem szoktam látatlanul beleszeretni emberekbe, ahhoz bizony látnom kell őket, élőben, mozogni-beszélni-nevetni. Ösztönállat vagyok, tetőtől talpig. A lélek csodálatos dolog, de testem is van. Most leginkább azért vagyok olyan izgatott, mert nekem-számomra-tőlem rettenetesen nagy dolog, hogy képes voltam egyedül és önszántamból felvenni a kapcsolatot emberekkel; és hogy az emberek kedvezően, sőt, kifejezetten lelkesen reagáltak rá. Hogy az emberek nem reflexből vágtak úgy orrba, hogy valahol két háztömbbel arrébb értem földet.

D. és a ködös Skócia már nyugalmasabbnak ígérkezik, ott talán már a kopár hegyekre és a párában megbújó kísértetekre is oda tudok majd figyelni; és nyilván némi összehasonlító kocsmaelemzésre is lehetőségünk nyílik majd, talán akár whiskey és whisky témában is. Alig várom már. Stirling gyönyörű város, de amikor legutóbb arra jártam, egy hirtelen nyári zápor egészen Perth-ig zavart minket, csak egy színdarabra emlékszem és egy öreg temetőre a dombtetőn, hatalmas fákkal (lehet, hogy mégis gót vagyok?); most hát végre alaposabban felderíthetem... Aztán pedig ígéret egy éjszakai városnézésre, Trierben (kíváncsiságomban rákerestem, és ó, de csodaszép képek!), McDonalds az autópálya mellett, Luxemburg... És Szent Patrik napjára már itthon is leszünk.

Legfeljebb lekésünk egy újabb forradalmat.

Addig mindenesetre már csak ezt fogom hallgatni: a Pearl Jam, amint a kedvenc The Who számomat játssza. Ó, igen. Ó igen, igen, igen, igen! Bár jobban szeretem az eredetit, ebben mégis hallom valahol a Jeremy -t is lüktetni, hallom az egész nyavalyás Ten   albumot, és bár cseppet sem nyugtat meg, olyan örömmel tölt el, hogy elhiszem, hogy képes vagyok bármire. Mindenre. Akármire.

Aztán az elmúlt napokban volt más érdekes élményem is, utána sokáig káromkodtam, értetlenül vigyorogva, mert ha megoldható lenne, inkább azokra a férfiakra szeretnék mindenféle ilyen hatással lenni, akik rám is, ugye, hasonlóval bírnak (bár sajnos elég rég találkoztam utoljára ezzel a fajtával). Még az éjszakai busz sofőrje is szóba elegyedett velem, hogy milyen jó néha ilyen őszinte és lelkes mosolyt látni, egyébként tény, hogy ilyen szempontból iszonyatosan lehangoló egy nép a budapesti, végigtömegközlekedni a városon, nézni azt a sok lehangolt embert, hát, már önmagában depressziót okozhat. Pedig ha az ember egyszer eldönti, hogy elkezd mosolyogni, akkor rászokik; a vidámság és a boldogság addiktív. Bárcsak többen elhinnék. Érdemes. Működik.

Megyek is, gyakorolom egy kicsit!

elvágy

A helyzet nagyjából változatlan, bár már több tiszta ruhám van, mint pár napja. Azt nem értem csak, hogy hogy lehet, hogy ezzel párhuzamosabban több lett a szennyes is. Valahol nyilván felfedeztem egy szennyesraktárat, amit még az ínséges időkre tehettem félre.

Pénteken elindultunk nosztalgiázni, hogy még a végleges lebontás és átépítés előtt egyszer utoljára kávézzunk az egyetemi kávézónkban (mert lebontják és átépítik, így múlik el a világ dicsősége), természetesen épp akkor zártak be, amikor odaértünk. Tulajdonképp ez jellemző az angol szakon töltött évekre, úgyhogy a nosztalgia megvolt, a szokásos és kötelező ráfázással együtt.

Elrontottam valami munkát, és nyűgös vagyok. Mostanában sorozatban nem tudok odafigyelni semmire. Ennek folyományaként elrontottam valami nem-munkát is, és ettől sem vagyok boldog. Őszintén szólva. Máshol szeretnék már lenni, csak akkor meg azon aggódnék, hogy mikor kezd el szakadni az eső, és hogy belefér az időnkbe bármi is.

Máshol szeretnék lenni, szokatlanul ragyogó napsütésben, vidáman és kipihenten, pont.

kimerülőfélben, csendben elsörözve

Tegnap délelőtt akartam rakni a kávémba egy kis kakaót, az íze végett, és cukor helyett (azt amúgy sem szoktam), de véletlenül még két lapát nescafét szórtam bele. Azt hiszem, néha már az első kávém előtt is innom kellene egy kávét, hogy elkerüljem az ilyesmit.

Vadul próbálom kizsonglőrködni, hogy A és B dublini sörözési lehetőségek (meglepő módon tényleg A-ként és B-ként tartom őket számon magamban, a valódi és egyéb nevük alapján) rá akarjanak érni, de ne ugyanazon az estén (A-val kapcsolatban továbbra is kétségeim vannak, mármint hogy rá szeretne érni); és hogy az egynapos kirándulások és az esti kísértetbuszozás is beleférjen, de egyelőre még fogalmam sincs róla, hogy sikerül-e akárcsak a töredékét megvalósítanom mindennek. És még sehol sem tartok a zokni-nyilvántartással.

Egyébként A jó újságíró lesz, egy háromsoros levélben sikerült belekötnie az egyetlen elkent és fölösleges félmondatba. Jó, az emberek kétharmadának sikerült volna, a másik egyharmad udvariasan átugorja, a fennmaradó kilencven százalék (bölcsész vagyok, nem... akarom mondani és   turista) pedig akár el is hiszi. Hogy mi már csak ilyen átlagos emberek vagyunk. Csak milyen egy átlagos ember? Jó kérdés... nem tudom. Elszoktam a konfrontatív emberektől, akik nemcsak észreveszik, ha semmiségeket firkálsz, de fel is hívják rá a figyelmedet. Pedig néha nem árt.

Tegnap este aztán ácsorogtam a zebránál, hogy most jó, lesétálok a Nyugatiig, de miért azon az oldalon? Sosem szoktam azon az oldalon menni, most akkor miért? Aztán belebotlottam az unokatestvérembe, és rögtön rájöttem, hogy nyilván csak azért mentem át, mert valahol tudtam, éreztem... Kár, hogy olyan ritkán és irányíthatatlanul történik csak ilyesmi.

Mindenesetre épp a barátnőjétől jött, mármint a volt barátnőjétől, mert épp szakítottak; nem volt különösebben elkeseredve, de azért beültünk egy sörre. Kettőre. Megbeszéltük a világ olyan igen fontos szeletkéit, mint hogy milyen volt egy hétig Londonban egy olyan lánnyal, aki esténként nem volt hajlandó várost nézni, és napközben is alig, vagy hogy most akkor hogy van ez a napi nyolc óra munkával, ha az ember néha élni és aludni is szeretne. Nehezen, kérem, nehezen.