életjel

Gondoltam rá, hogy írhatnék valamit, aztán hanyatt feküdtem a díványon, és elmondtam a mennyezetnek a gondolataimat (egészen másról, mint amiről írtam volna) és most inkább csak egy nemlétező breton városkába szeretnék menni, eldugott, zárt terecskén ülni egy pizzériában a nővéremmel, várva, hogy a többiek is befussanak a máshonnan érkező vonattal, élőzene, virágillat, előétel.

Túl sok minden van most, minden hétre jut valami súlyos, és egyikről sem akarok írni. Nagyon elvékonyodtam valahogy akaraterőben, és ez nem jó, bár végre (közel három hónapos csúszással) befejeztem egy novellát, és ez, ha büszkeségre nem is ad okot, hoz egy kis megnyugvást. Azt persze más kérdés, milyen lett, nem tudom belülről megítélni, és bizonyos fajta szétesettség kellett is a szöveghez, de hogy elég? Sok? Nem csak a szöveg esett szét, de én is? Én biztos, de hogy a novellával mi a helyzet, azt még sokáig nem fogom tudni elég távolról nézni, hogy lássam.