– Babzsák foci – vágod rá, aztán az értetlen arcokat látva helyesbítesz. – Babzsák fotel. Bár a babzsák foci is érdekes sport lehet. Inkább nem próbálnám ki, oké? Különösen nem ilyen melegben.
Tomi elégedetlenül fintorog.
– De akkor nem lesz meg a csapat! – nyavalyog. – Pedig még Asut is rábeszéltem!
Nem kéne úgy meglepődnöd a dolgon, ahogy teszed, elvégre Asu kis híján a megyei negyedosztályig vitte, mielőtt megvilá… megsötétedett, és a fekete szemhéjtusnak szentelte az életét. – Be sem engednék talpig csipkefodorban a vízbe. Meg aztán leolvad a hajfestéke, és olyan lesz, mintha tintában fociznánk!
– Nem játszol, nem szólsz be! – emeli fel az ujját Asu, aki mindig úgy tesz, mintha nagy hőségben nem izzadná le az feketét a hajáról.
– Csokifoci? – teszi fel a kérdést reménykedve Asa.
– Jógafoci – zárja le a vitát Tomi, és lassított felvételként be is mutatja, mire gondol. Fmr, aki végre ért is valamit a társalgásból, vidáman felnevet.
– Szóval koktél – zárod le a vitát, és feltápászkodsz. A többiek vonakodva bár, de mindannyian követnek, és elballagtok a fesztivál túlsó csücskében lévő koktélbár felé. Asát felderíti, hogy útközben találkoztok néhány, a csokifürdőből frissen szabadult germánnal, és megkapja a választ a (csak őt) kínzó kérdésre, mely szerint tejcsokival mosdatják a népet.
– Akkor nem is kell! – húzza fel az orrát, mintha amúgy épp azért könyörögtetek volna, hogy fektesse tortabevonóba zsenge testét.
A koktélbárnál Tomi hisztizik egy sort, hogy nincs vörösboros kóla, hát a vörösboroskóla a legősibb koktél, amit a Kárpátmedencében ittak, „előbb volt a vébéká, a kumisz is csak utána jött, jól van?”, de végül nagy duzzoga beleegyezik, hogy tablettás borpótló helyett Jack Daniels kerüljön a kólájába.
– Túl édes – morogja, de az arckifejezése túlságosan is elégedett ahhoz, hogy komolyan vedd.
Te maradsz a gin tonicnál, és ahogy jéghideg koktélt kortyolgatva heversz a hatalmas babzsák fotelben, miközben a fák lágyan ringatóznak a délutáni szélben, az élet császárának érzed magad. Ezúttal tényleg.
Tomi focizhatnékját nem csillapítja a whiskey-kóla, épp ellenkezőleg, megihleti az ital, és felkerekedik, hogy megkeresse Ricsiéket, és rábeszélje őket egy meccsre. Téged is megpróbál néhány baráti sértéssel mozgásra bírni, de túl jól fekszel a babzsákon… meg épp elég embert láttál már hanyatt csapódni vízifoci közben, és nem vonz egy újabb agyrázkódás lehetősége.
– Miért, csak megtanulnál tőle még egy nyelvet! – legyint Tomi, és nem javítod ki, hogy ennél azért furcsább volt az, ami akkor történt.
– Vagy elfelejteném azt is, amit eddig tudtam.
– Adnak sisakot.
– Keresd meg Ricseszt! Miután elvonulnak, visszadőlsz a napfényes idillbe. Észre sem veszed, Fmr mikor tűnik el, de egy ponton már csak kettesben heverésztek Ninával, jelentéktelen dolgokról beszéltek, nagyot hallgattok közben, és amikor elfogy az italotok, közösen vesztek egy vödrös mojitót. Fejjel lefelé hasaltok vissza a babzsákra, összehajoltok a piros homokozóvödör fölött, érzed Nina samponjának az illatát…
Valami tompán megüti a fejed, és egy kisebb strandlabda pattan le elétek a földre.
– Na, kik a bajnokok! – ordítja Tomi, és előembertartásban feszíti az izmait, mintha lennének. Lekászálódsz valahogy a babzsákról, és közben tanúbizonyságot teszel a magyar káromkodáskincs kimeríthetetlen gazdagságáról. Tomi csuromvizes, de szinte észre sem veszed: Asut bámulod, aki félmeztelenül áll mellette, Asára támaszkodva, és valami nagyon nincs rendben a színével.
Azt már megszoktad, hogy sápadt. De így, vízifociból visszatérve…
– Rózsaszín vagyok – tapogatja meg a mellkasát kétségbeesetten gót barátod.
– Magenta – szakérti meg Nina is a dolgot, és belebök egy ujjal a vállába. Asu felordít. Nem egyértelmű, hogy a méltóságán esett csorba fáj neki jobban, vagy porhanyósra sült bőre.
– Csináljatok valamit – nyöszörög.
– Eladunk sült malacnak – mondja Nina. Úgy nézed, neki sem tetszett, hogy Tomika csak úgy fejbedobott titeket egy strandlabdával.
– Menjünk vissza a sátorhoz – javaslod, mielőtt Asun végképp eluralkodna a kétségbeesés. – A lányoknak biztos van valami testápolója!
Nina nagyon fintorog, de végül felkapja a koktélosvödröt, és elindul. Alig bírtok lépést tartani vele, és amikor visszaértek a pala… chate… Siófokra, egyenesen bemegy a sátorba. Rövid csapkodás után egy fehér flakonnal tér vissza.
– De ennek lila szaga van – tiltakozik Asu.
– Ja, hogy árnyalatra olyan rózsaszínt akarsz, mint a bőröd? – csattan fel Nina. – Ez van. Nem tetszik, keress mást.
Asu nagyot nyel és lehorgasztja a fejét. Fmr ebben a pillanatban bukkan fel, és álmélkodva összecsapja a kezét.
– Azt hittem, ilyen csúnyán csak mi, skandinávok tudunk leégni! – csicsereg, és visszabújik a sátorba. Egy zsíros trutymóval teli tégellyel kerül elő, aminek Asu szerint sárga szaga van, de ezek szerint az jobban megy a magentához, mert hagyja, hogy Fmr a vállára kenjen egy keveset.
– Ez finom – motyogja Asu, és lehunyja a szemét. Asa kikapja Fmr kezéből a tégelyt, és nagy sértetten elkezdi rálapátolni sötét szerelme hátára a krémet.
– Vékonyabban! – mutatja Fmr, és Tomi orrára keni a kezén maradt trutyit.
Asu némi zsörtölődés után tudomásul veszi, hogy kivételesen nem valami érdes és műszálas csipkét kéne felvennie. Kizsarolja Tomitól, hogy adja kölcsön neki a szent My Dying Bride pólót, a kinyúlt lepkéset, amit egyszer részegen dedikáltattak egy tök másik együttes gitárosával – szerencsére ő sem volt már szomjas, és nagy, imbolygó betűkkel rápingálta, „bárcsak én írtam volna! xoxo", és onnantól kezdve hónapokig az volt a vita tárgya, hogy de ki a fene az a Xoxo, és mióta játszhat a bandában. Tomi kellően meg van szeppenve, amiért ő beszélte rá Asut, hogy ilyen málnaszörp színűre égesse magát, hogy oda is adja az ereklyét.
Asu még tovább sajnáltatná magát, de Nina, aki időközben megitta a vödör mojito maradékát, már nagyon unja a drámát.
– Ha ennyire rosszul vagy, vegyél be egy aszpirint, és feküdj le! – lapogatja meg a hátát barátian, mire Asu kétrét görnyed. – Aki beteg, az pihenjen, és alkoholt egy cseppet sem! Asu sziszegve tekereg, de nem folytatja a panaszkodást. Nina elégedetten biccent.
– Akkor menjünk! – lengeti meg az üres vödröt, és elindul a színpadok felé.
Az első néhány koncertet már így is lekéstétek, de a nagyszínpadon még sikerül elkapnotok egy kamaszkori kedvencet. Most, hogy megint ugrálnod kell, érzed, hogy a lábad nincs hozzászokva a folyamatos bulizáshoz, de a lelkesedés csodákra képes, és egészen az első sorig előre verekeditek magatokat. Utána viszont kell egy kis pihenő: hiába, aznap még csak két kakaóscsigát ettél, és a koktélok csak elfedték az éhségedet, el nem mulasztották. Az első bódénál, amit találsz, veszel két óriás melegszendvicset, ami lehet, hogy nem volt nagy ötlet… azaz túl nagy ötlet volt.
– Mi van, ezek hosszában szeletelik a kenyeret? – hőköl vissza Nina is, amikor felajánlod neki az egyiket.
– Vagy csak elfelezik fektetve, mint a zsemlét – méregeted az ételszörnyet. Legalább megérte azt a kisebb vagyont, amit elkérnek érte. Nina cserébe felajánlja, hogy neked is hoz sört, és nagy nehezen találtok egy asztalcsücsköt is, ahol le tudtok ülni, hogy megküzdjetek minden melegszendvicsek melegszendvicsével.
Olyan szűkös a hely, hogy összeér a térdetek, és ha fel akarod emelni a söröspoharad, Nina szendvicsét is leöntöd, de igazából egyikőtöket sem zavar a dolog.
– Tényleg, és mi van a jó arccal, akivel a bejáratnál találkoztál? – kérdezed, mert tudod, hogy rontsd el a saját kedved. Nina a homlokát ráncolva néz rád, mint akinek fogalma sincs róla, miről beszélsz, aztán elvigyorodik.
– Ja! Basszus! Elfelejtettem találkozni vele! Remélem, nem vár azóta is a Borozóban…
– Megnézhetjük – ajánlod fel nagylelkűen, de Nina csak megrázza a fejét.
– Á, annyira azért nem volt jó arc.
Tovább esztek, és a szendvics felénél Nina elmegy egy újabb sörért, mondván, ehhez nagyobb korsó kell. Egészen leizzadsz a táplálkozásban, a végére kicsit már fuldokolsz is, és épp elégedetten gratulálnál magadnak, hogy nagy nehezen bár, de túlélted, amikor Nina megtöri a csendet.
– Asa azt mesélte, hogy első este kártyát vetett neked.
Visszahőkölsz, és kis híján kiköpöd az utolsó falatot. Ki nem állhatod az efféle okkult marhaságokat, különösen azóta nem, hogy az agyrázkódásután az árokparton fekve hosszan hallucináltál egy köpcös varázslóról, aki ide-oda cserélgette a lelkedet egy… összerázkódsz, és be sem fejezed a gondolatot. Kizárt dolog, hogy bármi ilyesmibe belementél volna. És pont Asával!
– Amilyen részeg voltam, búzát is vethetett volna, arra sem emlékeznék!
– És hogy ott volt a kelyhek hatos – magyaráz tovább Nina, mintha meg sem hallott volna. Kétségbeesetten rázod a fejed, és próbálod leállítani.
– Én legfeljebb a négyes-hatost ismerem!
– Meg valami királynő, és hogy azt mondtad rá, hogy az…
– Nem tudom, mit mondtam! – emeled fel védekezően a karod. – Radioaktív fókapisit ittunk egész éjjel!
– Na mindegy – adja fel végül Nina, és megkönnyebbülten sóhajtasz egyet.
– Még egy sör? – veted fel, hogy végleg eltereld a szót a témáról. Nina a kezét nézegeti, aztán megrázza a fejét, és felpattan.
– Te jó ég, mindjárt hét óra!
Rozmártartásban követed. Fogalmad sincs róla, hogy tud ilyen fürgén szaladni egy ekkora melegszendvics és két sör után, neked minden lépés külön földtani folyamatnak érződik. Sokat segít, hogy útközben megálltok egy vécésornál, még ha így kis híján le is késitek a koncert első számát. Egy pillanatig habozol, mielőtt belevetnéd magad a tömegbe, még mindig nem vagy biztos benne, hogy most az erőteljes testmozgás a legjobb ötlet, de Nina már előre szaladt, és nem akarod szem elől téveszteni. A harmadik sor környékén éred utol, és ott is csak azért, mert elkezdődött a kedvenc száma, és az egész közönség egyhelyben állva pattog, mint a gumilabda. Félig mellé, félig mögé állsz, hogy meg tudd védeni, bár az az igazság, hogy ha Nináról van szó, ő aztán nem szorul védelemre.
Annyira magával sodor a zene, hogy észre sem veszed, hogy beborul, és persze a mennydörgésnek esélye sincs egy koncert erősítése mellett. Az első cseppeknél még azt hiszed, valaki megint eldobott a fejetek fölött egy teli söröspoharat. Csak akkor jössz rá, hogy valami nincs rendben, amikor szakadni kezd az eső. Megkocogtatod Nina vállát, és kérdően felemeled a kezed. Mi legyen? Vigyorogva megvonja a vállát, és ugrál tovább.
– Kimenjünk? – ordítasz a fülébe. Megrázza a fejét.
– Minek?
– Megázunk!
– Így is, úgy is! – jön a válasz, és ebben igaza van. Te is megvonod a vállad, és ugrálsz tovább. A két szám közti átkötőben már az énekes is emlegeti az esőt, de úgy tűnik, őket sem zavarja… épp ellenkezőleg! Életedben nem voltál még ilyen parázs bulin. A ráadás előtt megálltok szusszanni egyet, Nina neked dől, és az álladról a fülébe csorog a víz.
– Tuti, nem játsszák – lihegi, a kedvenc számára gondolva, aztán az első hangnál kihúzza magát. – Nem hiszem el!
Megfogod a derekát, és felemeled. Sűrű ahhoz a tömeg, hogy a nyakadba vedd, és ahogy visszaengednéd a földre, megfordul, és a nyakadba fonja a karját.
– Olyan boldog vagyok, Csirke – ordítja a füledbe, és szájon csókol. Olyan régóta várod már ezt a pillanatot, hogy le is mondtál róla, és döbbenetedben először majdnem hátrahőkölsz. Aztán átkarolod, és viszonzod a csókot, és próbálsz rájönni, mit mondhatnál, ha ennek vége.
- Olyan boldog vagyok?
- Én is?
