nagy gépek, kis kávék

Vannak napok, amikor olyanokat mondok magamnak, miközben átgyalogolok a hídon a késő délutáni napfényben, hogy "kész szerencse, hogy a piros pólómat vettem föl, azon nem látszik, hogy vérzik a szívem", pedig igazából a feketén sem látszana, és amúgy is, abban sem mindig vagyok biztos, hogy egyáltalán van szívem. Gondolkoztam rajta, hogy ki akarom-e én ezt az egészet kerek és értelmes mondatokban fejteni, de valójában nem, pedig csak egész kis részük lenne indokolatlanul trágár. Nem akarom magamba fojtani sem, majd valahol beleeresztem a Dunába, szerintem írok nagyon rossz verseket, kishajót hajtogatok belőlük, és úgy.

Egyébként sokat segített, hogy húsz percig mozdulatlanul kellett feküdnöm az MR vizsgálat alatt, és mivel nem voltam benne biztos, hogy pont gondolkozni lenne a legjobb ötlet, végigcsináltam a standard kis irányított meditációimat, amiben van egy kis elengedés-megbocsátás rutin is. Ez többnyire nem megy hatékonyan, de most hatott... valamennyire. Dolgok, amiért nem várom a járvány végét: adott emberi interakciók, amiket mindig szarul kezelek, és így, másfél év kihagyásával csak sokkal szarabbul fogok kezelni.

MR-en a szédülés és a fejfájás miatt voltam, megyek még egyéb vizsgálatokra is, mielőtt visszakanyarodnék a neourológushoz, hogy értelmezze nekem a látottakat. Nyilván félek, bár valószínűleg nincs nagy baj; de hát attól még félelmetes dolog, ha belenéznek az emberbe, mert mit látnak? Fogalmam sincs, mi lehet odabenn. (És persze az sem kizárt, hogy baj van,)

Amúgy pedig kávéztam már teraszon, sőt, söröztem is teraszon, egyelőre társaság nélkül, de így is jó egy asztalra letenni a poharat, nem magam mellé a köztéri padra. Még nagyon messze vagyunk attól, hogy biztonságban érezhessük magunkat, de orkán erejű szélben talán a vírus sem terjed olyan hatékonyan egyik asztaltól a másikig, és néha kell valami jó is, azt hiszem.