Már az Eragon második részének is a kétharmadánál járok, és az a helyzet, hogy meglehetősen nehéz úgy szótárazni, hogy nem tudom, hogyan kell írni az ismeretlen szavakat - például hallás után meg voltam győződve rajta, hogy a fejrázásban (azt sokat csinálják, meg a vállvonogatást is) van egy se, egy visszaható névmás, hát úgy hangzik, és annyi más igéhez hozzácsapják, nem? Nem, simán csak secouer. Egész jól megértem ám, miről van szó, bár amikor Oromis nagyon fejtegeti az elfek bölcsességét, akkor néha elvesztem a fonalat. Egész büszke vagyok magamra, bár sajnos úgy tűnik, hogy ez azért nem az a fajta nyelvgyakorlás, ami az élet sok más területén hasznot hajtana - a múltkor megnéztem a Lupin minisorozatot (senki nem figyelmeztetett, hogy ez csak egy fél évad! Akkor el sem kezdtem volna!), és nagyon tetszett, de azért az angol feliratból követtem, mi történik. Aztán amikor az utolsó részben egy ponton felcsendül az SNCF szignál, majdnem elsírtam magam, hogy te jó ég, mennyire szeretnék ott lenni, vonatra várni, akkor is, ha a párizsi elővárosi vonatok még a MÁV felől nézve is koszosak, büdösek, undorítóak, zsúfoltak, télen hidegek, nyáron ötven fokosak... egy szóval teljesen elviselhetetlenek. De most még ki kell várnom a második oltást, és utána azt a pár hetet, amíg hatni is kezd! És ez még rendben is volna (visszafelé nem tűnik olyan messzinek az a két és fél hónap, ami ettől elválaszt, úgyhogy előrefelé is hamar elmegy), aggasztani főképp azok a dolgok aggasztanak, amiken közben az oltáson túlmenően át kéne esnem. Meg kéne csinálnom. Túl kéne élnem.
A múltkor volt igazi éber álmom, amikor nem csak azt tudtam, hogy most álmodom, de azt is, hogy én irányítom az álmot, és azt csinálok, amit akarok. Na és mit akartam? Kézen járni egy csapat mexikói utcakölyök előtt. A fene sem érti a vágyaimat.
