újabb hétfő

A nagyon jó, amire úgy vágytam a múlt héten, végül az lett, hogy az üzemorvoshoz menet ellopták a villamoson a telefonomat, a tokjában a bankkártyámmal (igen, tudom, minek tettem oda... de képzelhetitek, milyen jó vérnyomást mértek nekem utána!). Szerencsére mindent sikerült nagyon gyorsan letiltatni, elintézni, új SIM kártyát szerezni a tartalék telefonomba, még mielőtt a tolvajoknak akár egy doboz cigit sikerült venniük, de jócskán rátett az ijedtségre, hogy mindez este 6 körül történt, és nem tudtam, a kijárási tilalomhoz szabott zárási időkkel meg fogom-e tudni oldani a helyzetet. Sikerült, szerencsére sikerült, de nagyon durva volt, és persze erősen gyászolom a telefont is.

Az okosóra beválni tűnik, mióta megvan, sokkal többet mozgok, és az elmúlt három héten például minden áldott nap gyalogoltam legalább 5 kilométert - már csak meg kéne tartanom ezt a szokást, bár az az igazság, hogy mostanra kezdem nagyon megunni a környékbeli utcákat. Minden sokkal jobb, amikor süt a nap, vagy legalább csak világos van, de egyrészt leginkább munkaidő után, sötétben van időm bármire, másrészt az a bő két hét szürkeség, ami novembert nagyjából kitöltötte, teljesen tönkretett.

Túl vagyok a gyökércsúcs rezekción, végül dupla lett, mert a CT-n látszott, hogy mindkét felső egyes be van gyulladva, csak az egyik jobban, mint a másik. Ez nem lepett meg, már annak idején erről volt szó, és nem is értettem, az előző helyen végül miért csak az egyiket csinálták meg. Most megvan mind a kettő egy füst alatt, kicsit olyan érzés, mintha egy ujjvastagságnyi drótkefe lenne úgy nagyjából besimítva az ínyem és a szám közé, és annyira be van dagadva, hogy egészen Simpsons-osan eláll a felső ajkam, és nem tudom becsukni a számat. Erősen beszédhibás vagyok, és inni is elég nehézkes, de idővel csak jobb lesz. És legalább a körzeti orvos is beleegyezett, hogy akkor egész héten betegállományban legyek, ami nagy könnyedség, mert ülni ugyan tudok, de a gondolataim aránytalanul nagy részét tölti ki a kétségbeesett nyöszörgés (amúgy is, de így legalább nem baj).

A nanowrimót természetesen nem sikerült megcsinálno, de az eddigiek fényében azt hiszem, ez nem meglepó. Mindegy, azért haladtam valamennyit, sőt, többet, mint eddig egész évben összesen, és most legalább lesz majd időm festeni is... mert azt szeptember óta nem sikerült. Szerintem már azt a keveset is elfelejtettem, amit addigra sikerült megtanulnom róla. Állatos csomót viszont rengeteget csináltam, az inktobernek is az lett a fő témája (az egyszerűen megnyerhető kihívások felé mozdulok, azt hiszem), és azóta is azzal kapcsolódom ki, vannak nagyszerű új állatok is.

most már unom, de tényleg

Elég nyomorultul érzem magam, továbbra sem áll össze a fejemben az új projekt, már megint belobbant a fogam, a második kör antibiotikum derekán sem érzem, hogy hatna. Szerencsére az orvos azt mondta, jövő hétfőn így is, úgyis megműti, de jobb lenne, ha nem lenne közben begyulladva. Közben más orvosokhoz is mennem kéne (kilenc hónappal a laktulóz teszt után már le kéne zárni ezt a gasztroenterológus dolgot, és az autoimmun foltjaim is visszatértek), bár nagy részüket az antibiotikum szedés erősen késlelteti, mert nyilván, hát miért is haladnék bármivel. A különféle vizsgálatokra rohangálni persze végtelen mínusz munkaóra (és baromi nagy mázli, hogy meg tudom így oldani, és nem kell rá szabadságot kivennem!), amit egyszerűen nem tudok már visszatölteni, aludni akarok egy hétig zavartalanul, és úgy, hogy nem rettegek azon, épp mit felejtettem el, mivel csúszok, mi nincs kész már megint és nem is lesz kész sosem.

Most nagyon örülnék valami nagyon jónak, mert ha ez így megy tovább, akkor bánatomban gumimatracot, hálózsákot, és modulárisan bővíthető hátizsákot fogok rendelni aliexpressről, amit már csak azért sem kéne, mert soha többé életemben nem akarok sátorozni menni. Kár, hogy annyira bevésődött az a hat-nyolc év sátorral hátizsákozás, hogy a termékekről még mindig nem tudok leakadni, pedig nem, nem, soha. Vetett ágy és fűtött-hűtött szoba, gurulós bőrönd, így is elég későn nőttem ki abból, hogy csiga legyek.

november és túl sok a köd

Összességében jól vagyok, amennyire a jelen helyzetben jól lehet az ember. Még haladok is dolgokkal (nem a nanowrimóval, ott azért nem tartunk - de megcsináltam az első elefántos csomót! Ahhoz legalább nem kellett gondolkoznom), fontos dolgokkal is, és olykor elintézek ezt-azt, amit már egy ideje kéne.

Rettenetes imposztor szindrómám van épp, már megint új projekten kezdek, és itt mindenki azt hiszi róla, hogy képzett, összeszedett, talpraesett és hozzáértő szakember vagyok, aki tudja mit csinál. És azt tudom is, mit kéne csinálnom, de sajnos tisztában vagyok azzal is, hogy ennek ellenére gyakran nem azt csinálom, mert teljesen lefagyok attól, hogy jaj ne, nekem most emailt kéne írnom, vagy túl kínos, hogy nem értek valamit, és ezen a szinten már nem illik rákérdezni, és egyáltalán, mi? Nekem ezt tudnom kéne? Az előző projekten már kezdtem úgy érezni, hogy jól összecsiszolódtam a csapattal, sőt, az ügyféllel is, de persze nyilván lejárt az a szerződés, ideje váltani, és most megint rettentően ijesztő minden.

A kijárási tilalom aránytalanul megüt, én kifejezetten kilenc-tíz körül szoktam elmenni sétálni, amikor már jó üresek az utcák - most nehéz megoldanom, hogy nyolcra visszaérjek, különösen azokon a napokon, amikor munka után rögtön franciaórám van. Gondoltam rá, hogy majd ebédszünetben fogok járni egyet, de az sem az igazi, és egyáltalán, hogy lehet minden teendőt beszorítanom egy napba este nyolcig? Persze rég ideje volt már valami szigorításnak, csak azt hiszem, nem így és nem ennek.

Kezdek rájönni, miért vagyok mindig álmos, az okosórám mér mindenfélét, és úgy tűnik, döbbenetesen kevés időt töltök mélyalvásban. Márpedig attól lesz az ember kipihent, az erősíti az immunrendszert, az véd az Alzheimer kór ellen, szóval nem jó, hogy pont az nem megy nekem. Pedig csak reggel iszom kávét, nem rúgok be esténként, minden nap sétálok egy nagyot, hűvös van az alvósarokban (télen hűvösebb is a kelleténél), kezdek kifogyni az öltetekből. Állítólag a rózsaszín zaj még használ, de fülhallgatóval aludni nagyon kényelmetlen, akkor azért nem menne a dolog. Mindegy, majd kitalálok valamit.

Sokszor győzködöm magam, hogy már csak négy hónap van márciusig (amikor megint kezd már érezhetőbben világos lenni, és jön a tavasz, és jó lesz), és az már csak feleannyi, mint amit eddig itthon ültünk. Ez kicsit felvidít, lesz majd napsütés és kikelet, virágok, fény és remény. Kicsit meg elszomorít, hogy akkor már egy éve lesz, hogy nem láttam embereket, és hiányoznak nekem, és jaj-jaj, mire legközelebb találkozunk, már hirtelen öreg leszek és a szokásosnál is fáradtabb, és az ősz hajszálakat még befesthetem, de az kínos lesz, hogy belealszom az első sörömbe.

mert sosem megyek el időben aludni

Egy ponton, egy pillanatra, ahogy sétálok át a hídon a ködben, jó lenne benne maradni az elmosódott, a hidegtől mégis éles lebegésben. De haza kell érni, dolgokat kell csinálni, sietni kell, mindig sietni kell.

nanewrimo

Ma sokat sétáltam, és arra jutottam, hogy sétálni sokkal jobban szeretek, mint írni, például mert nem nekem kell kitalálnom, mi merre van, lehet közben érdekes előadásokat hallgatni, és úgy általában, sokkal könnyebb.

nem szeretem a híreket

Erőst elnyűtt vagyok, hogy lesz így NaNoWriMo, azaz már van, csak hogy lesz így meg? Idén annyira szeretném megcsinálni, tényleg, de egyelőre nem állok túl ígéretesen. Pedig igazán nem tudom, mi viszi el az időmet, na jó, rendben, kedd este óta az ún. doomscrolling meg az általános gyomorideg és a tajtékzó harag erőből, időből is ijesztően sokat felemészt. Amerikai választások? Lehetett sejteni, hogy ez lesz, de mégis nehéz kivárni, hogy pontosan mikor és merre dől el. Idehaza egyik bejelentés a másik után, hogy a magyar állam az orosz és a kínai oltást akarja behozni? A kurva anyjukat, én erősen oltáspárti vagyok, de arról is van fogalmam, az oroszok hogy állnak úgy általában bármihez, és még a koronavírust is inkább bevállalnám, ott legalább már lehet tudni, nagyjából mi a lefutása, és hogyan hal bele az ember.

És a személyes identitásom szintjén a legförtelmesebb: a magyar református egyház püspöknek választotta azt a Balog Zoltánt, Orbán Viktor lelki vezetőjét, akinél aljasabb, cinikusabb, képmutatóbb szarkupacot még ez az legalja férgekben bővölködő rendszer sem termelt ki. Persze, nem ez az első jele annak, hogy a magyar református egyház kulcsembereinek bizony úgy általában a jó kurva anyját, de Hegedűs Lóránték legalább deklaráltan vállalhatatlan nácik voltak, nem szervilis, sunyi kis gecik. Mindeddig úgy éreztem, többet számít, hogy reformátusnak születtem, annak neveltek, mind a négy nagyszülőm egész életében a református egyházat szolgálta, és mind a négyen derék emberek voltak, akiket nem csak szerettem, de becsültem is. De ez volt az utolsó csepp a pohárban. Az az egyház, amelyik befekszik ennek a senkinek, aki röhögve köp minden keresztyén erényre, az nem az én egyházam. Idáig tartott az a fázis, hogy "nagyon nem tetszik, amit a felekezetem pozícióban lévő képviselői csinálnak, de látom a jó reformátusokat is", és most jött el az, hogy nem, én a továbbiakban nem tartom magam reformátusnak, ezekkel én nem viselek egy címkét még a nagyszüleim emlékéért sem.

És ha nem lennék eléggé elkenődve, Lee Kerslake után alig másfél hónappal meghalt Ken Hensley is. Most rengeteg Uriah Heepet hallgatok és mindig eszembe jut, amikor tizennyolc-tizenkilenc évesek voltunk, aztán meg húsz-huszonegy is, és mindenfelé vonatoztunk az esőben és sátoroztunk a hidegben, és meséltem, rengeteget meséltem, és a kis fülhallgató-elosztóval ketten hallgattunk egy walkmant, és mennyi minden szép és jó volt abban. Néha hiányzok az a későkamasz, korafelnőtt lány, aki voltam, és azt kívánom, bár több dologban és több szerencséje lett volna.