Elég vegyes most ez az elmúlt időszak, egyrészt van benne csomó napfény és érdekes beszélgetés, másrészt egy hete már megint megállás nélkül szédülök és fáj a fejem (meg a nyakam és a vállam is egyre jobban, szóval a frontok mellett gyaníthatóan az tehet az egészről, hogy a memóriahabos csodapárna sem tudja ellensúlyozni az ülőmunka kártékony hatását). Ráadásul múlt csütörtökön olyan erős indítással kezdte az idei szédelgés, hogy dolgozni sem tudtam bemenni, pedig aznap volt benn ingyen pizza. Aztán szombaton összetörtem a telefonom kijelzőjét, kedden elpusztítottam egy tányért, egyfolytában nekimegyek és botlom és bicsaklom dolgoknak/ban/ról, igencsak elegem van a napok rohangálós részéből, az a helyzet.
Aztán persze van olyan is, hogy épp nem vagyok elkésve, lemaradva, nyakig tizenkilenc különböző megold(hat)atlan pitiáner fosban, és van másfél percem észrevenni a csodás szeptemberi fényeket, kiülni még a Dunapartra anélkül, hogy ráfagynék a kövezetre, ebédelni egy öreg tölgyfa árnyékában. Csak utána mindig tovább kell rohanni, és a komolyan, ennek az egésznek így mi értelme? És persze, le lehetne tenni dolgokat, még mindig el lehetne engedni barátokat és hobbikat, de már így is egyre közelebb állok ahhoz, hogy a hétköznapi dolgozom-alszom között már csak az ingázás és a fürdés legyen az ütköző, és hétvégén így is alig tudom kipihenni magam, annyira kíkészít, hogy egész nap folyamatosan tucatnyi dolgot kéne egyszerre-párhuzamosan-azonnal-mélységében figyelemmel kísérni. Nem megy a multitasking, nem az a vége, hogy megtanulok egyszerre több dologra összpontosítani, hanem hogy már egy kétsoros emailt nem tudok egyben megírni, annyira szétesett az agyam.
(De legalább tudjátok, miért tartott két hétig befejezni ezt az egy darab posztot.)
