téli félhomályban búskomorkodó fatalista poszt

Jó, egyébként nyilván a közelgő világemberiség-vége miatt olyan nyomasztó ez az év. Az elmúlt egy-két évben úgy voltam vele, hogy csak a nyomorult pesszimizmusom miatt érzem úgy, hogy túl vagyunk azon a ponton, ahol még reális lenne megfogni a klímaváltozást és a nagy kihalási hullámot, de most már úgy gondolom, hogy ez esélytelen. Mert még ha fizikailag lehetséges volna is, a politikai akarat a legnagyobb szereplőknél épp az ellenkező irányba mozdul, és ezt nem tudjuk ellensúlyozni.

Amúgy is teljesen fals kép, hogy ha kettővel kevesebb szívószálat veszünk és havonta csak egyszer eszünk steaket, minden jó lesz - ez a dolgok jelen állásánál pótcselekvés, nem ezen fog múlni, hogy mikor omlik a fejünkre a világ. Mondom mindezt úgy, hogy még a nyugtákat is hazaviszem, hogy a papírszelektívbe tehessem, és általában a kifliszacskót is vagy a műanyaghulladékhoz teszem, vagy, ha túl koszos, felhasználom szemetesnek. Imádkozni is szoktam, annak sincs bizonyíthatóan kevesebb haszna.

Persze nyilván közben úgy pörgök a saját kis életem problémáin és céljain, mintha reális lenne legalább ennyire stabil tíz-húsz-negyven években gondolkozni, mert arra tudok csak tervezni, amit legalább nagyjából ismerek. De a mélyben nagyon aggaszt és nagyon nyomaszt, hogy mi lesz középtávon a világgal, és benne azzal a gyepüvel, ami Magyarország.

Cserébe legalább az Aquaman nagyon tetszett, aranyos volt, látványos és édes Igaz, az előbb tárgyaltak tükrében elég nehéz volt az ökoterrorista tündérherceg* ellen drukkolni, tisztára, mint a Hellboy 2-ben, pedig szegény Orm feleolyan pozőr sem volt, mint Nuada.

És jó volt a Párizs császára is, bár nagyon eredettörténet jellegű. Oké,  most végre tudjuk, hogy ki ez a fickó (hm, azért az vicces, hogy avalódi Vidocq-nak mennyivel joviálisabb arca volt, mint Vincent Casselnek, aki játssza) és miért állt detektívnek, de ugye a következő részben tényleg együtt fog nyomozni a Macskabárónővel?

*az ökoterrorista humánokat nem szeretem, azokból nem nézem ki, hogy tényleg megoldanának bármit, és nem csak rontanának a helyzeten.

fél-spontán évértékelés-féle

Nem is tudom, mit kerestem, a lényeg, hogy a piros tollal összefirkált, félbehajtott A4-es lapkötegről eszembe jutott, hogy tavaly év elején végigcsináltam egy igazzy teljes évértékelést, és hogy milyen büszke voltam akkor magamra, és még következtetéseket és célokat is írtam!!! Mert jó lesz és még hasznos is!!!

Aztán az lett a dologból, hogy októberben egyszer megtaláltam azt a papírköteget, belenéztem, és hisztérikusan vihogva betettem a papírszemétbe (szóval most egy másik bukott tervet találtam meg, a 2017-es nano-jegyzeteimet), és utána kicsiit rugdaltam a falat, vagy mit szoktam mostanában csinálni, ha elégedetlen vagyok a dolgokkal. Mert mindaz, aminek tavaly év végén örültem, a kezdeti felívelés helyett beállt a földbe, emberekben, akiket reális és követhető példaképnek gondoltam, óriást csalódtam, és miután a céljaim imigyen elhullottak, a terveim is elég értelmezhetetlenek lettek.

2018 bassza meg, morogtam, és ha visszagondolok az idei évre, most is egy keserű, undok és nehéz évre emlékszem... pedig ha részletesebben végigveszem, mi történt, ez nagyjából alaptalan, sőt, úgy hülyeség, ahogy van.

Részint persze értem, miért érzem így, emberileg nem volt ez egy könnyű év, bántottak olyan emberek, akiktől nem vártam volna, kikoptam társaságokból, ahonnan nem akartam, és végleg elengedtem dolgokat, amikre azért sokáig vágytam. Jó dolgok is jöttek, nyilván, a wrimók nagyon elfogadó és többnyire könnyen szerethető társaság, és az is jó, hogy Noizékkal egész rendszeresen írunk együtt. De. De bánt, hogy az expatokra szinte egyáltalán nem jut már energiám, és zavar, hogy az irodában nagyon eslzigetelődött a "szoba". Hiányoznak az emberek, akik elmentek, akkor is, ha nekik ez többnyire előre- és továbblépés, és jobb lesz tőle az életük.

De hogy ezt leszámítva miért érzem rossznak ezt az elmúlt évet, az rejtély. Hiszen még terveket is megvalósítottam!!! Viszonylag rendszeresen járok edzésre (a pénztárcám jobban fogyott tőle, mint a derekam, de valami haszna azért van) (még nem tudom mi, ó, nyáron nem fáradt el a vállam úszás közben). Először felületesen, aztán keresztül-kasig végigjátszottam a Dragon Age: Inquisitiont (ahh, szívecske), és életemben először írtam fan fictiont is (soha nem miutatom meg senkinek, de én jól szórakoztam). Májusban életemben először üzleti útra mentem, és három napig a berni irodában dolgoztam, és a kollégák is cukik voltak, meg hát Bern. Az a város maga a csoda. Voltam nyáron a Balatonnál, csak két napot, de úsztam!!! A Balatonban!!! És hát ilyet talán többször kéne. Voltunk Mont-Saint-Michel mellett két napot, amikor a legnagyobb volt az apály-dagály, és teljeseb körülzárta a szirtet, és lenyűgözően hangulatos volt késő este bejárni a szinte üres apátságot, aztán visszagyalogolni a birkaszagú szállásra a meleg szeptemberi éjszakában, nézni a kivilágított templom fölé billenő Göncölszekeret, hallgatni a tenger halk moraját. Párizsban végre felmentem az Eiffel toronyba (200 méteren a liftben jutott eszembe, hogy tériszonyom van) és akkor már a Grande Arche-ba is, és Párizsban amúgy is mindig jó. A későoktóberi tihanyi kirándulás, ahová Siófokon át hajóval mentem, szintén csodálatos volt.

Rajzolni idén alig rajzoltam, és akkor sem azt amit terveztem (négy napja kényszeresen baglyos csomókat rajzolok, nagyon szépek, de néha mást is kéne csinálnom!!!) (aludni, például?), az inktober tervek tizedénél tartok azóta is, igaz, abból a három rajzból kettővel elégedett vagyok. Írni is kevesebet írtam, mint az elmúlt öt évben bármikor, azt hittem, majd a karácsonyi szabadság alatt legalább egy részét bepótolom, de egyelőre baglyokat kell rajzolnom, nincs más választásom. Aztán pedig már nincs annyi hátra a hónapból, hogy tényleg behozzam akár a nanowrimo-elmaradást, sóhaj.

Különösen, mivel most elmegyek megnézni az Aquamant, és lehet, hogy utána nem gonosz sárkányokon fog járni az eszem.

tisztára, mint kamaszkoromban

Szombaton hajnalban már magammal is csak sikerkönyvbe illő, bombasztikus körmondatokban kommunikáltam, úgyis mint: "ha volna még egyáltalán szívem, nem a talpam fájna a legjobban, ahogy a szakadó hóesésben gyalogolok át a koromfekete Duna fölött", vagy "még utoljára meg kellett etetni a szörnyeteget, hogy rájöjjön, nem ízlik neki, amit kap", és ennek akkor még értelme is volt a saját kis gondolatrendszeremben!!! Azt leszámítva, hogy ha nem lett volna a nyomorult fomo*, hogy menni kell, mert sosem bocsátanám meg magamnak, hogy miből maradtam ki, akkor nem gyalogoltam volna át a céges karácsonyról hazafelé a koromfekete Duna fölött a szakadó hóesésben, és abból tényleg nem lett volna érdemes kimaradni, markáns hangulata volt, már-már szép.

A karácsonyi parti sem volt rossz, csak nem találtam a helyem, leginkább azért, mert nincs, és ehh, nagyon bénán tébláboltam, komolyan, már szégyelltem is magam, hogy ezt sem tudom ügyesebben. Aztán egy ponton hazagyalogoltam, mert már taxit hívni sem volt kedvem, és csak négy és fél kilométer volt friss hóban és magassarkú csizmában! (Hát? Miért tűnt jó ötletnek?) Cserébe kijózanodtam, mire hazaértem, és nem voltam másnapos sem, csak rettenetesen fáradt. Az kitartott egész hétvégén, napi tizenórákat aludtam, lassan tényleg itt az ideje a szabadságnak.

*fear of missing out, mindig elfelejtem, pedig mennyi hülyeségre rávesz

év vége vége vége vége

Az utolsó munkanapokat eléggé négykézláb-félholtan töltöm, a szellemi teljesítményemet még egy aranyhal is szégyellené jelen pillanatban, Aludni Akarok És Egyáltalán Már.

Annyi minden van amúgy, amiről érdemes-érdekes lenne írni, például, amikor facebookon elpanaszoltam egyik nap lelkem bánatát, mire az ismerőseim először csak limerickeket kezdtek írni a helyzetről, aztán a végén már megversesítették a történetet Poe-tól e e cummings-ig mindenféle költők stílusában. Az valami csodálatos volt, még a kiinduló nyomor élét is bearanyozta (de szép képzavar!!!). És voltunk városnézőben a kínai piacon, az is jó volt, és utána spekulatív szerzőkkel sörözni, az is. A nano-záró találkozó is okés lett, bár előtte páran olyan agyatlan online hisztit toltak, hogy azt hiszem, sikerült szétrázniuk a társaságot, amiért kár.

Amúgy meg fáj a derekam, úgy megrándítottam a nyakam, hogy a szemem is fáj (ezt hogy lehet? ...komolyan, hogy lehet?), rémálmaim vannak, és nem tudom, mit vegyek fel a céges karácsonyi partira. Elmennék megnézni az aktuális Robin Hood filmet, de félek, hogy olyan lesz, mint a tavalyi Arthur király, és bár sok mindent elnézek a hangos látványfilmeknek, nem biztos, hogy képes lennék érzelmileg kezelni azt a szintű selejtet.

Alexia Casale: The Bone Dragon

Van, amit nem gyógyít be az idő sem; Evie mindig is tudta, hogy a bordája nem forrt össze rendesen. Mégis évek óta él már Amy-vel és Paullal, mire meg meri említeni, hogy néha fáj a mellkasa, és őt magát is meglepi, hogy örökbefogadó szülei nem hessegetik el a bejelentést, hanem azonnal orvoshoz viszik, és a lehető leghamarabb ki is műttetik a letört csontdarabot.

Cikk az SFmag.hu-n.

áááááááááááááááááááááááááááááááá!*

Lélekben egy kiscsoportos óvodás teljes önfeledtségével sikítozom!!!!!!! De csak lélekben, mert különben elég hülyén néznének rám az emberek. Vagy ki tudja. Lehet, hogy csatlakoznának, és az ám az ijesztő gondolat!

*persze teljesen kizárt, hogy azonnal-de-amint-lehet nekiessek, mert azt sem tudjuk, mikor jelenik meg, és mert teljesen kizárt, hogy csak ezért vegyek egy új gépet. Mármint. Elvben a szép piros laptopot sem csak az Inquisition miatt vettem, az más kérdés, hogy eddig talán másfél órát használtam bármi másra?

jól van már

Soha többé olyat sem írok, hogy minden oké, hát tíz percre rá barom mód elkezdett fájni a derekam. Pfff. Komolyan már, elegem van.

végtelen sokadik poszt, nem túl érdekes ez sem

Ma tisztára olyan volt, mintha eredményesen dolgoztam volna, és rengeteget, és néha már szinte kompetensen? De azért még nem érzem az új projektet, az az igazság. Az eggyel régebbi projekt épp alszik, és tulajdonképp nem is tudom, hogy rajta vagyok-e még, írtam a project managernek, hogy ő mit tud a dologról, de múlt péntek óta nem válaszolt, argh, rá kéne írnom megint, de ez olyan kínos, nem? Mármint nekik kéne szólniuk az ilyesmiről, de az elmúlt pár hónapban ezeket a projektváltásokat annyira furcsán menedzselik, hogy én már nem is tudom. Másfél hét, és szabadság, és akkor legalább nem kell majd ilyen hülyeségeken gondolkoznom.

Most épp nem rossz minden, azaz válság válság hátán mindenféle társas közegben, a családtól a wrimókig, de valahogy most épp a felszínen tud tartani az evés-alvás-nevetés állai öröme. Nanowrimót természetesen buktam, de ezt tudtam előre, nem zavar jobban, mint a többi, józanul felmért hiányosságom (nem tudok buszon olvasni, vékony szálú a hajam, a popzenét leszámítva mindenben ódivatú és kispolgári az ízlésem). December végén több időm lesz majd erre is, meg az inktoberből kimaradt rajzokra is - bár ott csak pótolni fogok, az teljesen irreális, hogy akár szabadságon teljesítsem az eredeti tervet. Huh, be kéne majd szkennelni, ami eddig kész van. Ötből kettővel elégedett vagyok.

Nem tudom, mit vegyek fel a jövő pénteki karácsonyi partira. Annyit gondolkozom rajta, mintha számítana.