Esik a hó és eszeveszett hideg van, köhögök, a legszívesebben csak aludnék, és aztán ha felébredek, legyen már mondjuk tavasz? De tényleg.
Végül is A víz érintése jó volt, kifejezetten tetszett, tényleg, megnyugtatóan rendben van az a film. Azért ha én adnám az Oscart, a Szólíts a neveden kapná (egyelőre: az óriásplakátos móka még hátravan).
Van jácint és sárga törpetulipán az irodában, utóbbi tényleg nagyon törpe, akkorka csak, mint egy krókusz. El kéne ültetnem a karácsonyra kapott tulipánhagymákat, és akkor lenne rendes, nagy tulipánom is majd, de lusta vagyok. Végtelenül lusta.
Egyre később sötétedik, és ez még úgy is jó, hogy közben esik a hó, és eszeveszett hideg van.
nem hát
Ma felébredtem reggel kilenckor, ittam egy pohár hideg teát, majd délután egyig hanytat feküdtem az ágyban, és azzal küzdöttem, hogy ha oldalra fordulok, fáj a nyakam, ha hanyatt fekszem, szédülök. És egyébként sehogy sem kapok levegőt, mert miért is kapnék, fölösleges az. Délután fél négyre sikerült felöltöznöm, és eljönnöm az új szemüvegemért, gondolkoztam esti programon is, de azt hiszem, inkább hazamegyek, és nem alszom, csak félholtan heverek úgy éjjel kettőig.
A nyakam leginkább azért fáj, mert most már elég hosszú ideje egyfolytában befeszítem az iszonyatos indulattól: nem egészen tudom eldönteni, hogy tényleg lehetséges-e ennyire elképesztően dilettánsan szervezni dolgokat, mint a projektünkön, vagy ez már direkt van, és valami felfoghatatlan terv mentén szándékosan szívatnak. Kezd nagyon elegem lenni, és most nem szorongok, most haragszom. Minden, amiről az elmúlt háromnegyed évben folyamatosan jelezzük, hogy probléma, egyre rosszabb és rosszabb, de azért fontos a visszajelzés, az alapos és sokrétű visszajelzés a céges kultúránk elengedhetetlen része, mindenki írja le a visszajelzését, szigorú határidő van rá, fontos, hogy tudjuk, mikortól hagyjuk ugyanúgy figyelmen kívül, amit írtatok.
Persze ez csak kis dráma, nyilván nem nagy: szép az iroda, van fűtés, adnak kávét, fizetést, és végül is munkahely kategóriában még mindig egész elviselhető. Csak már nem jó. Csak már nem lelkesedem. De be lehet menni úgy is, hogy az ember nem lelkesedik, csak letolja azt a nyolc órát, nincs azzal sem sok baj.
Nem kell mindent szeretni.
A nyakam leginkább azért fáj, mert most már elég hosszú ideje egyfolytában befeszítem az iszonyatos indulattól: nem egészen tudom eldönteni, hogy tényleg lehetséges-e ennyire elképesztően dilettánsan szervezni dolgokat, mint a projektünkön, vagy ez már direkt van, és valami felfoghatatlan terv mentén szándékosan szívatnak. Kezd nagyon elegem lenni, és most nem szorongok, most haragszom. Minden, amiről az elmúlt háromnegyed évben folyamatosan jelezzük, hogy probléma, egyre rosszabb és rosszabb, de azért fontos a visszajelzés, az alapos és sokrétű visszajelzés a céges kultúránk elengedhetetlen része, mindenki írja le a visszajelzését, szigorú határidő van rá, fontos, hogy tudjuk, mikortól hagyjuk ugyanúgy figyelmen kívül, amit írtatok.
Persze ez csak kis dráma, nyilván nem nagy: szép az iroda, van fűtés, adnak kávét, fizetést, és végül is munkahely kategóriában még mindig egész elviselhető. Csak már nem jó. Csak már nem lelkesedem. De be lehet menni úgy is, hogy az ember nem lelkesedik, csak letolja azt a nyolc órát, nincs azzal sem sok baj.
Nem kell mindent szeretni.
végképp agyamra ment a kettősfront
Legalább nyugi van és a fekete garbómat vettem fel, gondoltam, amikor végül csak leettem magam gránátalmával. Elég halovány kis magocska volt, a saláta furcsán ametiszt-lilára festette, én a spenótra tippelek, mert a brokkoli és a zöldborsó nem fog.
Ó, igen, múlt hét végére teljesen megutáltam már az ebédrendelős kosztot, és most megint mirelit zöldségeken élek, mert azt egyszerű elkészíteni (jó, hát a brokkolit fel kell vágni, de a többit elég beleönteni a dobozba) és szeretem is, kivéve a kelbimbót. Próbálkoztam vele, próbálkoztam többször is, de még almával és cukkinivel sem jött be.
Tegnap lefekvés előtt még sóhajtoztam egy sort az idő múlásán, amiből a tudatalattim valahogy azt szűrte le, hogy feltétlenül szörnyű dolgokról szeretnék álmodni, vagy csak végtelenül szomorúakról. Igazából persze tengerparti nyaralásról szeretnék álmodni, vagy kreatív problémák a valóságban is kivitelezhető megoldásáról, nem arról, hogy egy bepöccent pszichopata kerget éjszaka a Keleti környékén, és senki sem segít.
Kreatív problémák a valóságban is kivitelezhető megoldásáról szólva:
Ó, igen, múlt hét végére teljesen megutáltam már az ebédrendelős kosztot, és most megint mirelit zöldségeken élek, mert azt egyszerű elkészíteni (jó, hát a brokkolit fel kell vágni, de a többit elég beleönteni a dobozba) és szeretem is, kivéve a kelbimbót. Próbálkoztam vele, próbálkoztam többször is, de még almával és cukkinivel sem jött be.
Tegnap lefekvés előtt még sóhajtoztam egy sort az idő múlásán, amiből a tudatalattim valahogy azt szűrte le, hogy feltétlenül szörnyű dolgokról szeretnék álmodni, vagy csak végtelenül szomorúakról. Igazából persze tengerparti nyaralásról szeretnék álmodni, vagy kreatív problémák a valóságban is kivitelezhető megoldásáról, nem arról, hogy egy bepöccent pszichopata kerget éjszaka a Keleti környékén, és senki sem segít.
Kreatív problémák a valóságban is kivitelezhető megoldásáról szólva:
- jó lenne már rájönni valamire
- tényleg, legalább egy nyomorult problémát kibogozhatnék már végre
- mikor lesz időm rajzolni?
- mikor lesz agyam írni?
- miért szervezek magamnak programokat, ha a legszívesebben csak otthon fetrengenék?
- komolyan, a végén azért fogom elkezdeni az Inquisition-t, hogy legalább tudjam, miért nem haladok semmivel
- rendet kéne rakni
- ha negyven perccel hamarabb felkelnék, lenne időm rajzolni, de nem találom a ceruzámat
- irgalmatlanul sok pénzt el kéne költenem könyvespolcra és ruhásszekrényre
- gyűlölöm a világot
a villamos
A villamosközlekedés, főleg reggel, az egy olyan, hogy én megértem a miértjeit, de elég pontosan leképzi, mi a baj ezzel az egész nyomorult világgal.
Igazi közlekedési csomópontban lakom, 3+1 villamos végállomásánál, és akkor az érintőlegesen átsuhanó buszokat nem is említeném, már csak azért sem, mert azokkal legfeljebb a rétre vagy a gyorsétterembe járok. A 3+1 villamosból mostanában engem csak három érdekel, azokkal jutok be anagyvilágba városba, és ezek közül is kiemelt szerepet élvez a 17-es, mert az visz be a munkahelyemre.
A végállomáson egy ideje van már egy szép, villogó információs tábla, ami azt hivatott mutatni, melyik jármű milyen irányba mikor indul majd el. Körülbelül annyira pontos módszer, mint kávézaccból megtippelni a lottószámokat: ahhoz képest, hogy a villamosok végállomásáról van szó, az esetek többségében nem az a villamos indul elsőnek, vagy ha mégis, hát biztos nem annyi idő múlva, mint ami ki van írva. Rutinos utazó már felismer bizonyos jeleket, például ha két megálló hosszan visszatorlódtak már a beérkező villamosok, de a következő indulás tizenöt perc múlva van kiírva, akkor az történt, hogy az épp benn álló három jármű valamiért nem tudott időben elindulni, ezzel lekerült a jelzőtábláról, és most teljesen véletlenszerű, milyen sorrendben fogják őket a lehető leghamarabb kizavarni a forgalomba.
Ma például megint esett a hó. Ez kivételesen csak azért számított, mert amint kiléptem a latyakba, elromlott a kedvem - plusz két fok, a földön már víz, a tócsákban latyak, és estére úgyis elolvad az egész. Elvergődtem a villamosig, felszálltam a tizenhetesre, ahol olyan szag volt, mintha a mostanában divatos, ún. fosós-hányós vírus épp a szerelvény közepén döntött volna amellett, hogy ideje testet ölteni. Számot vetettem a sorsommal: a negyvenegyes úgyis azonnal indul, legfeljebb majd átszállok, de ezt nem.
A negyvenegyesről indulás helyett káromkodva levágódott a vezető, egy alacsony nő, és egy ideig dühödten rángatta a visszapillantó tükröt, aztán elment erősítésért. Pár perc múlva visszatért két tagbaszakadt férfi kollégával, akik nagy nehezen beállították neki a tükröt - ha még egyszer valaki behajtja, én agyonvágom, fogadkozott teljesen érthető ingerültséggel a villamosvezető, akinek ekkor már csak újra kellett kérnie egy szabad jelzést, hogy hat-nyolc perc késéssel elindulhasson. Addigra a fél villamos átszállt a tizenhetesre, mert a negyvenegyes indulását törölték, és már senki sem tudta, mikor megy melyik - viszont a tizenhetes nem indulhatott el a negyvenegyes előtt, szóval mindenki várt. Egy ponton megérkezett a tizenkilences is, hogy végképp összezavarja az embereket, és a negyvenegyes maradék utazóközönsége is pánikszerűen leszálljon. A villamos ekkor végre megkapta a jelzést, csengetett és azonnal indult.
Meglátásom szerint az egész világ valahogy így működik. Talál az ember valahol egy információs táblát, de az is csak a bajnak van.
Igazi közlekedési csomópontban lakom, 3+1 villamos végállomásánál, és akkor az érintőlegesen átsuhanó buszokat nem is említeném, már csak azért sem, mert azokkal legfeljebb a rétre vagy a gyorsétterembe járok. A 3+1 villamosból mostanában engem csak három érdekel, azokkal jutok be a
A végállomáson egy ideje van már egy szép, villogó információs tábla, ami azt hivatott mutatni, melyik jármű milyen irányba mikor indul majd el. Körülbelül annyira pontos módszer, mint kávézaccból megtippelni a lottószámokat: ahhoz képest, hogy a villamosok végállomásáról van szó, az esetek többségében nem az a villamos indul elsőnek, vagy ha mégis, hát biztos nem annyi idő múlva, mint ami ki van írva. Rutinos utazó már felismer bizonyos jeleket, például ha két megálló hosszan visszatorlódtak már a beérkező villamosok, de a következő indulás tizenöt perc múlva van kiírva, akkor az történt, hogy az épp benn álló három jármű valamiért nem tudott időben elindulni, ezzel lekerült a jelzőtábláról, és most teljesen véletlenszerű, milyen sorrendben fogják őket a lehető leghamarabb kizavarni a forgalomba.
Ma például megint esett a hó. Ez kivételesen csak azért számított, mert amint kiléptem a latyakba, elromlott a kedvem - plusz két fok, a földön már víz, a tócsákban latyak, és estére úgyis elolvad az egész. Elvergődtem a villamosig, felszálltam a tizenhetesre, ahol olyan szag volt, mintha a mostanában divatos, ún. fosós-hányós vírus épp a szerelvény közepén döntött volna amellett, hogy ideje testet ölteni. Számot vetettem a sorsommal: a negyvenegyes úgyis azonnal indul, legfeljebb majd átszállok, de ezt nem.
A negyvenegyesről indulás helyett káromkodva levágódott a vezető, egy alacsony nő, és egy ideig dühödten rángatta a visszapillantó tükröt, aztán elment erősítésért. Pár perc múlva visszatért két tagbaszakadt férfi kollégával, akik nagy nehezen beállították neki a tükröt - ha még egyszer valaki behajtja, én agyonvágom, fogadkozott teljesen érthető ingerültséggel a villamosvezető, akinek ekkor már csak újra kellett kérnie egy szabad jelzést, hogy hat-nyolc perc késéssel elindulhasson. Addigra a fél villamos átszállt a tizenhetesre, mert a negyvenegyes indulását törölték, és már senki sem tudta, mikor megy melyik - viszont a tizenhetes nem indulhatott el a negyvenegyes előtt, szóval mindenki várt. Egy ponton megérkezett a tizenkilences is, hogy végképp összezavarja az embereket, és a negyvenegyes maradék utazóközönsége is pánikszerűen leszálljon. A villamos ekkor végre megkapta a jelzést, csengetett és azonnal indult.
Meglátásom szerint az egész világ valahogy így működik. Talál az ember valahol egy információs táblát, de az is csak a bajnak van.
filmek és egyéb állatfajták
Nagyjából egy hete irtózatosan fáradt vagyok mindig, pedig számításaim szerint alszom eleget. Sok a munka, nagy a stressz, óránként változik, hogy épp mit csináljunk, mit dobjunk el, miért nem emlékszünk erre-arra-amarra, végtelenül kimerítő az egész.
Közben persze csinálok mást is, írok emberekkel, meg vacsorázom emberekkel (nem ugyanazokkal az emberekkel), macskák hevernek ellentmondást nem tűrően az ölembe, az egyikük dorombolás közben azért arra is időt szakít, hogy a legvastagabb farmeremen át kilyukassza a térdem. Vadidegen kutyák vetik magukat zokogva a nyakamba és összenyalják az orrom; alighanem a kezemben tartott fél kakaóscsiga is közre játszott a szeretetrohamban, bár ha csak ez lett volna az oka, szerintem szájrapuszit kaptam volna, nem az orromat takaríccsa le a Buksi.
Megnéztem a Szólíts a neveden-t és a Fekete Párducot, mindkettő tetszett (teljesen egy kategória a kettő, nem?) (nem), a Három óriásplakát...-tól őszintén félek, mert mi van, ha nyomasztó lesz és a tetejébe depresszív?!, csak hát Martin McDonagh (oké, a hét mittudoménmi meg az öleb a világ legrosszabb filmje volt, de akkor is. Martin McDonagh), és a Víz érintése is érdekel, de az előzetese nem tetszett, és van még egy film a listámon, hát már nem is tudom, mi. A legsötétebb óra pont annyira nem volt nekem való, mint amennyi rengeteg jót hallottam róla előtte, csak azt erősítette meg bennem, hogy Churchillt én nem tudom kedvelni sem, nemhogy hősnek látni.
A Szólíts a neveden részint azért volt jó, mert épp eleget voltam én nagy, öreg házakban, vízparti városokban nyáron, a nyolcvanas évek elején, és néha egyszerre ebben mindben, és egy idő után éreztem az illatokat is, a lassan átfűlő ház enyhe dohosságát, a folyóparti fák jellegzetes szagát, a murva csikordulását a cipő gumitalpa alatt. Valamivel későbbről a teljességgel kifáraszthatatlan kamaszvágyat. Azt mondjuk igazságtalannak érzem, hogy ebben a filmben mindenki ilyen szép volt, hát basszus már, hagyjanak nekünk, halandóknak is valamit, no és ennyire okos is, meg tehetséges, komolyan, ez az a pont, ahol az sem vigasztal, hogy "és mégis milyen boldogtalanok, na látod". Eléggé jó film volt: nem érzelgősség nélkül, hanem épp az érzelgősséggel együtt pontos.
A Fekete Párduc azért volt jó, mert végre-végre nem mentek az agyonkoreografált akciójelenetek teljesen a sztori rovására, volt ugyan pár izgalmasnak szánt üldözgetés és lövöldözgetés, amit a végefelé már untam, de üdítően kevés, még a(z amúgy élvezhető) Galaxis őrzői 2-höz vagy a Thor: Ragnarökhöz képest is kevés. És kicsit a kaptafa is más volt, amire most ezt a filmet húzták, nekem a történet is egész tisztességesnek tűnt. Oké, az kicsit zavart, hogy az egyik főhősnőt Nokiának hívják (jó, Nakia, de képtelen voltam úgy hallani), de gondolom, ennek megváltoztathatatlan képregényes előzményei voltak.
Ilyen izgalmas napokat élek. Lenyűgöző, nem?
Közben persze csinálok mást is, írok emberekkel, meg vacsorázom emberekkel (nem ugyanazokkal az emberekkel), macskák hevernek ellentmondást nem tűrően az ölembe, az egyikük dorombolás közben azért arra is időt szakít, hogy a legvastagabb farmeremen át kilyukassza a térdem. Vadidegen kutyák vetik magukat zokogva a nyakamba és összenyalják az orrom; alighanem a kezemben tartott fél kakaóscsiga is közre játszott a szeretetrohamban, bár ha csak ez lett volna az oka, szerintem szájrapuszit kaptam volna, nem az orromat takaríccsa le a Buksi.
Megnéztem a Szólíts a neveden-t és a Fekete Párducot, mindkettő tetszett (teljesen egy kategória a kettő, nem?) (nem), a Három óriásplakát...-tól őszintén félek, mert mi van, ha nyomasztó lesz és a tetejébe depresszív?!, csak hát Martin McDonagh (oké, a hét mittudoménmi meg az öleb a világ legrosszabb filmje volt, de akkor is. Martin McDonagh), és a Víz érintése is érdekel, de az előzetese nem tetszett, és van még egy film a listámon, hát már nem is tudom, mi. A legsötétebb óra pont annyira nem volt nekem való, mint amennyi rengeteg jót hallottam róla előtte, csak azt erősítette meg bennem, hogy Churchillt én nem tudom kedvelni sem, nemhogy hősnek látni.
A Szólíts a neveden részint azért volt jó, mert épp eleget voltam én nagy, öreg házakban, vízparti városokban nyáron, a nyolcvanas évek elején, és néha egyszerre ebben mindben, és egy idő után éreztem az illatokat is, a lassan átfűlő ház enyhe dohosságát, a folyóparti fák jellegzetes szagát, a murva csikordulását a cipő gumitalpa alatt. Valamivel későbbről a teljességgel kifáraszthatatlan kamaszvágyat. Azt mondjuk igazságtalannak érzem, hogy ebben a filmben mindenki ilyen szép volt, hát basszus már, hagyjanak nekünk, halandóknak is valamit, no és ennyire okos is, meg tehetséges, komolyan, ez az a pont, ahol az sem vigasztal, hogy "és mégis milyen boldogtalanok, na látod". Eléggé jó film volt: nem érzelgősség nélkül, hanem épp az érzelgősséggel együtt pontos.
A Fekete Párduc azért volt jó, mert végre-végre nem mentek az agyonkoreografált akciójelenetek teljesen a sztori rovására, volt ugyan pár izgalmasnak szánt üldözgetés és lövöldözgetés, amit a végefelé már untam, de üdítően kevés, még a(z amúgy élvezhető) Galaxis őrzői 2-höz vagy a Thor: Ragnarökhöz képest is kevés. És kicsit a kaptafa is más volt, amire most ezt a filmet húzták, nekem a történet is egész tisztességesnek tűnt. Oké, az kicsit zavart, hogy az egyik főhősnőt Nokiának hívják (jó, Nakia, de képtelen voltam úgy hallani), de gondolom, ennek megváltoztathatatlan képregényes előzményei voltak.
Ilyen izgalmas napokat élek. Lenyűgöző, nem?
többet kéne aludnom, vagy kevesebbet gondolkoznom úgy egyáltalán
Voltunk korcsolyázni, írtam sokszor keveset (összességében sokat), volt néhány kisebb, de elég intenzív leolvadásom, most némi fásult közönnyel azon gondolkozom, hogy mi lenne, ha a történetben, amit már nagyon alaposan kitaláltam az elmúlt tíz évben, és nagyjából a feléig meg is írtam, hirtelen az egyik szereplő akkor visszamenőleg nem férfi lenne, hanem nő. Vagy egy másik szereplő is lehetne nő. Netán mindkettő, bár az hülyeség lenne. És... tulajdonképp... eh.
Minek vannak nekem ötleteim, csak a baj van velük.
Minek vannak nekem ötleteim, csak a baj van velük.
most akkor egy ideig kevesebbet megyek emberek közelébe
Oké, a szorongás nagyjából elmúlt, jött a helyébe olyan szintű frusztrált harag, hogy azon csodálkozom, még senkit nem ütöttem meg (és nem azért nem, mert már elfelejtettem, hogy kell; nem felejtettem el, hogy kell). Dühös vagyok magamra, dühös vagyok a világra, dühös vagyok teljesen jól behatárolható emberekre teljesen jól behatárolható dolgok miatt, és közben elég szomorú is. A csoki nem segít rajta. A whisky sem segít rajta. Semmi nem segít rajta. Ez van.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)