John feljön a hétvégére, és amikor találkozunk – az étteremben, ahol először láttam, és ahol ő nem látott engem, de persze ő meg látott előtte, amikor én nem figyeltem fel rá, butaság számon tartani az ilyesmit, de ki állja meg – olyan fáradtnak tűnik, hogy kis híján felajánlom neki, inkább aludjon pár órát. De önző vagyok, és egy ideje már magam előtt sem tagadhatom, hogy kell nekem az a pár óra, amit pár hetente rám szán, és önhitt is lehetek, mert azt hiszem, neki is kell.
Szeretem. Még nem tudom, pontosan hogyan, és hogy ez elég-e bármire, beleértve azt is, hogy ne fejeljen bele a levesébe a következő ásítás után, inkább kérek neki egy vörös kávét, mire elkínzottan rám mosolyog, és azt mondja, olyan édes tőlem, hogy ezt is megjegyeztem.
Egy pillanatra csak nézek rá nagyon bután, aztán lassan a helyére kattan. Vörös kávé. Én csak azért kértem, mert nem figyeltem, mert ha nagyon fáradt vagyok, azt iszom, kész szerencse, hogy mostanában ritkán vagyok nagyon fáradt, mert gyűlölöm az ízét – erősebb serkentőre viszont nem mernék rászokni, szinte mind zavar a komolyabb munkáknál. De ezek szerint ő sem iszik erősebbet. Végigpörgetem magamban, mit ettünk az elmúlt hónapokban, és kis híján felnevetek, mert láthatóan ugyanazon a diétán vagyunk – és hirtelen azt is megértem, miért ilyen fáradt, a legtöbb nagy bestia nyugtalan, amikor a Vilnius takarja a napot. Mi, emberek semmit nem veszünk belőle észre, de ezek a tengerméretű szörnyek érzik a vonzást.
Iszonyú kíváncsi leszek rá, hogy dolgozott-e bármelyikkel az én vizeim közül, és neki milyenek lehettek; de ezt még azoktól sem szokás megkérdezni, akikről hivatalosan is tudjuk, hogy voltak egy vízen. Egy keanosz és a kezelője között borzalmasan személyes a viszony, és minél nagyobb a keanosz, annál bonyolultabb és intimebb. Talán egyszer beszéltem ilyesmiről Alival, olyan részegen, hogy nem tűnt lehetetlen ostobaságnak az sem, hogy megpróbáljuk szavakba önteni a lehetetlent, a… vizet, és akkor ijedtem meg először attól, hogy mivel játszunk, és akkor értettem meg, hogy mit tett vele a Bach tenger, mibe került az embereknek a megszelídítése.
Johnban az a keserűség nincs meg, abban az őrületben nem vehetett részt, de most már, hogy tudom, mit keressek, egyre több jelét látom annak, hogy látott már nehéz keanoszokat. Most szerencsére borzalmasan fáradt, és nem tűnik fel neki, hogy hirtelen furcsán viselkedem, és mire hatni kezd a vörös kávé, én is úrrá leszek a megdöbbenésemen.
– Hány cukorral iszod? – nevetek fel hitetlenkedve, amikor a csésze alján lötyögő, alig félkortynyi, vörös lében megpróbál feloldani még vagy két kanálnyi cukrot. A vörös kávéra jellemző, hogy fél másodperc alatt feloldja. Néha azon csodálkozom, hogy a kanalat és a csészét nem marja szét.
– Amennyit felvesz – néz rám bűntudatosan, és elmosolyodik. – Utálom az ízét.
– Ki szereti? – vonom fel a szemöldökömet, aztán megcsóválom a fejem. – Próbáld ki egyszer gránátalmasziruppal és szegfűszeggel. Sok gránátalmasziruppal. Sok szegfűszeggel.
– Megjegyeztem – mosolyog a csészébe, és fintorogva felhörpinti az utolsó kortyot. – Van, aki a kókusztejre és az ánizsra esküszik.
– Te jó ég – hőkölök hátra döbbenten, aztán eszembe jut, hogy Ali egy időben sóval, borssal és balzsamecettel itta, bár később bevallotta, csak azért, mert olyan páratlan iszonyattal néztem rá. Az ízén meg nem rontott. Nem lehetett.
– Másfél napig hánytam – bólogat szomorkásan, aztán elvigyorodik. – De a gránátalmaszirup jól hangzik.
esős nap
A tudatalattim meg akar gyilkolni, ez most már egészen biztos, hetek óta minden reggel úgy ébredek fel, hogy ez most komoly? Mármint nekem tényleg ilyesmiket kell álmodnom? Nem azért, de ha ezek egy része a valóságban történne, én már nagyon kattintgatnám a kis x-et a képernyő jobb felső sarkában. A másik része pedig olyan, hogy jaj, de hát ez olyan régen volt, és én már úgy unom. Azt sem hiszem el, hogy tudat alatt még mindig ennyire nyomaszt, mert akkor nem unnám már álmomban is, de már álmomban is unom.
Két ezmostmivolt között hajnalban felnéztem az ablakra, láb, azaz nyugat felé épp az apokalipszis felhői gyülekeztek, ekkor arra gondoltam, hogy ma sem érdemes korábban kelnem és a Dunaparton piknikeznem, illetve hogy jaj már, most akkor még esni is fog álmomban, és esett is. Ugyanaz, esővel. Unom.
Pedig ébren mindenféle vidám és vicces dolgok is vannak, virágzó fáktól és bokroktól süteményillatú, teliholdas rét, családi ebédelés, szerethetően bugyuta filmek. Megérkezett az első könyv is, és gyanítom, holnap követi majd a többi, persze nem merek még nekilátni, 600+ oldal, és amúgy is egy másikat akarok előbb elolvasni. Illetve hát Kindle-n elkezdtem a Kate Elliott ifjúságit, de egyrészt nem kapott még el, másrészt Kindle, hát az az igazság, hogy nagyon máshogy olvasok rajta, és korántsem találom olyan élvezetesnek. Máshogy navigálható; máshogy is navigálom, és ez nálam határozottan befolyásolja az élményt.
Két ezmostmivolt között hajnalban felnéztem az ablakra, láb, azaz nyugat felé épp az apokalipszis felhői gyülekeztek, ekkor arra gondoltam, hogy ma sem érdemes korábban kelnem és a Dunaparton piknikeznem, illetve hogy jaj már, most akkor még esni is fog álmomban, és esett is. Ugyanaz, esővel. Unom.
Pedig ébren mindenféle vidám és vicces dolgok is vannak, virágzó fáktól és bokroktól süteményillatú, teliholdas rét, családi ebédelés, szerethetően bugyuta filmek. Megérkezett az első könyv is, és gyanítom, holnap követi majd a többi, persze nem merek még nekilátni, 600+ oldal, és amúgy is egy másikat akarok előbb elolvasni. Illetve hát Kindle-n elkezdtem a Kate Elliott ifjúságit, de egyrészt nem kapott még el, másrészt Kindle, hát az az igazság, hogy nagyon máshogy olvasok rajta, és korántsem találom olyan élvezetesnek. Máshogy navigálható; máshogy is navigálom, és ez nálam határozottan befolyásolja az élményt.
csak nyomorúság, csak bokáig ér
Napok óta nyomaszt valami, de az is lehet, hogy még hosszabb ideje. Tudom, hogy mi az, a miérttel vannak gondjaim: próbálom visszafejteni, próbálom megmagyarázni, és amikor verge sikerül jó oldaláról elkapnom az egészet, a megkönnyebbülés helyett csak iszonyatosan harag tölt el. A legszívesebben arcon rúgnám saját magam, de egyrészt (sem)ennyire nem volt akrobatikus a kung fu felekezetünk, másrészt semmit sem használna. Egy része gyűlöletes, régi reflex, egy másik része pedig az, hogy hajlamos vagyok elfelejteni, hogy nekem most nem cask egy új munkakört kell megtanulnom, egy munkahelyet megszoknom, hanem közel tíz év otthon és egyedül leküzdött szabadúszása után a munkahely tényét magát. És ebbe a megváltozott napi ritmus mellett beletartozik az is, hogy emberek, rengeteg érzelmi igénnyel – márpedig ezt sosem kezeltem jól, és azóta még a gyakorlatból is kijöttem. Kis törött gépnek érzem magam, szerencsére nagyobb lyukakat még nem észlelek, mert akkor elő kéne szedni a korai Nine Inch Nails lemezeimet, és pillanatnyilag fogalmam sincs róla, hol lehetnek.
Ráadásul tegnap elszakítottam a kedvenc barna harisnyámat, ma pedig magassarkú cipőben akartam menni dolgozni, de úgy szédülök, hogy a széken alig bírom megtartani magam.
Ráadásul tegnap elszakítottam a kedvenc barna harisnyámat, ma pedig magassarkú cipőben akartam menni dolgozni, de úgy szédülök, hogy a széken alig bírom megtartani magam.
hosszú hétvége
Pénteken munka után Orsie, Abdul és jómagam elmentünk hajókirándulni a rendes BKV járattal, gyönyörű volt, kettős szivárvány!!!, felhők!!!, kiskacsák!!! Aztán hazamentem, és aludtam másnap délelőttig. Vasárnap este kínai lampionokat néztünk az Állatkertben, hú, az is nagyon szép volt, de még mennyire, néhol szinte már mintha átestünk volna Jamie csodalámpájának közismerten LSD-üzemmódú világába, bár emlékeim szerint a rajzfilmben mintha nem lett volna ennyi visító kisgyerek. Láttunk egy pórázon sétáltatott ormányos medvét és egy nagyon ideges oroszlánt is (nos, az az állat nagy), ők nem világítottak, de azért sokat dobtak az élményen.
És aztán újra jönnek a hétköznapok.
És aztán újra jönnek a hétköznapok.
23.
A viharvonulásban van valami fenséges, de az esőnap, az igazi esőnap egészen más. Már álmomban megérzem az ízét, és fázósan, kótyagosan ülök a reggeli teám fölött, várom az üzenetet, hogy ne menjek dolgozni, mert esőnap csak végszükség esetén rendelik be bárhová az embereket. Ilyenkor lassú, lomha felhők csúsznak be a városba, Pomonán ezt hívják meztelencsigának, mert az állat maga nem terjedt el – a legtöbb helyi talán nem is tudja, hogy létezik, és az ide települt földiek többségének sem hiányzik. De találó a név, szó se róla, ugyanolyan sűrű és ragacsos, ugyanolyan undok a köddel kevert eső, mint a meztelencsiga nyákja, és van benne valami kemikália, ami az emberek többségéből mélységes lehangoltságot vált ki. A legtöbben ilyenkor otthon ülnek, és külön erre tervezett illatpárákkal fújják be a szobájukat, de még ha a melankóliát sikerül is kordában tartaniuk, a tétovaság és a pontatlanság megmarad. Nem tudom, hogy rám a módosított vakcina miatt hat másképp, vagy épp azért kaphattam módosított vakcinákat, mert máshogy hat, de én esőnapokon a tehetetlen szorongás és a fojtó harag helyett lebegek. A világ cseppfolyós, hullámzik, ringat, mint egy impresszionista festmény, és a magamfajták ritkán olyan fogékonyak az összetett feladatokra, mint épp esőnapon. Ilyenkor nem nagy felvillanásokban jönnek a gondolatok, inkább csak leülepednek szép lassan, de valamit határozottan fellazít a felhők nyirkos lustasága, mert a megoldások csak úgy átsiklanak az addig merevnek és áthághatatlannak hitt logikai akadályokon. Még ha most egyszerű és gépies is a munkám, nem szeretem elvesztegetni ezt az időt: végtére is nem csak a munkán gondolkozik az ember, és épp elég más területe van az életemnek, ahol rám férne némi csendes megvilágosodás.
Éppen feladom már a reményt, amikor megjön az értesítés, hogy a mi részlegünk is megkapta a soron kívüli munkaszüneti napot, nem csak az építkezésen dolgozók. Szép nagy meztelencsiga lehet, ha oda is kilóg, mert az ívvasút már messze elhagyta Verlaine-t… vagy nem akarják megkockáztatni, hogy valakinek lassabban ürül ki a szervezetéből az esőnap mérge, és ezért szenved balesetet. Így is épp elég sokan támadják az egész projektet. Megkönnyebbülten felsóhajtok, előhalászom a gumicsizmámat, az esőkabátomat, egészen úgy öltözök fel, mint odahaza szoktam, a Földön, és nekivágok a nyirkos utcáknak.
Csend van, végtelen csend, minden vizes, de mintha túl sűrű lenne ahhoz a pára, hogy leessenek a keserű, kövér cseppek. A szempillámra azért ráülnek, úgy hintáznak rajta, akár a könnyek, és bennem is ott az a melankólia, ami ilyenkor a pomonaiakat fojtogatja, csak rejlik valami édes is a mélyén. A meztelencsiga mérge feloldódik a véremben, előcsalogatja a színeket a szürkeségből, és most már nem a keserű pára csípi a szemem, hanem könnyek, valódi könnyek.
Ilyen idő volt akkor is, amikor behívtak az utolsó interjúra a pomonai követségre, épp csak Észak-Angliában a cseppfolyós köd miatt sosem rendeltek el munkaszüneti napot, pedig arrafelé is épp elég sok káros vegyület úszkált a párában. Igaz, azokat az ember oldotta bele, nem a felhő húzta magával, és inkább a testet tették tönkre, mint a lelket… és hát persze az óvilágiak sosem figyeltek úgy oda a kényes részletekre, mint az exobolygók lakói. Miért is tették volna? A Földön születtünk, és olyan régen meghódítottuk már, hogy könnyű volt elfelejteni az erejét.
Már a bemutatkozáskor éreztem, hogy valami nincs rendben, a nő beosztása nem illett egy egyszerű kis beszélgetéshez, a férfi pedig épp csak eldünnyögte a nevét, aztán beállt az ablak elé, és az esőt nézte. Végigvettük a szokásos kérdéseket – kísérőként megyek, nincs ösztöndíjam, sem állásajánlatom, sőt, úgy istenigazából még elképzelésem sem sok, de szívesen dolgoznék, persze csak ha találok olyan munkát, ami megfér a vízumommal. Mintha mindig ugyanabban a végeérhetetlen beszélgetésben ragadtam volna, már megint egyensúlyozhattam, hogy ne tűnjön úgy, mintha meg sem próbálnám a társadalom hasznos tagjává kinőni magam, de azért lássák azt is, hogy rendes, törvénytisztelő polgár vagyok, aki nem lopná el a pomonaiak elől a munkát.
– Mondja, kisasszony, szereti Ön az esőt?
A férfi meg sem fordult, sőt, az üvegen lecsorgó cseppeket követte az ujjával.
– Mértékkel. – El nem tudtam képzelni, mit akarhat, de kizökkentett a szerepemből.
– Tudja, olyan emberekre lenne szükségünk, akik szeretik az esőt. – Nekikoccantotta a homlokát az ablaküvegnek, alig hallottam, mit motyog. – Ebből az ablakból látok mindenkit, aki bejön a követségre. A legtöbben még az esernyő alatt is lesunyják a fejüket, és sietnek. Ön táncolt, mielőtt a kapu elé ért volna.
Rettenetesen elvörösödtem: legfeljebb három lépés volt, és talán megpördültem, mert szerettem a tavaszi eső szinte marokra fogható illatát. A pomonai esők után persze már halványnak érezném, és alighanem így volt vele az ablaknál álló férfi is, de akkor még nem tudtam, hogy ő az első ember, aki kapcsolatba lépett a keanosszal, és nem őrült bele.
Az első könnycsepp végigparázslik az arcomon, a többit letörlöm, mert a meztelencsiga ködével keveredve nyomot hagy, úgy éget. Sampath volt az első, akit visszavittek a Földre, de idővel minden kezelőre, akit nem ölt meg a víz, ez a sors várt. Ha csak apránként is, évről évre, de a keanosz oldotta a józanságunkat; Ali még nem volt olyan szétszórt és kiszámíthatatlan, mint Sampath, de mindannyian tudtuk, hogy legfeljebb pár éve van hátra, mielőtt kiűzik ebből a kegyetlen Édenből. És épp azért, mert kezdi elfelejteni a jó és rossz tudását.
Még vissza sem engedem a kezemet, hívást kapok. Egy pillanatra ösztönösen elutasítanám, aztán felfogom, hogy Grey az.
– Hallottam, hogy esőnapotok van. – Ali után Grey lesz az, akit hazavisznek; vagy ha megtudják, hogy most felhívott, talán inkább előtte. Ha egy öreg kezelő elkezd olvasni a többiek gondolatában, az a szétszórtságnál is rosszabb jel. – És láttam, hogy kerestél.
– Három hete – nevetek fel, de tudom, hogy hallja a hangomon, az előbb még sírtam.
– Időzónák, néni. Most se tudnálak felhívni, ha dolgoznál.
Csak sóhajtok egyet. Greyt kamaszkorában toborozták, még mindig kölyök a legtöbbünkhöz képest, akkor is, ha néha ijesztően öregnek hangzik.
– Jól vagy? – kérdezem.
– Persze – hazudja rövid hallgatás után. – És te? Hol is vagy most? Az ívvasútos témán?
– Igen. Elég unalmas.
– Addig jó.
Hallgatunk egy darabig, aztán Grey megköszörüli a torkát.
– A téli transzferrel hazamegyek.
– Jézusom, Grey!
– Én kértem. De gondoltam, szólok. Jó lenne azért még találkozni.
– Persze. Persze!
– Alival már beszéltem. Azt mondta, szervez valamit, de te is ismered.
Felsóhajtok.
– Nem lesz nagy buli – folytatja Grey. Nem lep meg; kevesen vagyunk, és még csak nem is ismerjük egymást mindannyian. – De a helyszín miatt megéri.
Hallgat, és tudom, hogy ez most hatásszünet. Azt is tudom, mit fog utána mondani.
– Kimegyünk a Bach tenger partjára, és megkérjük, hogy zenéljen nekünk.
Éppen feladom már a reményt, amikor megjön az értesítés, hogy a mi részlegünk is megkapta a soron kívüli munkaszüneti napot, nem csak az építkezésen dolgozók. Szép nagy meztelencsiga lehet, ha oda is kilóg, mert az ívvasút már messze elhagyta Verlaine-t… vagy nem akarják megkockáztatni, hogy valakinek lassabban ürül ki a szervezetéből az esőnap mérge, és ezért szenved balesetet. Így is épp elég sokan támadják az egész projektet. Megkönnyebbülten felsóhajtok, előhalászom a gumicsizmámat, az esőkabátomat, egészen úgy öltözök fel, mint odahaza szoktam, a Földön, és nekivágok a nyirkos utcáknak.
Csend van, végtelen csend, minden vizes, de mintha túl sűrű lenne ahhoz a pára, hogy leessenek a keserű, kövér cseppek. A szempillámra azért ráülnek, úgy hintáznak rajta, akár a könnyek, és bennem is ott az a melankólia, ami ilyenkor a pomonaiakat fojtogatja, csak rejlik valami édes is a mélyén. A meztelencsiga mérge feloldódik a véremben, előcsalogatja a színeket a szürkeségből, és most már nem a keserű pára csípi a szemem, hanem könnyek, valódi könnyek.
Ilyen idő volt akkor is, amikor behívtak az utolsó interjúra a pomonai követségre, épp csak Észak-Angliában a cseppfolyós köd miatt sosem rendeltek el munkaszüneti napot, pedig arrafelé is épp elég sok káros vegyület úszkált a párában. Igaz, azokat az ember oldotta bele, nem a felhő húzta magával, és inkább a testet tették tönkre, mint a lelket… és hát persze az óvilágiak sosem figyeltek úgy oda a kényes részletekre, mint az exobolygók lakói. Miért is tették volna? A Földön születtünk, és olyan régen meghódítottuk már, hogy könnyű volt elfelejteni az erejét.
Már a bemutatkozáskor éreztem, hogy valami nincs rendben, a nő beosztása nem illett egy egyszerű kis beszélgetéshez, a férfi pedig épp csak eldünnyögte a nevét, aztán beállt az ablak elé, és az esőt nézte. Végigvettük a szokásos kérdéseket – kísérőként megyek, nincs ösztöndíjam, sem állásajánlatom, sőt, úgy istenigazából még elképzelésem sem sok, de szívesen dolgoznék, persze csak ha találok olyan munkát, ami megfér a vízumommal. Mintha mindig ugyanabban a végeérhetetlen beszélgetésben ragadtam volna, már megint egyensúlyozhattam, hogy ne tűnjön úgy, mintha meg sem próbálnám a társadalom hasznos tagjává kinőni magam, de azért lássák azt is, hogy rendes, törvénytisztelő polgár vagyok, aki nem lopná el a pomonaiak elől a munkát.
– Mondja, kisasszony, szereti Ön az esőt?
A férfi meg sem fordult, sőt, az üvegen lecsorgó cseppeket követte az ujjával.
– Mértékkel. – El nem tudtam képzelni, mit akarhat, de kizökkentett a szerepemből.
– Tudja, olyan emberekre lenne szükségünk, akik szeretik az esőt. – Nekikoccantotta a homlokát az ablaküvegnek, alig hallottam, mit motyog. – Ebből az ablakból látok mindenkit, aki bejön a követségre. A legtöbben még az esernyő alatt is lesunyják a fejüket, és sietnek. Ön táncolt, mielőtt a kapu elé ért volna.
Rettenetesen elvörösödtem: legfeljebb három lépés volt, és talán megpördültem, mert szerettem a tavaszi eső szinte marokra fogható illatát. A pomonai esők után persze már halványnak érezném, és alighanem így volt vele az ablaknál álló férfi is, de akkor még nem tudtam, hogy ő az első ember, aki kapcsolatba lépett a keanosszal, és nem őrült bele.
Az első könnycsepp végigparázslik az arcomon, a többit letörlöm, mert a meztelencsiga ködével keveredve nyomot hagy, úgy éget. Sampath volt az első, akit visszavittek a Földre, de idővel minden kezelőre, akit nem ölt meg a víz, ez a sors várt. Ha csak apránként is, évről évre, de a keanosz oldotta a józanságunkat; Ali még nem volt olyan szétszórt és kiszámíthatatlan, mint Sampath, de mindannyian tudtuk, hogy legfeljebb pár éve van hátra, mielőtt kiűzik ebből a kegyetlen Édenből. És épp azért, mert kezdi elfelejteni a jó és rossz tudását.
Még vissza sem engedem a kezemet, hívást kapok. Egy pillanatra ösztönösen elutasítanám, aztán felfogom, hogy Grey az.
– Hallottam, hogy esőnapotok van. – Ali után Grey lesz az, akit hazavisznek; vagy ha megtudják, hogy most felhívott, talán inkább előtte. Ha egy öreg kezelő elkezd olvasni a többiek gondolatában, az a szétszórtságnál is rosszabb jel. – És láttam, hogy kerestél.
– Három hete – nevetek fel, de tudom, hogy hallja a hangomon, az előbb még sírtam.
– Időzónák, néni. Most se tudnálak felhívni, ha dolgoznál.
Csak sóhajtok egyet. Greyt kamaszkorában toborozták, még mindig kölyök a legtöbbünkhöz képest, akkor is, ha néha ijesztően öregnek hangzik.
– Jól vagy? – kérdezem.
– Persze – hazudja rövid hallgatás után. – És te? Hol is vagy most? Az ívvasútos témán?
– Igen. Elég unalmas.
– Addig jó.
Hallgatunk egy darabig, aztán Grey megköszörüli a torkát.
– A téli transzferrel hazamegyek.
– Jézusom, Grey!
– Én kértem. De gondoltam, szólok. Jó lenne azért még találkozni.
– Persze. Persze!
– Alival már beszéltem. Azt mondta, szervez valamit, de te is ismered.
Felsóhajtok.
– Nem lesz nagy buli – folytatja Grey. Nem lep meg; kevesen vagyunk, és még csak nem is ismerjük egymást mindannyian. – De a helyszín miatt megéri.
Hallgat, és tudom, hogy ez most hatásszünet. Azt is tudom, mit fog utána mondani.
– Kimegyünk a Bach tenger partjára, és megkérjük, hogy zenéljen nekünk.
blogol
Lassan már idejét sem tudom, hogy a netbook, a netkapcsolat és én mikor voltunk utoljára mind egy helyen és aktívak, mármint úgy tényleg, mert az, hogy a hétvégén egy ötszázszor ötszáz pixeles képet nem tudtam feltölteni, azt nem nevezném internetezésnek. Esik az eső, háromnegyedesre feltekert szárú farmerben és csipkés blúzban garázdálkodom a városban, álmomban csíkos térdzoknit akartak nekem adni emberek, és teljességgel irreális módon azt válaszoltam, hogy nem vagyok én Dobby, a házimanó, hogy zoknit kapjak. Valójában sosem utasítanék vissza egy csíkos térdzoknit, a tudatalattimban valami nagyon nincs rendben, és akkor még az álom folytatását nem is említettem, de természetesen bele kellett pittyegni az ébresztőnek.
Szombaton születésnapi piknikre mentem, épp nem mosta el a vihar, és utána még beültünk a világ legcsodálatosabban lerohadt hostele elé sörözni Noizékkal. Margitsziget, késő délutáni fények, sör, béke. Vasárnap kötelességtudóan megnéztem Amerika kapitány legújabb kalandjait, ha már befoglaltam a róla szóló cikket, nem bántam meg, éktelenül aranyos volt, de elszoktam a közepes pattogatott kukorica menütől, én ezt régen tényleg képes voltam betolni? Vagy régen még árultak kicsit is, és azt vettem? Hétfőn a szobatárs-kollégákkal borozgattunk kicsit, tök jó volt, szeretem ezeket az embereket. Szerdán a szokásos sörözősök egy kis részével fröccsöztünk és ettünk tiroli kolbászt és pácolt sajtot, ó jaj, én már megint nagyon éhes vagyok.
Rendeltem könyveket és vettem Kindlére is, szóval alighanem kénytelen leszek elkezdeni megint olvasni. Azt persze tudtam, hogy egy Guy Gavriel Kay regény kimaradt, egy pedig jön, de hogy közben két Kate Elliottot is kihagytam, és egy Karl Schroedert, az megrázó felfedezés volt. És véletlenül valahogy eszembe jutott Mary Renault, és hogy a Nagy Sándor trilógiának csak az első kötete jelent meg magyarul, és ó, jaj, Alexandrosz engem valójában sosem érdekelt, de az, hogy Mary Renault hogy írta meg, az nagyon. Ennyit a takarékoskodásról, az a durva az egészben, hogy az időt sokkal jobban sajnálom bármi ilyesmire, mint a pénzt. És valójában nem is az időt, hanem hogy odaadjam történeteknek az agyamat és a szívemet, azt sajnálom a legtöbbször, azzal lettem valamikor nagyon válogatós vagy fukar, és csak az vigasztal, hogy ezek az írók eddig mindig bőven meghálálták a dolgot. Mindig többet adtak, mint amennyit magamtól összetákolhattam volna helyette, és az az igazság, hogy a könyvek nagy része ezt már rég nem teljesíti nálam. Türelmetlen vagyok, és nem mindig tetszik, ahogy mások fonják a történeteiket.
Ráadásul mindennel kezdek elcsúszni, a heti macskás rajzokhoz olyasmiket dobok össze az utolsó pillanatban, hogy én szégyellem magam. Nem azért, mert csúnyábbak, mint némelyik félresikerült kísérlet, hanem mert fantáziátlan biztonsági játék már, és azt is unom. De hát senkit nem érdekel a projekt rajtam kívül, és ha már vagyok olyan hülye, hogy nem akarom feladni a kitűzött cél előtt (legalább száz kép, legalább heti egy), akkor sajnos bele kell férnie annak is, hogy ez nem mindig megy lelkesedésből és jól, különösen most nem, hogy időm sincs rá túl sok. De már túl vagyok a felén, és egyszer csak vége lesz. (Kár, hogy a következő hasonló projekt már ötlettől témákig ki van dolgozva, és azt is meg akarom csinálni; igaz, ott szerintem nem száz képnél húzom majd meg a határt, és nem feltétlenül fogok ragaszkodni a heti egyhez sem.) Még mindig keresgélem csak az egyensúlyt az új rendszerben, és néha nagyon nem érzem, hogy meg is találnám. De majd csak lesz valami, és majd csak lesz valahogy.
Most pedig megyek, és szerzek valamit enni. Aztán pedig tovább gondolkozom rajta, hogy miért nem ismerek egyetlen Arthur király témájú űrhajósdit sem, pedig annyira kézenfekvő lenne, hogy ne csak fantasyben létezzen ez a toposz.
Szombaton születésnapi piknikre mentem, épp nem mosta el a vihar, és utána még beültünk a világ legcsodálatosabban lerohadt hostele elé sörözni Noizékkal. Margitsziget, késő délutáni fények, sör, béke. Vasárnap kötelességtudóan megnéztem Amerika kapitány legújabb kalandjait, ha már befoglaltam a róla szóló cikket, nem bántam meg, éktelenül aranyos volt, de elszoktam a közepes pattogatott kukorica menütől, én ezt régen tényleg képes voltam betolni? Vagy régen még árultak kicsit is, és azt vettem? Hétfőn a szobatárs-kollégákkal borozgattunk kicsit, tök jó volt, szeretem ezeket az embereket. Szerdán a szokásos sörözősök egy kis részével fröccsöztünk és ettünk tiroli kolbászt és pácolt sajtot, ó jaj, én már megint nagyon éhes vagyok.
Rendeltem könyveket és vettem Kindlére is, szóval alighanem kénytelen leszek elkezdeni megint olvasni. Azt persze tudtam, hogy egy Guy Gavriel Kay regény kimaradt, egy pedig jön, de hogy közben két Kate Elliottot is kihagytam, és egy Karl Schroedert, az megrázó felfedezés volt. És véletlenül valahogy eszembe jutott Mary Renault, és hogy a Nagy Sándor trilógiának csak az első kötete jelent meg magyarul, és ó, jaj, Alexandrosz engem valójában sosem érdekelt, de az, hogy Mary Renault hogy írta meg, az nagyon. Ennyit a takarékoskodásról, az a durva az egészben, hogy az időt sokkal jobban sajnálom bármi ilyesmire, mint a pénzt. És valójában nem is az időt, hanem hogy odaadjam történeteknek az agyamat és a szívemet, azt sajnálom a legtöbbször, azzal lettem valamikor nagyon válogatós vagy fukar, és csak az vigasztal, hogy ezek az írók eddig mindig bőven meghálálták a dolgot. Mindig többet adtak, mint amennyit magamtól összetákolhattam volna helyette, és az az igazság, hogy a könyvek nagy része ezt már rég nem teljesíti nálam. Türelmetlen vagyok, és nem mindig tetszik, ahogy mások fonják a történeteiket.
Ráadásul mindennel kezdek elcsúszni, a heti macskás rajzokhoz olyasmiket dobok össze az utolsó pillanatban, hogy én szégyellem magam. Nem azért, mert csúnyábbak, mint némelyik félresikerült kísérlet, hanem mert fantáziátlan biztonsági játék már, és azt is unom. De hát senkit nem érdekel a projekt rajtam kívül, és ha már vagyok olyan hülye, hogy nem akarom feladni a kitűzött cél előtt (legalább száz kép, legalább heti egy), akkor sajnos bele kell férnie annak is, hogy ez nem mindig megy lelkesedésből és jól, különösen most nem, hogy időm sincs rá túl sok. De már túl vagyok a felén, és egyszer csak vége lesz. (Kár, hogy a következő hasonló projekt már ötlettől témákig ki van dolgozva, és azt is meg akarom csinálni; igaz, ott szerintem nem száz képnél húzom majd meg a határt, és nem feltétlenül fogok ragaszkodni a heti egyhez sem.) Még mindig keresgélem csak az egyensúlyt az új rendszerben, és néha nagyon nem érzem, hogy meg is találnám. De majd csak lesz valami, és majd csak lesz valahogy.
Most pedig megyek, és szerzek valamit enni. Aztán pedig tovább gondolkozom rajta, hogy miért nem ismerek egyetlen Arthur király témájú űrhajósdit sem, pedig annyira kézenfekvő lenne, hogy ne csak fantasyben létezzen ez a toposz.
kutyafuttában
Néha eszembe jutnak dolgok, akár egész komolyak is, amikről írhatnék, de aztán inkább próbálok minden mással haladni, és az sem megy. A harkály újra felbukkant az öreg nyárfán, és vannak cinkéink is, és ezen a héten már nem havazik olyan sűrűn a rettentő szösz, pedig még mindig tele van vattával a fa. Múlt kedden egyszer csak valaki megállt a hátam mögött, és elszörnyedve szentségelt, és már épp azt hittem, hogy a képernyőmön van valami lovecrafti horror (amúgy rivális projekten dolgozik az illető, szóval a képernyőmre hivatalosan rá sem nézhetett, mert szerződésileg mindkettőnket meg kellett volna ölnie a vezetőségnek), de csak odakinn kavargott a nyárfa-köpet, mintha egy gigantikus hógömbben gubbasztottunk volna.
Most még idebenn ülök, épp már nem dolgozom, hivatalosan is lezártam a napot, de csak hétre foglaltunk asztalt a borozóba.
És már megint itt a harkály. Nagyon aranyos.
Most még idebenn ülök, épp már nem dolgozom, hivatalosan is lezártam a napot, de csak hétre foglaltunk asztalt a borozóba.
És már megint itt a harkály. Nagyon aranyos.
10.
Li már megint beszél. Egyáltalán nem érdekli, hogy lehajtom a fejem, és idegesen bökdösöm az asztalt – ő nem látja, hogy épp a reggel felvett adatokat osztályozom, vagy csak a stresszoldó programon kalapálok – de persze az sem érdekli, ha udvariasan megkérem, hogy hagyjon dolgozni. Arról mesél épp, hogy tegnap este az aikido edzésen a fiaival, és persze belefűzi azt is, hogy ő, mint főadminisztrátor a telepen, tartozik annyival magának, és aztán azt is, hogy aki ad magára valamit, az törődik a földi örökség megőrzésével. Nehezemre esik nem rámordulni, hogy akkor talán ne japán harcművészetre vigye a gyerekeket, ha egyszer kínai. Mert Li persze nem kínai, Li a kevés harmadik generációs pomonai egyike, a nagyszülei az első hajóval érkeztek, és abból, hogy végig megmaradtak az Északi kontinensen, és nem települtek át délre, ahol saját városokat próbált építeni a kínai diaszpóra, arra következtetek, épp a fojtogató örökség elől futottak ilyen messzire.
– És téged nem is érdekel? – kérdezi hirtelen, és értetlenül nézek fel rá, mert annyira lekötött, hogy gyűlölködve üssem a gépet, hogy nem is figyeltem rá, mit beszél. Elkövetem azt a hibát, hogy visszakérdezek.
– Mi?
– Hogy honnan jöttél.
– York, Anglia. – Már nem is érdekel, hogy hatodszorra mondom el neki, és a kiejtésemen is hallhatná, hogy nem New Shire-i vagyok, hanem tényleg a Földről jöttem, és tényleg Angliából. Li nem beszélget, csak beszél.
– Hát épp ez az. És nem is érdekel, hogy megőrizd az eleven kapcso…
– Li. – Hosszan a szemébe nézek. – Épp a montrouge-i szakasz értékeit hasonlítom össze, hogy lássam, az adatok is alátámasztják-e, amit éreztem, hogy a víznek nem tetszik a kettes oszlop. Kérlek…
– De téged tényleg nem érdekel?
Felsóhajtok, és lekapcsolom az asztalom. Takarosan összehajjta magát, és visszahúzódik a padlóba.
– Dehogynem. Ha tudnád, hány ősi skót jógapózt ismerek! A döglött fókától egész a két varnyúig. Kérsz teát?
– Még húsz perc van hátra a szünetig – vonja össze a szemöldökét. Néha nem tudom eldönteni, hogy tényleg nem fogja fel, hogy amíg a hátam mögött áll, és beszél hozzám, éppúgy nem tudok dolgozni, mint ha kimegyek a konyhába, és iszom egy teát (instant epres lötty, hogy véletlenül se adjak az ősi hagyományoknak), vagy felfogja, csak más elképzelései vannak a munkáról, mint bármelyik épeszű embernek. Munka az, amit az asztalnál végez az ember. Munka az, ami az ajtó innenső felén történik. Munka az, amit ő annak gondol.
– Szerencse, hogy nem kötelező kivárni a szünetet – biccentek, és megindulok a konyha felé. Az ajtó udvarias géphangon közli, hogy ne felejtsem el, harmincöt perc múlva megbeszélésem van a montrouge-i csapattal, és Li elégedetlenül cöccög a hátam mögött.
– Nem kéne átnézned az adatokat, mielőtt hívnak? – kérdez rá. Épp kinyílik az ajtó, amikor elvigyorodok, és Adaou, aki a most ért vissza a reggeli terepszemléről, kissé meglepődve mosolyog vissza rám.
– Már átnéztem. – Megtorpanok. – Hé, Adi, nem iszol velem egy teát? Li nem ér rá.
Adaou a homlokát ráncolva néz Lire, aztán bólint. Li egyikünknek sem a főnöke, de adminisztrátorként is rendszeresen megpróbálja megkeseríteni az életünket. A munkánkba nem tud belekötni, nem ért hozzá, úgyhogy a munkafegyelmünket kifogásolja.
– Oké.
Li vészjóslóan mered ránk, és összevigyorgunk Adaou-val. A konyha felé menet már valamin viccelődünk, és soha életemben nem vágytam még így a hatalmas, megszelídíthetetlen vizek csendjére.
– És téged nem is érdekel? – kérdezi hirtelen, és értetlenül nézek fel rá, mert annyira lekötött, hogy gyűlölködve üssem a gépet, hogy nem is figyeltem rá, mit beszél. Elkövetem azt a hibát, hogy visszakérdezek.
– Mi?
– Hogy honnan jöttél.
– York, Anglia. – Már nem is érdekel, hogy hatodszorra mondom el neki, és a kiejtésemen is hallhatná, hogy nem New Shire-i vagyok, hanem tényleg a Földről jöttem, és tényleg Angliából. Li nem beszélget, csak beszél.
– Hát épp ez az. És nem is érdekel, hogy megőrizd az eleven kapcso…
– Li. – Hosszan a szemébe nézek. – Épp a montrouge-i szakasz értékeit hasonlítom össze, hogy lássam, az adatok is alátámasztják-e, amit éreztem, hogy a víznek nem tetszik a kettes oszlop. Kérlek…
– De téged tényleg nem érdekel?
Felsóhajtok, és lekapcsolom az asztalom. Takarosan összehajjta magát, és visszahúzódik a padlóba.
– Dehogynem. Ha tudnád, hány ősi skót jógapózt ismerek! A döglött fókától egész a két varnyúig. Kérsz teát?
– Még húsz perc van hátra a szünetig – vonja össze a szemöldökét. Néha nem tudom eldönteni, hogy tényleg nem fogja fel, hogy amíg a hátam mögött áll, és beszél hozzám, éppúgy nem tudok dolgozni, mint ha kimegyek a konyhába, és iszom egy teát (instant epres lötty, hogy véletlenül se adjak az ősi hagyományoknak), vagy felfogja, csak más elképzelései vannak a munkáról, mint bármelyik épeszű embernek. Munka az, amit az asztalnál végez az ember. Munka az, ami az ajtó innenső felén történik. Munka az, amit ő annak gondol.
– Szerencse, hogy nem kötelező kivárni a szünetet – biccentek, és megindulok a konyha felé. Az ajtó udvarias géphangon közli, hogy ne felejtsem el, harmincöt perc múlva megbeszélésem van a montrouge-i csapattal, és Li elégedetlenül cöccög a hátam mögött.
– Nem kéne átnézned az adatokat, mielőtt hívnak? – kérdez rá. Épp kinyílik az ajtó, amikor elvigyorodok, és Adaou, aki a most ért vissza a reggeli terepszemléről, kissé meglepődve mosolyog vissza rám.
– Már átnéztem. – Megtorpanok. – Hé, Adi, nem iszol velem egy teát? Li nem ér rá.
Adaou a homlokát ráncolva néz Lire, aztán bólint. Li egyikünknek sem a főnöke, de adminisztrátorként is rendszeresen megpróbálja megkeseríteni az életünket. A munkánkba nem tud belekötni, nem ért hozzá, úgyhogy a munkafegyelmünket kifogásolja.
– Oké.
Li vészjóslóan mered ránk, és összevigyorgunk Adaou-val. A konyha felé menet már valamin viccelődünk, és soha életemben nem vágytam még így a hatalmas, megszelídíthetetlen vizek csendjére.
12.
Fiamma vetkőzik. Nekem és mégsem nekem; új műsort gyakorol, és kíváncsi az én véleményemre is.
Is. Ezt nem szabad elfelejtenem.
Félretolok mindent a szoba közepéről, és egy üveg jó aganthi merlot-val beülök az egyik sarokba. Most nem sajnálom a pénzt a teljes, háromdimenziós vetítésre, pedig így, az űrállomásról ekkora felületre sugározva drága mulatság: de ezt úgy akarom látni, mintha én is ott lennék. Már persze amennyire a pomonai gravitáció foglyaként úgy érezhetem, egy nullgés bárban várok a koktélomra. Az „asztalok” helyét halvány derengés jelzi, Fiammának tudnia kell, melyik italt merre perdítse, gondolom, neki pontosan odarajzolja a rendszer, de én csak rá vagyok kíváncsi.
Mintha a tenger fenekéről lökné el magát, úgy lebeg be a tér közepére. Az ezüstös fekete kezeslábas rátapad tökéletes testére, az arcát is elfedi, de ahogy az apró barázdákon, az indásan kanyargó, furcsa mintázatán megcsillan a fény, az jóval több érzékiséget ígér, mint egy egyszerű búvárruha. Az első kis kézmozdulatra fentről is, lentről is három sor színes cseppecske indul el felé spirálvonalban. Nézem, milyen ütemben fordulnak, lassulnak, és úgy vélem, középen találkoznak majd, nem hat különálló szál veszi körbe Fiammát. Elismerően sóhajtok, mert ha valaki, hát én tudom, milyen nehéz ennyire pontosan beállítani a folyadékok adagolását. A Földről a Pomonára vezető hosszú úton én voltam Fiamma segédje, naponta háromszor-négyszer kellett bíbelődnöm a beállításokkal. És még a gép korrigálása ellenére is szinte mindig sikerült elrontanom valamit.
Fiamma mozdulatlanul lebeg a fényes cseppek börtönében, aztán lassan felemeli az egyik kezét. Szorosan a teste mellett húzza fel, végigsimít a tulajdon arcán, magasan felnyúl a feje fölé, az egyik térdét felhúzza, ezt a mozdulatot ismerem, és valóban, amikor hirtelen, ívben vág egyet lefelé a tenyerével, a kezében összetapad hat-nyolc nagyobbacska csepp, és csillogva elpörög az egyik asztal felé. Rátekeredik a széttárt szárnyú lepkét ábrázoló kis ostyahálóra, és mielőtt tovább sodródhatna, porrá omlasztja, felszívja az anyag. Ahogy Fiamma visszahúzza a kezét, mintha véletlenül akadna meg az ujja a fényes kezeslábason… de ahhoz túl szabályosan tekeredik le egy vékony csíkon az anyag, átfut a hasán, a két melle között szakad el. Fiamma az állához emeli a kezét, az ezüstös szalag lassan úszik, végigsimít az arcán, a mozdulat kirajzolja a száját, az orrát, a feje lassan hátrabillen, aztán egy pöccintés felfelé, az anyag felröppen, és megtapad, hínárként lengedezve lóg. Ügyes. Elgondolkozom rajta, mivel rögzíthetik. Miközben ezen jár az eszem, újra leengedi a kezét, egyszerre köröz a két csuklójával, mindkét tenyerébe összegyűjt egy-egy italnyi cseppet, keresztezi a karját, és a mozdulat végén a válla fölött löki át a folyadékot a poharak felé. Az egyik talál, a másik majdnem. Túlbonyolította ezt a részt, ráadásul fölöslegesen.
Ahogy leengedi a karját, az ujjai hegyét követve mindkét válláról lefoszlik négy-öt szélesebb csík, félig kivillan a melle, aranybarna hasa, ívelt csípője, aztán megáll, a kezét a fenekére teszi, lefelé simítja a szálakat, belefésül, hogy madárfarokként terüljenek szét, a könyöke hetykén kifelé néz, a medencéje előrebillen, a fejét hátracsapja. Elakad a lélegzetem. Van valami ember alatti vonzerő abban, hogy az arca nem látszik, csak a mell-derék-csípő kihívóan előretolt, eltúlzott X-e.
Felhúzza magát magzatpózba, közben mindkét kezével újabb szálakat tép le, az anyag ezúttal végighasad a nyakán, az álla alatt ágazik szét, kijelöli a szája sarkát, a szemét, és a szemöldökcsonton pattan el. Ismét felfelé löki a szalagokat, és ahogy utánuk nyújtja a kezét, látszik, hogy ez a két szál már elég hosszú ahhoz, hogy megfogja, mint egy hinta szárát. Bokánál összekulcsolt lábát széttárja, a térdeit leengedi, és most, arcán a függőleges csíkokkal úgy néz ki, mint valami ősi termékenység-bálvány. És végre van fix pontja is, nem csak a saját súlypontja körül foroghat, rögtön fel is húzza magát, hogy elérjen pár eddig kartávon kívül levő cseppet is.
Elismerően bólintok, mert ez a trükk a lehámozható hímár-szalaggal nagyon ötletes, pedig ekkor még nem is sejtem, a kapaszkodókon kívül mi mindent ki lehet hozni belőle. Mire az első három sor cseppet teljesen begyűjti, volt már a karjáról lefejtett szálakból kirajzolt szárnyú madár; aztán ahogy a hasáról, a hátáról lehúzza az anyagot, ágyékkötős bennszülött. A feje fölött, a talpa alatt csomókban megtapadva, még inkább tengermélyi hínármezőkre lengve gyűlnek az eldobott szálak. Nagy munka lehetett megtervezni a ruhát, és kicsit meghökkent, hogy egy árva szóval sem említette. A lábfejéről lehúzott anyagot sellőfarokba simítja, úgy úszik az újabb italcseppek után, mintha azok volnának a buborékok a levegő tengerében, és bizonyos szempontból ez így is van szabadesésben. Fiamma már majdnem meztelen. A haja sötétvörösen örvénylik körülötte, csak egy árnyalattal sötétebb, mint a mellbimbója, két árnyalattal, mint a szája, és hirtelen lehunyom a szemem, és a legszívesebben kikapcsolnám a vetítést, mert tudom, hogy ezután az előadás után mindig lesz valaki, aki elég sokat ígér ahhoz, hogy kipróbálhassa a legmámorítóbbnak hitt magánszámot is. Az sem számít, hogy téved, mert Fiamma túlságosan is önző ahhoz, hogy a saját testén kívül mással is törődjön.
– Hogy tetszett?
Ott lebeg előttem kipirulva, meztelenül, és örülök, hogy ő csak a hangomat hallja.
– Jó lesz.
Összegömbölyödik, mint egy elégedett macska, és éppúgy nem zavarja, hogy nincs rajta semmi, ahogy nem zavarná a macskát sem.
– Végre minden alkalommal újranyomtathatom a ruhám. Úgyis mindig sérül, és így legalább senki nem szólhat, ha újat kérek.
– Nagyon jó ötlet volt ez a szalagos megoldás – bököm ki, és nem teszem hozzá, hogy nyilván nem egyedül jutott az eszébe. Évente kétszer találkozunk. Már rég nincs közünk egymás életéhez.
– Ó – mosolyodik el kurtán. – Timothy rengeteget segített, tudod, az egyik rendszeres vendég, meséltem már, mérnök, imád tervezni, szereti a kihívásokat…
A megfelelő helyeken belehümmögök a nyafogós szóáradatba, de csak ürességet érzek. Mikor múlt el? Mikor múlt el ennyire tökéletesen és végleg? Timothy. Már nem is zavar. Elmosolyodok, és szótlan köszöntésre emelem a poharam. Timothy Martinez. Öregem, te aztán megnyerted magadnak. Nem is tudod, mennyire megnyerted.
Is. Ezt nem szabad elfelejtenem.
Félretolok mindent a szoba közepéről, és egy üveg jó aganthi merlot-val beülök az egyik sarokba. Most nem sajnálom a pénzt a teljes, háromdimenziós vetítésre, pedig így, az űrállomásról ekkora felületre sugározva drága mulatság: de ezt úgy akarom látni, mintha én is ott lennék. Már persze amennyire a pomonai gravitáció foglyaként úgy érezhetem, egy nullgés bárban várok a koktélomra. Az „asztalok” helyét halvány derengés jelzi, Fiammának tudnia kell, melyik italt merre perdítse, gondolom, neki pontosan odarajzolja a rendszer, de én csak rá vagyok kíváncsi.
Mintha a tenger fenekéről lökné el magát, úgy lebeg be a tér közepére. Az ezüstös fekete kezeslábas rátapad tökéletes testére, az arcát is elfedi, de ahogy az apró barázdákon, az indásan kanyargó, furcsa mintázatán megcsillan a fény, az jóval több érzékiséget ígér, mint egy egyszerű búvárruha. Az első kis kézmozdulatra fentről is, lentről is három sor színes cseppecske indul el felé spirálvonalban. Nézem, milyen ütemben fordulnak, lassulnak, és úgy vélem, középen találkoznak majd, nem hat különálló szál veszi körbe Fiammát. Elismerően sóhajtok, mert ha valaki, hát én tudom, milyen nehéz ennyire pontosan beállítani a folyadékok adagolását. A Földről a Pomonára vezető hosszú úton én voltam Fiamma segédje, naponta háromszor-négyszer kellett bíbelődnöm a beállításokkal. És még a gép korrigálása ellenére is szinte mindig sikerült elrontanom valamit.
Fiamma mozdulatlanul lebeg a fényes cseppek börtönében, aztán lassan felemeli az egyik kezét. Szorosan a teste mellett húzza fel, végigsimít a tulajdon arcán, magasan felnyúl a feje fölé, az egyik térdét felhúzza, ezt a mozdulatot ismerem, és valóban, amikor hirtelen, ívben vág egyet lefelé a tenyerével, a kezében összetapad hat-nyolc nagyobbacska csepp, és csillogva elpörög az egyik asztal felé. Rátekeredik a széttárt szárnyú lepkét ábrázoló kis ostyahálóra, és mielőtt tovább sodródhatna, porrá omlasztja, felszívja az anyag. Ahogy Fiamma visszahúzza a kezét, mintha véletlenül akadna meg az ujja a fényes kezeslábason… de ahhoz túl szabályosan tekeredik le egy vékony csíkon az anyag, átfut a hasán, a két melle között szakad el. Fiamma az állához emeli a kezét, az ezüstös szalag lassan úszik, végigsimít az arcán, a mozdulat kirajzolja a száját, az orrát, a feje lassan hátrabillen, aztán egy pöccintés felfelé, az anyag felröppen, és megtapad, hínárként lengedezve lóg. Ügyes. Elgondolkozom rajta, mivel rögzíthetik. Miközben ezen jár az eszem, újra leengedi a kezét, egyszerre köröz a két csuklójával, mindkét tenyerébe összegyűjt egy-egy italnyi cseppet, keresztezi a karját, és a mozdulat végén a válla fölött löki át a folyadékot a poharak felé. Az egyik talál, a másik majdnem. Túlbonyolította ezt a részt, ráadásul fölöslegesen.
Ahogy leengedi a karját, az ujjai hegyét követve mindkét válláról lefoszlik négy-öt szélesebb csík, félig kivillan a melle, aranybarna hasa, ívelt csípője, aztán megáll, a kezét a fenekére teszi, lefelé simítja a szálakat, belefésül, hogy madárfarokként terüljenek szét, a könyöke hetykén kifelé néz, a medencéje előrebillen, a fejét hátracsapja. Elakad a lélegzetem. Van valami ember alatti vonzerő abban, hogy az arca nem látszik, csak a mell-derék-csípő kihívóan előretolt, eltúlzott X-e.
Felhúzza magát magzatpózba, közben mindkét kezével újabb szálakat tép le, az anyag ezúttal végighasad a nyakán, az álla alatt ágazik szét, kijelöli a szája sarkát, a szemét, és a szemöldökcsonton pattan el. Ismét felfelé löki a szalagokat, és ahogy utánuk nyújtja a kezét, látszik, hogy ez a két szál már elég hosszú ahhoz, hogy megfogja, mint egy hinta szárát. Bokánál összekulcsolt lábát széttárja, a térdeit leengedi, és most, arcán a függőleges csíkokkal úgy néz ki, mint valami ősi termékenység-bálvány. És végre van fix pontja is, nem csak a saját súlypontja körül foroghat, rögtön fel is húzza magát, hogy elérjen pár eddig kartávon kívül levő cseppet is.
Elismerően bólintok, mert ez a trükk a lehámozható hímár-szalaggal nagyon ötletes, pedig ekkor még nem is sejtem, a kapaszkodókon kívül mi mindent ki lehet hozni belőle. Mire az első három sor cseppet teljesen begyűjti, volt már a karjáról lefejtett szálakból kirajzolt szárnyú madár; aztán ahogy a hasáról, a hátáról lehúzza az anyagot, ágyékkötős bennszülött. A feje fölött, a talpa alatt csomókban megtapadva, még inkább tengermélyi hínármezőkre lengve gyűlnek az eldobott szálak. Nagy munka lehetett megtervezni a ruhát, és kicsit meghökkent, hogy egy árva szóval sem említette. A lábfejéről lehúzott anyagot sellőfarokba simítja, úgy úszik az újabb italcseppek után, mintha azok volnának a buborékok a levegő tengerében, és bizonyos szempontból ez így is van szabadesésben. Fiamma már majdnem meztelen. A haja sötétvörösen örvénylik körülötte, csak egy árnyalattal sötétebb, mint a mellbimbója, két árnyalattal, mint a szája, és hirtelen lehunyom a szemem, és a legszívesebben kikapcsolnám a vetítést, mert tudom, hogy ezután az előadás után mindig lesz valaki, aki elég sokat ígér ahhoz, hogy kipróbálhassa a legmámorítóbbnak hitt magánszámot is. Az sem számít, hogy téved, mert Fiamma túlságosan is önző ahhoz, hogy a saját testén kívül mással is törődjön.
– Hogy tetszett?
Ott lebeg előttem kipirulva, meztelenül, és örülök, hogy ő csak a hangomat hallja.
– Jó lesz.
Összegömbölyödik, mint egy elégedett macska, és éppúgy nem zavarja, hogy nincs rajta semmi, ahogy nem zavarná a macskát sem.
– Végre minden alkalommal újranyomtathatom a ruhám. Úgyis mindig sérül, és így legalább senki nem szólhat, ha újat kérek.
– Nagyon jó ötlet volt ez a szalagos megoldás – bököm ki, és nem teszem hozzá, hogy nyilván nem egyedül jutott az eszébe. Évente kétszer találkozunk. Már rég nincs közünk egymás életéhez.
– Ó – mosolyodik el kurtán. – Timothy rengeteget segített, tudod, az egyik rendszeres vendég, meséltem már, mérnök, imád tervezni, szereti a kihívásokat…
A megfelelő helyeken belehümmögök a nyafogós szóáradatba, de csak ürességet érzek. Mikor múlt el? Mikor múlt el ennyire tökéletesen és végleg? Timothy. Már nem is zavar. Elmosolyodok, és szótlan köszöntésre emelem a poharam. Timothy Martinez. Öregem, te aztán megnyerted magadnak. Nem is tudod, mennyire megnyerted.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)