Hallgatom az előadást, mindig olyan, mint egy kaleidoszkóp, minden egyes részletét tudom és ismerem, de mégis mindig mond még valami újat a klasszikus kelta szerelmi háromszög, Naoise és Deirdre, Diarmuid és Grainne, Trisztán és Izolda, és egy ponton (nyilván, mert mostanában megint sokat hallgatom a Verdi operát) rádöbbenek, hogy miért szeretem annyira a Don Carlost. Az is az a történet, nem? De, hát persze, és csak azt nem értem, hogy nem jutott eddig az eszembe. Belevigyorgok a sötétbe, és hallgatom tovább, hogy az igazán régi változatokban miért csak a fiatal fiúnak kellett meghalnia, és hogy az egésznek mi köze a szakrális királysághoz.
Meggyógyultam, járok dolgozni, fáradt vagyok, mindig változik az idő, fáj tőle a fejem, apám szederlekvárt ajánl rá, értem a fizikai magyarázatát, és szeretem is a szedret. Vettem nyuszifüles pizsamafelsőt, és utcára is fogom hordani, nem vagyok normális, de ez egy ideje már kiderült, azt hiszem. Szeretnék még egy nap hétvégét, Mourning Beloveth-t hallgatok, és végül is nem érzem, hogy jobban lecsúsztam volna róla, mint teszem azt, Wagnerről.
